Pillanatok, amelyek örökre megmaradnak.

 
- Szia! Elmúlt egy éve, hogy hazatértél az utadról. Van kedved mesélni róla?
- Igen, bár másfél éve még az Északi-sarkkör környékén kóboroltam, de már volt időm visszazökkenni a „normális” életbe. Ülepszenek az élmények, lassan helyére kerülnek a dol-gok, azt hiszem, beszélgethetünk róla.
- Azt mondod ülepszenek. Nehéz egy ilyen élményből „visszatérni”, feldolgozni azt?
- Talán a lélek „visszatérése” a legnehezebb. A hozzám legközelebb álló családtagok, akik a legjobban ismernek, még hetek múlva is azt mondták, látszik rajtam, hogy még nagyon messze vagyok. A szívem egy része ott maradt. És nem csak, mint egy szép emlék, hanem mint az énemnek, az életemnek egy része. Egy nagyon fontos része. A feldolgozás az folya-matos, és szerintem nem is fog soha befejeződni. Az öt hónap nagyon sok percből, másod-percből állt. És ennek az útnak minden perce és másodperce adott valamit nekem. Olyan dol-gokat, - egy képet, egy hangot, egy illatot, egy történést, szenvedést, eufórikus örömet – amik azóta ezerszer felvillantak bennem, gondolkodtam rajtuk, emlékeztem, értékeltem, és átérté-keltem. Tehát a feldolgozásnak igazából sohasem lesz vége.
- Szoktál álmodni az útról?
- Persze, szinte minden álmomba bekúszik valahogy. Ebben azért szerintem annak is szerepe van, hogy majd’ minden nap beleolvasok az útinaplóba, nézegetem a képeket, több hónapja dolgozom az úton készült film megvágásán, írom alá a szöveget.
- És ezek mosolygós, vagy rémálmok?
- Azt hiszem a naplómban írtam is az úttal kapcsolatban, hogy minden éjszaka álmod-tam, akármilyen nehéz nap is volt mögöttem. És ezek az álmok mindig szépek, megnyugtató-ak voltak. De ez az itthoni éjszakáimra is vonatkozik, jó dolgokról szoktam álmodni, jó végki-fejlettel. Rémálmom még talán nem is volt.
- Akkor beszélgessünk!

- Miért oda, miért akkor, és miért úgy?
- Hú, ez egy kérdés? Kezdjük akkor az elején. Valahogy olyan genetikai kóddal szület-hettem, ami egyetlen értelmes életcélt jelölt ki számomra, hogy menjek, csavarogjak, és lás-sak. Hogy megismerjem az addig ismeretlent, hogy rácsodálkozzak már országokra, más kul-túrákra, idegen emberek ismeretlen szokásaira, alkotásokra, tájakra, a természetre, a szépre, vagyis a világra.
Gyermekkoromban, (TV, videó-játékok, számítógép, internet még nem lévén) imádtam olvasni. És az érdeklődésem legfőbb célpontja már a betűk megismerése óta, az útikönyvek, útleírások voltak. Biztos voltam benne hogy egyszer be fogom járni a világot, ha „nagy le-szek”, én is csodálatos kalandokat átélő utazó leszek. Tizenegy-két évesen kiolvastam a teljes Hanzelka-Zikmund sorozatot, és ennek hatására természetesen részletesen megterveztem a saját, egész Afrikát átszelő expedíciómat. Még talán valahol ma is megvan az a kockás szám-tanfüzet, amiben az expedíció járművét, egy sivatagok átszelésére is alkalmas, lánctalp-meghajtású motorkerékpárt megálmodtam és lerajzoltam. Még arra is emlékszem, hogy a minta egy szintén valahol látott-olvasott II. világháborús jármű volt, amivel a német expedíci-ós hadsereg, az Africa-corps közlekedett a Szahara homokjában.
Aztán, ahogy kamaszodtam, és reálisabban láttam az engem körülvevő világot, az akkori lehetőségeimet, bár a csavargás vágya erősödött bennem, de rájöttem, úti célnak kezdetben sokkal szerényebb, és könnyebben megközelíthető helyet kell keresnem a térképen. És nem is kellett olyan sokat keresgélni. Tizenhat éves voltam, mikor először a hátamra kanyarintottam az ütött-kopott hátizsákomat, és tűntem el egy hónapra Lengyelországban. Sátorral, a nyári munkám bérével, hatszáz forinttal, (amiből négyszázat hazahoztam,) és természetesen stoppal. Ahogy akkor divat volt.
A sikeres út, az élmények valósággá változtatták az álmokat, és meghatároztak minden továbbit. Így vagy úgy már többször körbejártam Európát, ismerem szinte az összes fővárost, megcsodáltam a legnevesebb múzeumokat, nem tévedek el a felkapott turistaközpontokban, de otthon érzem magam a legkisebb halászfaluban is. 2006 nyarán adódott egy remek lehető-ség, hogy „eltüntessek” egy-két fehér foltot kalandozásaim térképéről. Sikerült szert tennem egy kisbuszra, amiből lakóautót varázsoltam, és nekivágtam Nyugat-Európának.
Más volt ez az út, mint az eddigiek, hisz a lakóautó megadta a mindenféle menetrendtől való függetlenséget, az éjszakák, és az egész utazás addig elképzelhetetlen kényelmét. Eljutot-tam olyan helyekre, amik az előző utakból a megközelítés nehézsége miatt kimaradtak, és ami a legszebb volt, egy „szűzföldre”, Portugáliába. Egy ilyen kényelem azonban sokba is kerül, a legpuritánabb körülmények közt élve is, a megtett több mint 10 ezer km üzemanyag költsége kimerítette az utazás anyagi lehetőségeit.
Az eredeti terv szerint velem jött volna egy barátom is, aki beszállt volna a költségekbe, így teljes lehetett volna a „kör”, belefért volna Skandinávia megkerülése is. Egyedül ezt anyagilag sajnos nem tudtam felvállalni. Viszont teljesen biztos voltam benne, hogy egyszer úgyis „meglesz”.
- Ezek szerint már négy-öt éve tervezted….?
- Nem. A 2006-os hazaérkezésem után a lakóautót el kellett adnom. Részint anyagi okok miatt, részint a busz mérete olyan volt, ami a napi, városi használatot kizárta. Egy évente egy-szeri rövidtávú kirándulást számolva nem lett volna értelme fenntartani, adót és biztosítást fizetni utána. Abban pedig biztos voltam, hogy belátható időn belül annyi pénzem nem lesz egyben, hogy még egy igazi, hosszú távú utazást finanszírozni tudjak.
A sors fintora, rossz tréfája, hogy az eladás után négy hónappal, egy TV vetélkedőn nyer-tem egy olyan komolyabb összeget, ami egy másik busz vásárlására nem volt elég, de ha meg-lett volna az előző, akkor…. Persze utólag ezen már nem érdemes bosszankodni, de még – bár sokszor megtettem – gondolkodni sem. A „ha”, egy értelmetlen, és sehova nem vezető foga-lom.
A nyereményt kislányommal és kedvesemmel elutazgattuk, lett belőle közös élmény Tuné-ziában, Spanyolországban, Londonban, Görögországban. Olyan igazi, „kispolgári”, nőknek is való, konszolidált csavargások. A magánéletem egy békés, nyugodt, magába süppesztő szaka-szába ért, volt szerető párom, jó munkahelyem, szép bérelt lakásom, idillikusan peregtek a napok. Kicsit unalmasan és túlságosan is egyformán, de a gondtalanság puha párnájába köny-nyen, és jó érzéssel süpped bele az ember. Annyira könnyen, hogy ha nincs észnél, az végér-vényesen el is nyeli.
Valahol hátul, a „nagyon fontos tervek” között folyamatosan ott motoszkált, hogy el kelle-ne már indulni, de rögtön mellé is volt írva a „patópáli” válasz: majd! Egyszer csak arra éb-redtem, hogy beleléptem az ötvennyolcadik életévembe, és tudtam, hogy nem halogathatom tovább. És akkor elkezdődött a tervezés.

- Eredetileg is biciklire?
- Természetesen!
- Ekkora sportember lettél?
- Szó sincs róla! Most, az Út megtétele után sem tartom magam annak, sőt, az évek
előrehaladtával mind kevésbé. Nagyon szeretek biciklizni, de annak az életemben más helye, szerepe van. Az igazi szerelem ugye a csavargás, a világlátás, és ennek a nagy álomnak a megvalósításához a kétkerekű csak egy kézenfekvő, pontosabban egyetlen lehetséges, rendel-kezésemre álló eszköz volt. Valószínű sok igazi bike-fan barátomnak, ismerősömnek most kiábrándító lesz, amit mondok, de ha a tervem formába öntésének kezdetén, ott van mellettem az a régi lakóbusz, és van egy kis pénzem, ez egy egyszerű autós kirándulás lett volna. Az adódó, megválaszolhatatlan kérdés persze az, hogy ugyanezt adta volna-e nekem ez a kaland, amit így adott.
- Mi is akkor a szerepe az életedben a kerékpárnak?
- A karbantartóm. Talán meglepő lesz annak, aki nem tudja, de én rokkantnyugdíjas
vagyok. Mozdonyvezető voltam, még a régi, „fatengelyes” diesel-mozdonyok korában. A szovjet „Szergej”-ek vezetőülése egy vastalpra hegesztett cső volt, tetején egy másik vasle-mez, ezen pedig 5 cm szivacs, bevonva műbőrrel. Az akkori rend szerint egy-egy „szolgálat” (mi így hívtuk, és annak is tekintettük) gyakran volt 24, de akár 30-36 órás is. Na most ennyit ülni egy rugózatlan csődarab végén, ami csillapítatlanul közvetítette a gerincnek a sínösszekö-tések és egyéb zökkenők felütéseit, hááát…. Az orthopédisták rémálma.
Mint sok munka- és sorstársamnak, nekem is egyenes út vezetett a derékfájáshoz. Innen csak címszavakban a folyamat: állandó, erősödő és kisugárzó fájdalom, kiszakadt porckorong miatt a bal láb hirtelen lebénulása, azonnali idegpálya felszabadító műtét, egy év rehabilitáció, eltiltás az ülőmunkától, kényszer-munkahelyváltás, második sérv, második műtét, rehabilitá-ció, munkaképtelenség megállapítása, leszázalékolás.
Ez természetesen pszichésen is kellőképpen megviselt, volt bennem betegségtudat, „vigyáz-tam” magamra. A mozgás hiány tovább súlyosbította az állapotomat, sorvadtak az izmok, tokosodtak az ízületek. Kiszakadt a harmadik sérv is, a harmadik helyen, de az előző két mű-tét helyének állapota miatt, (a porc hiánya miatt összecsontosodás, a merevség és a rohamos meszesedés miatt szilánkos töredezés, stb) már nem vállalták a műtétet.
Egy idős idegsebész doktor bácsi fogalmazta meg legplasztikusabban a dolgot: „Fiam, ez meggyógyulni nem fog, ezzel magának kell megtanulnia együtt élni.” Hát ez legalább nem mellébeszélés, porhintés volt, akkor kezdjünk neki a tanulásnak, éljünk együtt!
Fizikoterápia teljes skálája, gyógyszerek tömege, Hévízi szanatórium, gyógyvizek széles választéka igyekezett csökkenteni sajnos masszívan meglevő, néha kibírhatatlannak érzett fájdalmaimat. Többször fordult elő, akár otthon, akár egy városi séta-kísérletnél, hogy azon-nali segítséget, ügyeletet kellett hívni, hogy egy lórúgás erősségű injekcióval haza, vagy csak ágyhoz juttasson. Ezek a dolgok (akkor még), egy valamit erősítettek bennem, a betegségtu-datot.
Nem tudnám már megmondani mi volt az a lökés, ami ezen átsegített, de egyszer csak rájöt-tem arra, hogy ezek, amiket eddig „használtam”, semmit nem érnek. Az én bajomra egyetlen orvos van, én magam, és egyetlen gyógyszer, az akaraterőm. Innen egyszerű volt a dolog. Elkezdtem úszni. Szörnyű volt! Egy órát úsztam, majd két napot haldokoltam. Kb. egy hóna-pig kísérletezgettem, „szoktattam magam”, aztán feladtam. Ez nem az! (A negyedéves uszo-dabérletem bánta.)
Jött a kocogás, a futás. A technikája ennek ugye az, hogy az ember a lábujjával elrugaszko-dik, majd a sarkára érkezik. Na, ezzel a második fázissal volt a baj, egyszerűen mert a földre érkezés zökkenőjét a csontok „egyenesben közvetítették” a gerincnek, a műtétek helyének. Mint a mozdonyon. Ez már a második próbálkozásnál nyilvánvalóvá vált, így egyéb mozgás-formákat kezdtem keresni.
Az egyik hipermarketben láttam meg egy „padlóig” leárazott biciklit, és jött az ötlet, próbál-juk ki! Egy-két próbaút után nekivágtam a 11 km.-re fekvő szomszéd falunak. Nem egész félútig jutottam, és azt kerestem a préri kellős közepén, hogy vajon ki fog engem onnan haza-vinni? Mivel nem volt jelentkező, talán ekkor kapcsolta ki először az akaraterőm a testemet, hazatekertem. Másnap már észrevettem, hogy nem az elgondolással volt baj, hanem egysze-rűen a kondíciómmal. Tulajdonképpen nem fájt semmim, csak előző nap egyszerűen nem bírtam szusszal.
Átgondoltam az egészet, és jött az apró lépések taktikája. Csak a lakásomtól „látótávolság-ra”, igaz, mind nagyobb körökben, de mindig csak annyit, amennyi jólesett. És minden nap, minden héten észrevehetően több esett jól. Hát az alap tulajdonképpen ennyi. A bal lábamon a bénulásnak, és talán a későn elkezdett rehabilitációnak köszönhetően van olyan izomcsoport, ami teljesen elsorvadt, és soha nem jött rendbe. A sípcsontomon levő izom pl. végleg eltűnt. Más, még „élő” izmok megerősödtek, némelyek átvették az elsorvadtak funkcióit, én is meg-tanultam mit, és hogy kell mozogni, szóval megtaláltuk egymást, én és a bicikli.

- Térjünk vissza a tervezéshez, az előkészületekhez.
- Igen. Ahogy említettem, egyszer csak arra ébredtem, hogy 58 éves elmúltam. És ez tényleg ezzel a „megvilágosodás” szerű döbbenettel jött, és a következő önmagamnak kimon-dott mondat az volt, hogy: jövőre megkerülöm Skandináviát. Ekkoriban lehetett pár olyan napom, amikor a külvilág feltűnően elvarázsoltnak láthatott, egy-két ember biztosan észrevet-te körülöttem, hogy nem egészen vagyok ott.
Az elv pár nap alatt kialakult. Az alapvető dolgok tényleg fejben, leíratlanul születtek meg. Az eldöntendő kérdések voltak: mivel, merre, mikor, milyen lehetőségekkel és milyen igé-nyekkel? Az első kérdésre - figyelembe véve akkori vagyoni helyzetemet – csak egy megol-dás adódott, a bicikli. Annak bármiféle szállítása szintén komoly anyagiakat vont volna el az úttól, tehát a döntés: háztól-házig, Szegedi indulás, és remélhetőleg saját-keréken történő Sze-gedi érkezés. Az útitervhez sem kellett még ekkor térkép: toronyiránt Helsinkiig, onnan egye-nesen fel a Sarkkörre, Rovaniemiig, majd át a félsziget másik felébe, a norvégiai Narvikba. Ott megfordulni, és a fővárosok útba ejtésével haza. Egyszerű, nem?
A „mikor” a természet, és a célpont jellege miatt adott volt, csak nyár jöhetett szóba. A leg-korábbi indulás az itthoni fagyok valószínű megszűnésének ideje, a hazaérkezés az időjárás itthoni veszélyes megromlásának a várható dátuma. Tehát május eleje, és október vége közé kellett beilleszteni az utat.
Ekkor már egy kis segítség, egy hevenyészett útvonal tervező is kellett, hogy ez a terv kilo-méterben mennyit fog jelenteni. A legrövidebb variációban 8000-nél valamivel több jött ki, ezt a kis kitérőkkel, látnivalók beiktatásával fel lehetett kerekíteni 10 000 km-re. A leghosz-szabb rászánt idő 180 nap, ami azt jelentette, hogy naponta durván 55 km-t lehetett számolni. Hááát, ekkor egy kicsit megszeppentem! Mert ebben nézelődés, pihenőnap, sérülés, betegség, műszaki probléma, eltévedés még nincs benne.
De gyerünk tovább! A lehetőségek. A nyugdíjam, amit havonta a számlámra kapok, durván 200 €u. A néha itt-ott kifogott alkalmi jellegű munka szintén nem sokat hoz a konyhára. A felkészüléshez, az úti felszereléshez, bármennyire is igyekeztem az igényeimet a lehetősége-imhez igazítani, valamennyi tőke kellett. Ezt igyekeztem az ötlet megszületésétől az indulásig hátralevő 6-7 hónap alatt megteremteni. A kevés beavatott barát, ismerős, felvetette, hogy szerezzek szponzorokat. Kicsit én is kokettáltam a gondolattal, de számításba véve az ország, már akkor meglehetősen nehéz anyagi helyzetét, az utam végül is szigorúan „magánjellegű kirándulás” jellegét, nem sok reményt fűztem a dologhoz.
Ez általában úgy van, hogy azok a vállalkozók, pénzemberek, akik tudnának adni, azok azért tehetősek, azért tartanak ott az anyagi színvonaluk tekintetében, ahol tartanak, mert sok-kal inkább szereztek, elvettek, gyűjtöttek, mint adtak. Cégek, nagyvállalatok, multik pedig egyszerűen nem foglalkoznak ilyennel. Nekik megvan az az igazi reklámértéket hordozó réte-gük, amiben fantáziát látnak, és amibe érdemesnek tartanak nagyon komoly pénzeket befek-tetni. Az én tervezett kis utam, pedig egyáltalán nem az a kategória volt.
Puhatolódzásaimnak pár konkrét tárgyi eredménye volt. Az egyik kerékpáros webáruház tulajdonosától kaptam 2db defektmentes külső gumit, ami igazán hasznos adomány volt, te-kintettel arra, hogy a 9000 km-t egyetlen defekt nélkül tettem meg! Egy debreceni, gyógy-lekvárt előállító és forgalmazó cég meglepett 8 üveg lekvárral. Erről tudni kell, hogy egy kis-kanálnyi elfogyasztása kb. annyi, csak zöldségekben, gyümölcsökben előforduló vitamint, tápanyagot, egyebeket juttat a szervezetbe, mintha napi 4 kg zöldséget, gyümölcsöt ennék meg. Ez a nyolc hónapra szóló mennyiség rendkívül nagy segítség volt, hisz az előzetes táp-lálkozási terveimben az északi országokban meglehetősen borsos árú zöldség-gyümölcs nem szerepelt. Nagymértékben megkönnyítette bevásárlásaimat, könnyebb lelkiismerettel törőd-tem bele az olcsó, de egyhangú napi étkezésbe abban a tudatban, hogy az egészséges részét, a tápanyagot már a reggeli kiskanállal bevittem a szervezetembe. (Egész úton nem voltam be-teg!)
A harmadik komolyabb természetbeni hozzájárulás egy leves porokat, instant leveseket, és egyéb, kistérfogatú, hosszú szavatossági idejű, úti-élelmiszereket forgalmazó cégtől kaptam. A hasznosságáról, értékéről, mennyiségéről csak annyit, hogy az út tervezett idejének minden napján legalább egyszer tudtam meleg levest enni, sőt, egyéb nyalánkságokat is tartalmazott a csomag. Ez volt tehát a szponzoráció.
A következő bő egy hónap már az internet előtt ülve, jegyzetelve, lehetőleg minden, az úton előforduló szituációt figyelembe véve, az út egy-egy napját gondolatban, virtuálisan végigélve telt el. Talán ez volt a legnehezebb. Mindig, mikor egy tervezett, a mindennapokhoz hozzátar-tozó tevékenységet végiggondoltam, és elterveztem, hogy azt mivel fogom megoldani, rögtön adódott a következő kérdés, hogy a megoldás eszközét hogyan fogom azok közt a körülmé-nyek között működtetni. És mindezt úgy, hogy a körülményeket én otthon az asztal, a térké-pek, és a fényképek mellett csak kigondoltam, és mint az út oly sokszor bizonyította, ezek a gondolatok, előzetes tervek legtöbbször fényévnyi távolságra voltak a később az utamba kerü-lő valóságtól.
Az alapvető, itthon észrevehetetlenül természetes kategóriák: közlekedni, haladni valamivel, lakni, éjszakára az alváshoz elbújni valamibe, egész úton lehetőleg naponta háromszor enni kellett, a sokféle körülményhez, várható szélsőségekhez igazodva öltözködni, tisztálkodni, az utat többféleképpen (film, fénykép, napló) megörökíteni, kapcsolatot tartani az itthon mar-adottakkal, hírt adni magamról. És a fentiekhez szükséges eszközöket magammal vinni. „Csak” ennyi…
- Beszélnél ezekről részletesen? Ígérem, nem szólok bele, de ne intézzük el ezt ilyen nagyvonalúan. Ahogy csak az alap dolgokat elmesélted, az az érzésem, hogy az egész felké-szülés logisztikájának nehézsége vetekedett az út fizikai nehézségével. Szeretném ezt átlátni!
- Ha van időd… Amúgy tényleg, néha az út közbeni tekerés gondtalan sétagalopp volt a felkészüléshez képest.
A haladáshoz tehát bicikli. Ez adva volt, bár sokak szerint hatalmas bátorság volt azzal a géppel nekivágni. Ez egy két és fél éve vásárolt, teljesen hétköznapi, 28-as Caprine Ville típu-sú városi szériagép volt, amit azóta minden javítás nélkül, nap mint nap használtam. Komo-lyabb távot nem mentem, komolyabb terhet nem cipeltem még vele. A legnagyobb távolság az az évente kétszer-háromszor kirándulásként, saját karbantartásomra megtett Szeged-Kiskunmajsa-Kiskunhalas-Üllés-Szeged háromszög 130 km-e volt.
A kerékpár háromsebességes agyváltóval fut. Indulás előtt elvittem egy átvizsgálásra, új lánc, fékgumik, a hátsókerék újra küllőzése, a sebességváltó és a tengelyek zsírozása. A két új defektmentes külsőt én raktam fel, a belsők maradtak a régiek, a hátsó már kétszer volt ra-gasztva…. Egy tartalékbelsőt vittem, egy ragasztókészletet, egy pumpát, 20 küllőt, és ez volt az összes „tartalék alkatrész”.
Szabályosan fel volt persze szerelve, első-hátsó világítás, (1 !!! este használtam), prizmák, visszapillantó tükör, igaz, az még egy évvel korábban kettérepedt, celluxxal volt összera-gasztva, de kabalából nem cseréltem ki. A nyereg az eredeti, egyszerű szérianyereg volt, a prospektus szerint zselés, bár erről az esténként sokat masszírozott ülőfelem tudna véleményt mondani.
A lakhatás természetesen az „ahol-rám-esteledik” vadkempingre volt alapozva. A kétszemé-lyes, terepszínű, kétrétegű sátrat interneten rendeltem, 15 ezer Ft volt, cseh gyártmányú, hűsé-gesen és jól kiszolgált. (3.5 kg) Hálózsákot karácsonyra kértem Kedvesemtől, Hervis, leérté-kelés, 3500 Ft, (1kg) szintén jól szolgált, csak a témában való járatlanságom okán, mivel nem tudtam, hogy ebben is vannak méretek, mint a ruhában, a legelsőt akasztottam le, amin kb. feleúton vettem észre, hogy M-es, és nekem bizony bőven XXL-es kellett volna. Kicsit „szo-rított” egész úton, de jobban bent maradt a meleg. Igaz, hogy a fordulás mindig egy teljes éb-redéssel járó művelet volt benne.
Puha derékalj! Tesco-gazdaságos kínai felfújható gumimatrac, („kényelmes, puha velúr fekvőfelülettel” – mondá a tájékoztató reklám), 20 cm vastag, 2500 Ft, szerintem sokan isme-rik. Két hátránya volt. A súlya, kb. 3 kg, és az, hogy először mikor 40 perc alatt tüdővel fel-fújtam, majdnem mentőt és tüdőgyógyászt kellett hozzám hívni. Hát ez nem fog menni, inter-neten nézelődni kezdtem, és találtam egy nagyon jó, univerzális pumpát. Kétutas, vagyis fúj és szív, és mindkét, tehát toló-húzó irányba teszi ezt, magyarul a matracot 2-3 perc alatt ke-ményre varázsolja. (6000 Ft, súly 2kg) Az összes, bár nagyon lényeges hátránya a nagy méret volt. Útközben, mikor fogytak alólam a matracok, és a végén az önfelfújó mellett kötöttem ki, komolyan felmerült bennem, hogy valahol el kellene „veszíteni”, de végül haza hoztam, an-nak ellenére, hogy az út felétől nem használtam. Utolsó pillanatban még gondoltam a párnára is, ez az indulás előtti lakásselejtezéskor ugrott be, egy, a görög nyaralásból maradt strand-matracnak a fejét vágtam le ollóval, és 5 hónapig azon aludtam…
Evés. A szponzorációnál már említettem azt a két nagyon hasznos dolgot amit kaptam, a levesporokat, és a gyógylekvárt. Indulás előtt még kaptam a „jó tanácsokat”, egy oldal sza-lonna, egy-két rúd Pick-szalámi, pár szál kolbász, stb. formájában, de ezek az ötletek persze még viccnek is rosszak voltak. A terv az volt, hogy mindig az adott 24 órára, (a sarkkör fölöt-ti, néptelen részeken 72 órára) készülök fel. Tehát amit egy boltban megveszek, azt azonnal, de legkésőbb egy napon belül megeszem. Sem cipelni nem kellett, sem aggódni a szavatossá-ga, állaga miatt. A főzés a legtermészetesebb módon be volt tervezve, tehát a „kellékeket” is ez határozta meg.
Itt megint csak nem győzöm kihangsúlyozni a tapasztalatlanságomat a hosszútávú biciklis túrák terén. Ez persze minden eszközre, kellékre vonatkozik. Annyi praktikus, új, vagy éppen már bejáratott, csak általam nem ismert módszer, eszköz létezik, olyan széles választékban lehet mindezeket megtalálni a szakosodott webáruházak honlapjain, hogy már a bőségük is tanácstalanná tehet. Látom ezt most így utólag, ugyanis legtöbbjüket az út közben, kirakatok-ban, üzletekben nézelődés közben, vagy társakkal történő találkozáskor fedeztem fel, és is-mertem meg, hogy egyáltalán olyan is létezik.
Szóval nekem az indulás előtti tervezésnél a főzés alapját egy 3.5 kg-os lengyel turista gáz-palack jelentette, (ami persze csak a töltősúly, a masszív acélházzal már 7-8 kg-ot nyomott). Vatera, töltötten 4000 Ft, és akkor még örültem neki. Egy univerzális főzőlábas, Tescóban találtam egy olyan teflonos kis fazekat, amiben lehetett levest, krumplit, rizst főzni, de a tojás is megsül benne. „Masszív” kis darab volt, jó vastag zománcozott acél! (2 kg-nál több, és kb. dupla annyi gáz melegítette át, mint egy könnyű és vékony alu-lábast.)
A nomád életformában is adjuk meg a módját az evésnek, tehát az otthoni készletből elrak-tam egy szép fehér porcelán leveses-tányért, ami persze jó nehéz volt, viszont ez a probléma gyorsan megoldódott, a második este mosogatás közben kicsúszott a kezemből, és darabokra tört. ( Tiszaújvárosban vettem egy 80 Ft-os, pillekönnyű egyszerű műanyagtányért, ami aztán a következő öt hónapban remekül kiszolgált.) Evőeszköz: kés, villa, kanál, kiskanál, két faka-nál, konzervnyitó, krumplihámozó, pohár, (persze üveg), porcelán teásbögre. Kávé nélkül nem tudom elképzelni a napkezdést, meg úgy általában az életemet, tehát jött a kétszemélyes kotyogó, kiöntővel együtt. Mosogatáshoz, zöldségek pucolásához még egy műanyag tál, mo-sogatószer, szivacs és konyharuha.
Ezek voltak az eszközök. Az élelmiszerkészlet alapját a 160 zacskó leves, és a 8 üveg lekvár képezte. Volt kb. 200 filternyi tea, és egy zacskó kávé. 1 kg rizs, cukorpótló, citrompótló. A főzéshez fűszerek kellenek, tehát egy dobozban ott voltak az alapok, só, ételízesítő, bors, pap-rika, köménymag, majoránna, rozmaring, tárkony, fokhagyma, pár fej vöröshagyma, kis üveg olaj.
Ruházat. Itthon, mikor május 9.-én elindultam, kellemes tavaszi idő volt, kicsit azért hűvös éjszakákkal. Északnak indultam. Akkor, a Tátra hegyei közt Szlovákiában még fagyott, a Skandináv országok északi részét pedig még a vastag hó, és a kemény fagyok uralták. (A hó arrafelé még július-augusztusra is megmaradt.) Az előzetes tájékozódás alapján megtudtam, hogy a nyár az északi országokban, különösen Norvégiában meglehetősen csapadékos, nem ritka a háromhetes egybefüggő esőzés. Ebben kellett tehát gondolkodnom.
Út közbeni felsőruházat alapnak egy bélelt sötétkék szabadidő ruhát vettem az egyik kínai boltban, 3200 Ft volt, és remekül kiszolgálta az egész utat, sőt, még ma is hordom. Ruha ügy-ben két komolyabb „beruházásom” volt, az egyik egy felsőtesten hordandó un. aláöltözet, ami egy hosszú ujjú, vékony pólószerűség, de remekül tartja a meleget, amellett szellőzik, és veze-ti az izzadságot. Nagyon „bejött”, tökéletes és strapabíró, ma is használom. A másik egy kü-lönleges, nagyon vékony anyagból készült esőszerelés, két részes, kapucnis, mindenütt tökéle-tesen záródó, és két db öklömnyi zacskóba összehajtható. Mindkettő internetes rendelés volt, 6-6 ezer forintért.
A többi, amit összekészítettem fél évre, az otthoni ruhatárból került ki. Csak tételszerűen: 10 rövid ujjú póló, 4 hosszú ujjú, (ha valaki sokallná, északon végig 4-5 pólóban, és a szabadidő-ruhában aludtam), 4 rövidnadrág, egy „szalonképesebb” világos hosszú, és egy farmer. Az utolsó pillanatban, a hűvös május eleji indulásban vettem magamra egy bélelt vászon, imp-regnált széldzsekit, nagy ötlet volt! A lábamra egy edzőcipő, szandál, egy papucs, és egy szin-tén „társaságképes” zárt utcai cipő, elég sok város esik útba, bármilyen megjelenési-igény előfordulhat. Alsóneműből 10 db, zokniból 30 pár, zsebkendők, egy már két téli biciklizést kiszolgált vastag kínai síkesztyű, két kötött sapka.
A tisztasági csomag az alapvető dolgokat tartalmazta, úgymint két törülköző, szappan, sam-pon, fogkefe-fogkrém, dezodor, borotva, hab, körömvágó olló. A testnek még megadtam, ami jár gyógyszerek és vitaminok formájában. Van olyan, amit bármilyen körülmények között kötelezően szednem kell, és persze egy-két vitamint sem árt egy ilyen megterhelő útra ma-gunkkal vinni. Amit viszont (felelőtlenségből?) nem vittem, és ezt akkor és azóta elég sokan nehezményezték, nem volt nálam fájdalomcsillapító, lázcsillapító, antibiotikum, gyomor és egyéb fertőtlenítő, és semmiféle sebkötözéssel, ellátással összefüggő dolog. Igen, ez lehet hogy felelőtlenség volt, de szerencsére egész úton egyikre sem volt szükség.
A legnagyobb feladatot a listán, az út megörökítésének az eszközei adták. Összefoglaló né-ven a kütyük. Ezt még elsorolni sem lesz egyszerű. Kellett ugye a fényképezőgép, memória-kártyával, akkumulátorral. Filmfelvevő, kazettákkal, akkumulátorokkal. Kapcsolattartásra hangfelvételre mobiltelefon. A felvett anyagok feldolgozására, tárolására pedig egy netbook. Amit természetesen az internetezéshez is használtam.
Persze az internetet el is kellett érni. Az itthoni és a Finnországban egy hónapra beszerzett SIM-kártyás mobilinternet mellett ehhez a legfőbb eszköz egy un. wifi vadász készlet volt. Internetes beszerzés, 15 ezer Ft, és kis parabolaantennájával, erősítőjével a legtöbb helyen és esetben tényleg becserkészte a néha 10 km-re levő wifit is. Igaz, ehhez a kódolatlan adás is kellett. (néha azért a kódoltat is sikerült megfejteni, vagy megtudni a kódot) Nagyon nagy szolgálatot tett, ennek volt köszönhető az esténkénti „lélekmelegítő” Skype-beszélgetés az otthoniakkal, valamint a majd’ minden este a honlapomra frissen feltöltött élménybeszámoló, és fényképek. Ezenkívül nagyon sokat segített az éppen útba eső, látott helyről történő infor-máció azonnali beszerzésében.
Tartozéka volt még a csomagnak egy külső winchester, részben biztonsági adattárolónak, részben a rajta levő kb. 500 mozifilmmel az esténkénti szórakozásomban segített. Persze, ha még volt kedvem, időm, és energiám. Vittem egy e-bookot, Kata lányom ajándékát az útra, 60-70 könyvel, amiből kb. 10 el is fogyott útközben. Volt még egy kisrádió, néha belehallgat-tam a helyi adókba is.
A navigációt is duplán biztosítottam, volt egy egész Európát magában foglaló részletes au-tó-atlasz (3kg), és annak a digitális, és feltétlen hasznosabb, kényelmesebb kistestvére, egy GPS készülék. Bár érdekes módon, út közben mindkettőnek megvolt a saját „illetékességi” területe, feladata, amibe a másik nem tudott „beleszólni”.
Kellett még világítóeszköz. Vettem egy fejlámpát, ami az erős, LED-es fényével, könnyed-ségével szinte mindent kiszolgált, és megoldott, de vittem egy jó nehéz, 50W-os, akkumuláto-ros, vadászatra használt halogénes fényvetőt is, ami igaz, hogy 500 m-re elvilágított, de ré-szint nem volt rá szükség, részint a feltöltése annyi energiát emésztett fel, amennyivel az ösz-szes többi szerelést el tudtam látni.
És most jön a „kütyükkel” kapcsolatban még egy csavar, amire az eddigi felsorolásból szin-te kívánkozik a kérdés: Na és az energiaellátás? Hát igen, mikor ezeket olyan szépen eltervez-tem, és beszereztem, én is szembesültem ezzel a problémával. A fent felsoroltakat sok-sok, és összességében igen nagy energiaigényű akkumulátor működteti. Ezeket tölteni kell, méghozzá percre készen, ugyanis nem engedhettem meg magamnak azt, hogy akár a GPS merüljön le egy nagyon rizikós helyen, akár a fényképezőgép vagy filmfelvevő maradjon le egy megismé-telhetetlen pillanatról, vagy akár egy éjszakára fény nélkül maradjak egy erdőben a sátorve-résnél, vagy a vacsora főzésénél. Ekkor még nem beszéltem a netbookról, internetről, stb.
Viszont ezek állandó töltöttségét nem lehetett rábízni egy útközbeni, véletlenszerűen talált töltési lehetőségre, főleg úgy, hogy nem nagyon mentem hivatalos szálláshely, kemping köze-lébe, és főleg úgy, hogy a Sarkkör fölött ilyenből, és egyáltalán nyilvános helyből igen kevés van. Azt pedig, hogy egy-egy benzinkútnál kikönyörgött töltési lehetőség mellett üljek egész nap, nem engedhettem meg magamnak, haladni kellett. Ennyi érv mellett kézenfekvő volt a megoldás, vinnem kell magammal az energiát, és annak forrását.
Rendeltem tehát 2db gondozásmentes zárt zselés akkumulátort, amik együtt 12 V-on 24 Ah-t adtak le, ami már tényleg mindenre biztonságosan elég volt. Sajnos ezek is együtt több mint 8 kilót nyomtak, de hát ami kell, az kell! Mint ahogy ezeknek a nagy „anyaakkumulátorok-nak” az állandó, infrastruktúrától független töltéséhez kellett az a két nagy napelem, ami jó napsütésnél 6-7, borús időben 24 óra alatt teljesen feltöltötte a 0-ra merült telepeket. Plusz 9 kg. És mindezek összehangolt működéséhez szükség volt egy feszültségszabályzóra is.
És még nincs vége. A feszültségszabályozóról le tudtam szedni 3; 5; 6; 9; 12; voltot, ami közel minden akku töltéséhez elég volt. De csak közel! A filmfelvevőm spéci lítium akkumu-látora a szakaszos töltés miatt csak a gyári, 220-v-ról működő saját töltőjét fogadta el, tehát kellett egy inverter, ami a 12V-ból 220-at csinál. A netbook működtető feszültsége 19 V, tehát kellett egy úgynevezett autós töltőkészülék hozzá, ami speciálisan ehhez készült, és a nagy központi akkumulátorról alakítja át a 12 voltot 19-re. Ezenkívül, bár ez már csak az én óva-tosságom, túlbiztosításom volt, hogy vittem tartalékba egy hálózati töltőt is, hátha végig borús idő lesz, hátha elromlik a napelem, stb.
Ezt ugye még felsorolni is sok és bonyolult volt (hát még megtervezni és megcsinálni), első hallásra lehet is vitatni a létjogosultságát. De! Igaz, hogy súlyban ez kb. 22 kiló plusz volt, és az is igaz, hogy majdnem a legdrágább része volt az egész szerelésnek a maga összességében kb. 80-85 ezer forintjával, de azt csak én tudom, hogy milyen biztonságot, kényelmet és füg-getlenséget adott nekem az öt hónap alatt ez a szerelés.
- Eddig bírtad követni?
- Ahogy ígértem, csak hallgatok, és ámulok!
- Pedig még mindig nincs vége. Amit eddig felsoroltam, és már csak a tervezésnél
„virtuálisan” egy kupacba raktam, nyilvánvalóvá tette, hogy a bicikli mellett egy utánfutóra is szükség lesz, nem is akármekkorára. Itt ismét a világháló ismeretanyagához fordultam, tippe-ket, ötleteket kerestem. Ennek a folyamatát, állomásait most nem részletezem, lényeg az, hogy végül is összehozott a jó szerencse Tiba Viktor barátommal, aki azon kívül, hogy már látott ilyet a valóságban, (én még nem) meg is tudta tervezni, sőt, csinálni az utánfutómat. Küldött képeket, hivatkozásokat, terveket, amit én az igényeimhez, pontosabban az összeállí-tott szerelés szükségleteihez méreteztem. Ekkor viszont rajta volt a csodálkozás sora: ekkorát még nem látott!
De megcsinálta, sőt, kifogástalanul megalkotta. Rám már csak annyi maradt otthon hogy lefessem, egy vékony alumínium-lemez burkolattal lássam el, valamint a nyitható fedélként felszereljem a két napelemet, bekössem az elektromos részeket. A burkolatra felkerült az unokaöcsém, Dézsi Sada által tervezett, látványos, filmnyomott, öntapadós fólia, rajta a túra „hivatalos” elnevezésével: Phoenix Scandinavian Tour 2011.
- Miért Főnix?
- Erről majd később. Ez volt tehát a tárgyi logisztika. Ezzel párhuzamosan folyt az
útiterv részletes kidolgozása, az útvonal aprólékos megtervezése. Ez szinte teljesen ülőmunka, de koránt sem egyszerű. Itt megint csak egymáshoz kellett igazítani az elgondolásokat, vá-gyakat, és a lehetőségeket. A tervezés hetei, hónapjai alatt rengeteg leírást olvastam el az útba ejtendő 12 országról, egy-egy hely „feltétlen megnézendő” nevezetességeiről. Hála az inter-netnek, a Google Földnek, csodálatos képek ezrein ámultam át magam, természetesen a jegy-zetpapíromon mindegyiket felkiáltó jellel megjelölve, „ki nem hagyhatóvá” minősítve.
Aztán a térképre való berajzoláskor rádöbbentem, hogy ez még autóval is több éves nézni-való lenne. Tehát ez nem volt járható út. Fordítva kellett csinálnom, a megtervezett útvonal mellett kellett a könnyen elérhető látnivalókat listába venni. Így már könnyebben ment, a fen-tebb azt hiszem említett sarokpontokat megadva, egy profi útvonaltervező program percek alatt részletesen térképre rajzolta a teljes kört, persze figyelembe véve a kerékpárként meg-adott jármű-opciót.
Ezután jöttek a tényleg fontos, célpontokra történő módosítások, finomítások, mint pl. hogy ne maradjon ki a legrövidebb útból egyetlen olyan főváros sem, ahol még nem jártam, illetve egy kis kitérő árán is essenek útba olyan helyek, mint pl. Amatciems, a XXI. századi mintate-lepülés, Kiruna, a svéd acélváros, vagy Narvik, a II. világháború hírhedt német kikötője, ahol érdekes módon álmomban már többször jártam. Így csupaszon, közel jártam a 9000 km-hez. Ez volt az a felső határ, amit józanésszel előre bemertem tervezni max. 6 hónapra. És így már célzottan, a kijelölt utak mellett kerestem nevezetes helyeket, érdekes történelmi vonatkozá-sokat, de legfőképpen fényképek alapján csodálatos tájakat, természeti jelenségeket.
- És akkor…
- És akkor?

- És akkor hirtelen, pár óra alatt összeomlani látszott minden. Február 14.-e volt, Valentin nap. Délelőtt elég levert voltam, gyengének éreztem magam, az ennivaló sem esett jó. Délután nagyon erős hasfájás tört rám, feküdtem az ágyban, kínlódtam rendesen. A következő eszmélt pillanatom három nappal később, egy korházi ágyon hunyorgott rám.
A későbbi elbeszélésekből állt össze a történet. Kedvesem délután hívott telefonon, nem vettem fel. Munka után gyakran vártam a munkahelyénél, akkor nem. És mégiscsak Valentin nap volt…. Buszra szállt, valamit megérezve kijött hozzám bérelt lakásomba, és ott talált eszméletlenül, vérző szájjal, elég gyönge pulzussal. Rögtön hívta a mentőket, pár erős ütés a mellkasomra, próbált életben tartani. A gyorsan kiérkező orvos megdicsérte, hisz megmentet-te az életemet, a gyors reagálással, meg főleg a megérzéssel, hogy ki kell jönnie. Állítólag egy fél órával később már felesleges lett volna sietniük velem a sürgősségire, ahol már a diagnózis is megszületett, heveny hasnyálmirigy-gyulladás, gyomorvérzéssel fűszerezve.
A hirtelen összeszaladt családnak az orvosok próbára tették mind az optimizmusát, mind pedig matematika tudását, ugyanis 20% esélyt adtak arra, hogy megélem a reggelt. Még jó, hogy nem hallottam! Én ezekről csak a harmadik reggeli vizit közben alkothattam fogalmat, mikor az ágyamat körbekerítő orvos csoport egészéhez intézve első, még kicsit kócos szavak-ba öntött aggodalmamat, megkérdeztem, hogy mikor mehetek haza, mert nekem március 6-ra repülőjegyem van Londonba. Összenéztek, és a legbátrabb kissé ideges felhanggal rám mor-dult: - De ember, mi most egyelőre az életéért küzdünk, és azon vagyunk, hogy ne kelljen donort keresnünk magának, és hogy maga se legyen az!
Mivel magyar ember szóból ért, na meg nem is akartam őket zavarni küzdelmükben, és kü-lönben sem értettem az egészet, békésen visszaájultam. Ezután reggelente állítólag mindig megemlítettem ezt a dolgot, és ezzel mind intenzívebb szájszéli remegést váltottam ki a nagy tudású doktor urakból. Kb. egy hét után, mikor már szemlátomást félig magamnál voltam, a Főorvos nagyon szigorúan belemagyarázta szemembe, hogy akármilyen éhes vagyok, vagy akármilyen szomjas, egyetlen falatot, de még egy fél korty vizet sem nyelhetek le a számon keresztül, mert meghalok. Ennek a betegségnek az egyik, de legfontosabb gyógymódja, hogy három hétig semmi nem kerülhet a gyomorba. Amire szükségem van, majd ők adják infúzió-ban.
Rábólintottam, és rögtön megjegyeztem, hogy nem tudom mondtam-e már, de nekem már-cius 6.ra….. Villámgyorsan ott hagytak! Ahogy magamra maradtam, rájöttem, hogy rettentő-en éhes és szomjas vagyok! Te jó ég, ezek egy hete sem enni, sem inni nem adtak! – sikoltott belém a gondolat, de aztán ahogy a karomra néztem, láttam, hogy azért tényleg folyik belém valamilyen üzemanyag, bár elég íztelen.
Napi 6 liter infúziót kaptam, megbolondítva rengeteg antibiotikummal, vitaminokkal, meg még csoda tudja mivel. A folyamatos vizsgálatok vészes vérszegénységet is megállapítottak, így mikor színesebbé akarták tenni a napi menüt, változatosságképpen egy-két zacskó valódi, piros vért is kaptam. A második hét közepén már eléggé untam az ágyat, megmarkoltam az infúziós állványt, és sétálni indultam. Hát. az első pillanatokban bizony azt sem tudtam, hol van a fent és a lent. Ahogy a dimenziókat keresve kusza szemekkel körbepásztáztam, a nővé-rek érdeklődő, de mindenképp kárörvendő tekintetébe botlottam, akik izgatottan várták tör-vényszerűen bekövetkező bukásomat.
Becsuktam a szemem, és pár másodperc alatt végig futott rajtam minden. Akkor fogtam csak fel igazán, hogy én tulajdonképpen össze vagyok pakolva egy féléves irgalmatlan ke-mény biciklitúrára, és bő két hónap múlva indulni akarok. És amit senki nem akart hallani, hogy 10 nap múlva elindul az a repülő a kislányomhoz Londonba, és én már pár hónapja meg-ígértem Neki, hogy rajta leszek. (Azt, hogy ő mit élt át a távolban, csak a híreket kapva, ké-sőbb tudtam meg. Mindenesetre dehogy is akarta Ő, hogy menjek hozzá! Csak annyit szeretett volna, hogy éljek.) Ezekkel csupán annyi állt szemben, hogy két hete haldokoltam, azóta nem ettem nem ittam, fogytam tíz kilót, és ott kapaszkodtam remegő lábakkal az infúzióm állvá-nyába, reménykedve abban, hogy csak helyrekerül az a lent és a fent.
Kinyitottam a szemem, ránéztem a szurkolótáborra, és kisétáltam a folyosóra. Aznap órán-ként két hosszra. Másnap óránként tíz hossz. Harmadnap napközben minden olyan percet, amikor nem kötött az ágyhoz infúziócsere, vagy vizsgálat, sétával töltöttem. Március 2.-án sikerült a Főorvos úrral komolyan beszélni, már nem hagyott ott. Kicsit homlokráncolós za-vartsággal, értetlenkedve és csodálkozva nézte a lázlapomat, a labor és egyéb vizsgálati ered-ményeimet, és annyit mormogott, hogy: - Á, korai lesz az még, bár az eredményei tulajdon-képpen nem is olyan rosszak. Na, majd még visszatérünk erre.
Másnap ismét napirendre tűztem a kérdést. A tanácstalanság még megvolt, de már egy kis fejcsóválós mosoly kíséretében. Két nap volt hátra! Megígérte, hogy másnap megcsinálunk megint minden vizsgálatot, labort, gyomortükrözést, (a második két hét alatt! ), ultrahang, röntgen, aztán majd látjuk, bár, és ezt azért már elárulta: a laboreredményei a normális hatá-rokon belül vannak…
Ezek 4.-én megvoltak, másnap reggel a doki megint felküldött ultrahangra. A kollegája ki-csit furcsállta sűrű látogatásom, ekkor meséltem neki is londoni terveimről. A vizsgálat végén leküldött a szobámba, mondta, hogy személyesen hozza le az eredményt. Másnap délben in-dult a repülő, tudtam, hogy innen már nem veszíthetek! Éppen a kezelőorvosommal beszél-tem, mikor lehozta az eredményt, és megjátszott csodálkozással szólt oda a kollegájának: - Ez még mindig itt van, mit szórakoztok vele, kutya baja sincs, eresszétek, azt hagy menjen a lá-nyához Londonba!
Az adminisztráció után behívtak, és a Főorvos a következő szavakkal bocsájtott el: Nézze, én nem tudom, hogy ezt hogy csinálta, de minden eredménye alapján maga teljesen egészsé-ges. Úgyhogy orvosi véleményem az, hogy maga holnap oda utazik, ahová akar (én ismertem ennek a hatékony csodaszernek a nevét, úgy hívják akaraterő). Szigorú szabályokkal engedtek el, vizet már ihattam, szilárdat még nem, majd pár nap múlva, tört krumplit. Mit bántam én, fogtam a csomagom, és indultam haza.
Ez a lelkesült elszántság egy egész emeletig tartott. Senki nem tudta a családból, hogy el-megyek, szerintem még rossz álmaikban sem jutott eszükbe. Meglepetésnek szántam. Így minden csomagom egy sportszatyorba összezsúfolva, az én vállamat nyomta. És hát három hét koplalás után, minden folyosói-edzés ellenére, nem voltam túl jó kondiban. Folyt rólam a víz, szédültem, gyakorlatilag jártányi erőm sem volt. Ekkor nem a fellelkesült „utolsó lehele-temig” kiugrásnak volt az ideje, hanem az apró, megfontolt lépéseké jött el. Így csoszogtam 10 métert, lassan, hogy minél kevesebb erőm fogyjon, fél perc pihi, majd újabb 10 lépés.
Kedvesem 5 óráig dolgozott, Őt akartam elsősorban meglepni azzal, hogy ott várom a mun-kahelye előtt, és a repülőjegy is két főre szólt. Volt még ¾ órám a közel egy kilométerre, be-osztottam. Apró lépések, sűrű pihenő, mély lélegzetetek, folyt rólam a víz. És edződtem. Öt-kor ott voltam az üzletnél, az állak leestek, aztán a nagy öröm, és indultunk haza. A részlete-ket már nem mesélem, összepakolás, telefonok, aggodalmak, reggel korai ébresztő, buszozás a vasútállomásra, irány Ferihegy.
Ott még a várakozás, az izgalom, a sorban állás kicsit megviselt, az ellenőrzéskor éreztem azt a bizonyos kép-morzsókálódzást, a hangok eltávolodását, aztán csak aggódó Kedvesem arca, egy szék, egy üveg ásványvíz, és bent voltam. Felszálltunk, és este már pici lányomat öleltem, és gyakorlatilag túl voltam ezen az egészen. Akkor már tudtam, hogy menni fogok.
A hátralevő két hónap elég intenzíven zajlott. A felszerelések egy részének beszerzése tu-lajdonképpen csak ekkor zajlott, az utánfutó befejezése, a bicikli indulás előtti szervízelése csak közvetlen indulás előtt ért véget. Még dolgoztam is, igyekeztem egy kis útravalót félre-tenni, pici biztonsági tartalékkal indulni. (Bár tartalékom volt, drága kislányom a betegségem miatt kiesett keresetet pótlandó, a gond nélküli felkészülést segítendő elég komoly „zsebpénz-zel” engedett haza Londonból. Ezt viszont tényleg vésztartaléknak akartam meghagyni, az eredeti valutanemben, egy estleges kinti baleset, vagy betegség esetére.)
Szóval még dolgoztam, és az útra való készülődés közben gőzerővel dolgoztam addigi éle-tem teljes feladásán. Ez elég vegyes érzelmeket, vagy csak véleményeket váltott ki, mind a szűkebb családi körben, mind a tágabb baráti, „szurkolói” rétegben. A vélemények alapvetően negatívak, elítélőek voltak. A megértéséhez hozzátartozik, hogy jó ideje nincs saját ingatla-nom, bérelt lakásban élek. Nem akarom most az érveimet ennek a lakás-formának az előnyei-re felsorolni, ez az én döntésem, (és lehetőségem) volt, és maradt, nem is vagyok hajlandó lemondani róla. Akkor már öt éve éltem azon a nagyon kellemes helyen, sajátomnak tekintet-tem. Viszont egy ennyire bizonytalan kimenetelű (és ez nem pesszimizmus, hanem realizmus) féléves távollét idejére fenntartani, fizetni a lakást, kidobott pénz lett volna. Ezért csomagol-tam, a dobozok mentek egy lomtárolóba.
Volt egy elég jó, és a mai (akkori) viszonyok közt szokatlanul régi és stabil munkahelyem. Olyan, amit normális ember nem mond fel. Mivel úgyis elég sokan vonták már kétségbe ad-dig is ebbéli állapotomat, én felmondtam. Felszámoltam mindent, elvarrtam a szálakat, egyet kivéve. Abban az egyben nem akartam változást, ott csak türelmet, és kitartást kértem. Bár bíztam benne, végül is nem kaptam meg.
- Egyedül vágtál neki. Nem gondolkodtál egy útitárson? És ha nem, miért nem?
- Igen, ez a második „kifogásolt”, vagy legjobban vitatott momentum az útban. Gyerek-ként, fiatalként egy határozottan „bandázós” társaság szerető emberke voltam. Jó közeg vett körül, szerettem a „csapatban” lenni. Lehetett az a gyerekkori banda, később az osztálytársak, (szentségtörő leszek, és lehet, sokan felszisszennek,) a KISZ szervezetben levő haverok, ké-sőbb a munkatársak, a „Szocialista brigád”-beli cimborák, az első munkáslakás akcióban ka-pott otthon-béli lakótársak. Aztán egyszer csak valami megváltozott. Ezeknek a jól működő kapcsolatoknak az alapja szerintem az volt, hogy egyformák, egyenlők voltunk. Nem keresek okokat, kronológiai hivatkozásokat, lényeg az, hogy ez változott meg.
Nem kerestük már egymás társaságát, ha mégis összejött, már figyeltük egymást, hogy ki miben változott, „hol tart”, miben különbözik tőlünk. Ez pedig már más, már rossz ízű volt. És erre már nem voltam vevő. A fenti szavakból egy definíció kimaradt, a barát. Én úgy ér-zem, nekem az általam ideálisnak tartott, igazi barátom életemben egy volt/van. Remélem csak, hogy ez az érzés kölcsönös… Olyan, aki nem megy az agyadra, nem ül a nyakadon, aki nem haragszik meg, ha egy évig nem jelentkezel, és fordítva, de ha szükséged van rá, akkor egy év hallgatás után is csak egy kérdése van hozzád éjjel két órakor is, hogy: miben segíthe-tek. És ez kölcsönös. Ővele tudtam utoljára ilyen csavargós, kalandozós utat megtenni, vonat-tal, stoppal bejártuk Franciaországot.
Tehát inkább egy magányos farkas lettem. Szeretem csak a saját elgondolásaim szerint, a saját tempómban, a nekem mindenben megfelelő körülmények közt végig járni a saját utamat. Azt hiszem, ebben minden benne van. De részletezem. Mindent meg szeretnék nézni, ami érdekel, de ami nem, azt nem. Nem viselem el, ha reggel úgy jön ki, hogy kedvem van korán indulni, de a társamnak még alhatnékja van, vagy az én álmomat robbantja szét bárki, bármi-ért. Idegesítene, ha mennék egy tempót, de az útitársam miatt ez nem sikerül, de bántana, ha valakit én tartanák fel a tempójában, és rosszul esne, ha siettetnének. Mint ahogy nem szeret-ném, ha a kulináris igényeimet ilyen távon valakihez igazítani kellene, vagy az esti táborhely biztonságán este fáradtan vitatkozni kellene. És még rengeteg apró, de egy féléves úton na-gyon súlyossá váló, azt megkeserítő, tönkretevő konfliktushelyzet adódik ám egy ilyen 24 órás együttlétnél. Természetesen oda-vissza. Nem szeretek alkalmazkodni, és nem várom el senkitől sem, hogy hozzám alkalmazkodjon. Lehet, hogy ez nem szimpatikus hozzáállás, de nagyon nagy nyugalmat ad. Az út előtt mondta valaki, hogy a legjobb társaság ilyen távon Te önmagad vagy.
- Na, ezt jól kiveséztük, még csak röviden annyi, ezt egész úton így láttad? Nem hiányzott soha, senki?
- Jaj, dehogyisnem! Majd az úton, esténként írt napló olvasásakor szerintem ez jól érzékel-hető lesz. Az ember alapvetően szerető, társas lény. Egy bármilyen szép élmény élvezeti érté-ke csak akkor teljes, ha azt ott, közvetlenül megoszthatom valakivel. Illetve természetesen nem akárkivel, hanem azzal, akit szeretek, akinek szeretek adni. Még ha ez az adott dolog nem is anyagi jellegű, hanem „csak” egy élmény. Utánozhatatlanul bensőséges tud lenni az a pillanat, mikor egy gyönyörű helyen ülsz, csodálod azt, és bár csak három szót súgsz annak, akinek fogod a kezét, de az a pillanat sosem múlik el. „Ugye milyen szép?”
Na, ez hiányzott! Sokszor. A nélkül az élmény csak 80%-os volt, mert csak én éltem át, nem tudtam megosztani azokkal, akiket szeretek-szerettem. De csak azokra a pillanatokra, percek-re. Útitárs nem hiányzott.

- Aztán eljött az indulás.
- Igen. Eredetileg május 2.-ra volt tervezve, elsejére számoltam fel mindent, de Kedvesem megkért, hogy egy munkátlan, szabad utolsó búcsúhetet még töltsek Vele, Nála. Elsején, mi-kor reggeltől estig szakadt a hideg eső, duplán jó döntésnek látszott az az egy hét halasztás. Rápihentem az útra, elköszöntem, akitől fontosnak tartottam, kimentem szüleimhez a temető-be, „meghallgattam” Édesanyám aggódó intelmeit, Édesapám biztatását. 9.-én reggel egy szótlan felcuccolás, majd egy kirobbanóan könnyes búcsú után, összeszorult torokkal elindul-tam. De ezt olvassuk az akkori szavakkal.

Május 9. hétfő, az 1. nap
Hát megkezdődött! Május 9.-én, ahogy terveztem, elindultam. Reggel 7-kor ébredtünk, mint egy normális hétköznap reggel, mikor Edina munkába indul. Most is indult, csak én készültem egy hosszabb útra. Ez már az első nyújtózkodásnál szerintem mindkettőnkbe belevillant, és azonnal éberek lettünk, feszültek, szótlanul készülődtünk. Elköszöntem szüleitől, ott már nem sikerült lenyelni a könnyeket. Kettesben mentünk le a liften, a ház előtt búcsúztunk. És ekkor robbant a kétségbeesés. Még most, este is azt érzem, hogy a szívem majd megszakadt. Még soha nem éltem át ilyet, és nem is tudtam elképzelni, hogy egy búcsú ennyire fájhat. Én „op-timizmusommal” úgy fogtam fel addig a pillanatig, hogy OK, elmegyek fél évre, de gyorsan el fog az telni, és újra itthon leszek. De reggel szembesültem vele, hogy ez csak nekem, és nekem is csak előtte volt ilyen „könnyű”. Nyugtató szavakkal, nehezen tudtam csak kibontakozni maradásomért könyörgő karjaiból, és gyorsan elindultam. Egyikőnk sem fordult hátra.
A szállodában, volt munkahelyemen volt az utánfutó és a cuccok, először oda mentem. Bepa-koltam, mindent kétszer leellenőriztem, elköszöntem Gábortól, a szálloda tulajdonosától, aki-vel szintén volt egy-két közös utunk Lengyelországban, majd elindultam. Húúú, az első méte-rek! Szörnyű nehéz tartani az egyensúlyt! Két kézzel, úgy kell szorítani a kormányt, hogy nem tudom meddig bírja, mikor görbül el. Nővéreméket ejtettem még útba, aggódó optimizmussal kívántak jó utat, és felszisszenve lesték az első kacsázó métereimet.
Hódmezővásárhely felé vettem az irányt, kellemes, bár kevesek által használt bicikliúton. Szoktam a fogat irányítását. Úgy terveztem, hogy 15 kilométerenként, kb. óránként megállok, és fél óra pihenőt tartok. Ebből, ha sikerül egy nap ötöt összehoznom, az 75 km, és 7 óra. Ide-ális lenne. Megebédeltem, a reggeli hűvöst gyorsan felváltotta a meleg koranyár, fokozatosan vetkőztem.
Vásárhelyen ismét megálltam egy kicsit, üldögéltem a Főtéren, nézelődtem. Na meg engem is nézelődtek, hozzá kell szoknom, nem mindennapos látvány a szerelvényem, na meg a fantázia-indító útiterv az oldalán levő matricán. Tovább, most már bicikliút híján az országúton Szen-tes felé. Elég élénk volt a kamionforgalom, észnél kell lennem. Szentesen azért már kezdtem fáradni, de még elindultam Szarvas irányába, legyen meg a napi adag. Ja, itt még egy kis-boltban bevásároltam, enni-innivalót, sőt, a bolt előtt még egy kis parizert is beuzsonnáztam.
A városon áthajtást választottam, nem volt kedvem az elkerülő nagy kamionforgalmához. Még egy kis erőgyűjtés, és most itt vagyok Cserebökény után, Szarvas előtt, egy út menti kis facso-port ölelésében. Magas fű, a körben kopár szántóföld. Első táborverésem jól sikerült, negyed óra alatt állt a sátor, felfújva a matrac, kint pedig fő a vacsora-leves.
Beszéltem persze az otthoniakkal, nagyon nehéz volt Edinával, megvolt az erőltetett vidámság, de mindkettőnknek nagyon rossz volt. Ma 75 km-t sikerült haladnom, pont a tervezettet. Besö-tétedett, nem néz ki hidegnek az éjszaka. Most még megnézek egy filmet, aztán alvás. Szerin-tem jót fogok aludni…
1.éjszaka Szarvas előtt, út szélén.46°47’32.31”20°29’08.47”

Május 10. kedd a 2. napom
Nyolc óra körül az úton elhúzó autók zajára ébredtem. Nagyon nyugis éjszakám volt, megle-pően kényelmes a fekhely, hideg sem volt, jól bebújtam a hálózsákba, igazán jót aludtam.
Egy gyors, de kiadós reggeli, nagy adag életet adó kávé, és egy gördülékeny összepakolás után indultam tovább. A sátorbontás is gyorsan ment, az utánfutóba való bepakolás már nem ilyen egyszerű. Igazából nincs semminek kialakult helye, ahogy sikerül, (szerintem egész úton nem fogok két alkalommal egyformán összecsomagolni.) de azért végül sikerült mindent úgy egymáshoz illeszteni, hogy még a tetőt is le tudtam csukni.
Szarvas előtt egy-két fénykép, és már bent is voltam a városban. Régen sokat jártam ide hor-gászni, ismertem az utat. Egy Coop-ban bevásároltam, ásványvíz, előrelátóan vacsora, és 11-kor a Kőrös parton vártam az épp túlparton levő kompra. A fel-egyensúlyozás nem volt egy-szerű, érdeklődéssel figyelték az útitársak a küzdelmemet, épp csak meg nem tapsoltak a vé-gén.
A túlparton a gáton fényképeztem, filmeztem, amikor két nem túl bizalomgerjesztő fickó ajánl-kozott alkalmi kísérőnek. Érdeklődtek honnan, hová, és miért meg ilyesmit, és épp ők is arra mennek, majd mutatják az utat, és elkísérnek. Köszönve a kedvességüket, mondtam, hogy men-jenek csak bátran , én még kicsit maradok, és szívesebben mennék egyedül. Kicsit morcosan fogadták az elutasítást, de elindultak. Még vissza-visszanéztek, de látták, hogy tényleg nem indulok, megvártam még lassan eltűnnek a messzeségben.
Mezőtúr, Túrkeve, apróbb, könnyen felejthető nevű egyforma kis falvak következtek, élénk érdeklődéssel, aranyos kérdésekkel, néha szellemes beszólásokkal. A legjobban egy kisrác kérdése tetszett, aki az utánfutóra bökve megkérdezte: Maga tyúkokat árul? Az én lassúsá-gom, hogy először egy értelmetlenül poénkodó kérdésnek tartottam, csak mikor a matricám képe beugrott, akkor jöttem rá, hogy az utam névadója, főnixmadár feje ihlette a srácot erre a tényleg szellemes kérdésre.
Jut eszembe, sokan kérdezték már, hogy miért Főnix a túra neve. Indulás előtt két hónappal estem át egy elég súlyos betegségen, ami nem csak az utat tette kérdésessé, hanem egy időre még az én egyszerű földi utam folytatását is. Túléltem, rendbe jöttem, itt vagyok. Az újjászüle-tésről ez a név jutott eszembe.
És most az első két nap tapasztalatai pár mondatban. Tudtam, hogy nehéz lesz, de nehezebb, mint gondoltam. Igaz, betegség után, minden különösebb fizikai felkészülés nélkül vágtam neki az útnak. A bicikli a rákerült akkuval, és a hátsó túratáskákkal nehezebb lett jó 18-20 kilóval, magyarul a duplája lett. Az utánfutó megpakolva 40-42 kg körül van, és azt húzni kell. És ezért jó az egy kerekes megoldás, elhanyagolható futófelülettel. De a súly, ami a hátsó tengelyre hat, a tehetetlenség, az nagyon szokatlan még. Olyan érzés mintha két napja egy zabolátlan vadlovat próbálnék megszelídíteni, de legalábbis kordában tartani, amelyik min-den pillanatban ki akar törni, De majd meg szokom. A másik, az a fránya gravitáció: ezt a súlyt húzni kell, lejtőre felfelé is. És az első két napon Murphy papa is igazolta tételét: ahol én mentem folyamatos és erős szél fújt, s természetesen mindig szembe. Aztán a kor, az ízületek, izmok sem húsz-harminc évesek már. De ez benne a szép, a megmérettetés. Mire vége lesz, többet fogok tudni önmagamról.
A mai nap is kb. 80km-esre sikeredett, most itt vagyok valahol Tiszafüred, Tiszabő környékén. Ötletszerűen egy földútra kanyarodtam be fél hat körül, elég fáradt vagyok már, és eleget is teljesítettem a megálláshoz. Az úttól száz méterre aztán találtam egy sűrű bokrokkal fedezett, lebetonozott nagy placcot, olyan mintha valaha nagy gépeket tartottak volna rajta. Nem tu-dom mi lehetett, de nekem éjszakai búvóhelynek tökéletesen megfelel. Ma este rizst főztem, és megízesítettem egy adag leves porral. Hát, nem egy Gundel-menü, de jól esett, laktató és táp-láló. Most a sátorban vagyok, odakint már teljesen sötét van, és kezd hűlni a levegő. Csilla-gos az ég… Megint egy film, aztán alvás. Holnap folytatom.
2. éjszaka Tiszabő mellett, egy beugróban, bokrok takarásában.47°19’03.96” 20°30’31.53”

Május 11. szerda, az út 3. napja
A harmadik nap is a szembeszéllel való küzdelem, és az égető nap jegyében telt. Az indulás előtt tartottam az esőtől, és eddig még felhővel sem találkoztam. Folytattam az utánfutó vizs-gáztatását a magyar mellékutakon, de amivel tegnap találkoztam, az már elborzasztó volt. A kis falvak közti valamit nem igazán lehet útnak nevezni. Az aszfalt elfogyott, porral borított bazalt-zúzalékkövön lehet csak egyensúlyozni, olyanon, mint a vasúti talpfák között van. Tény-leg tragikus, nem hiszem, hogy Európában még Albánián kívül „büszkélkedhet” valamelyik ország ennyi rossz úttal.
Egy-két kellemesebb, érdekesebb élményem is adódott azért. Mindjárt indulás után egy Tisza-gyenda nevű kis falu következett, ahol megállt az idő. A szó látható, és átvitt értelmében is. Mindenesetre erre utalt az utcanév táblák felirata, egymás után következtek a Lenin, a Vörös Hadsereg, és a Felszabadulás utcák. Mindenesetre egy nagyvárosban ez ma már szentségtö-résnek számít! Azután Kunhegyes következett. Itt egy kicsit nézelődtem, megcsodáltam az épp felújítás alatt álló templom nagyságát. Büszkén segített ebben egy a Polgármesteri Hivatalból éppen kilépő férfi, aki egyben, mivel látta rajtam, hogy idegen vagyok itt, eldicsekedett a szép Főtérrel is, beszélt pár szót a településről. Mint kiderült, a Polgármester Úr mutatta be „ott-honát”. Ő is kérdezett, én meséltem, majd ez után a tartalmas pihenő után tekertem tovább.
Tiszafüred is útba esett, itt pótoltam a tegnap este összetört leveses tányéromat, (műanyag-gal), majd délután fél hat körül már nagyon „megállhatnékom” volt, de nehezen sikerült.
A vadkemping helyét mindig nagyon körültekintően kell kiválasztani. Háromszor próbálkoz-tam olyan helyre beállni, ami valamiért nem felelt meg, ez időt is vett el, meg energiát is. Az-tán láttam egy táblán hogy Tiszacsegén tárt karokkal vár egy kemping. Igaz még 10 km volt, de „túlóráztam”, eltekertem idáig. Fél hétre értem ide, a strand, amihez a kemping tartozik, hatkor bezárt. Sehol senki. Nagy nehezen találtam egy embert, a medencetakarítót. Ő azt mondta, hogy menjek csak be nyugodtan, majd reggel lerendezzük. Megemlítettem, hogy az objektum zárva van, de rövidre zárta a problémát: nyissam ki magamnak, csak egy spárgával van bekötve. Az is masnival! Így tettem, és volt forró zuhany, konyha, Eldorádó. Reggel derült ki, 540 Ft. + IFA-ért. Olcsó. Egy holland házaspár volt még, igaz ők lakókocsival..
3. éjszaka, Tiszacsege, kemping.47°42’19.88” 20°57’50.09”
Ja, és ma van a születésnapom!

Május 12. csütörtök, 4. napja úton
Reggel tovább, rögtön átkelés a Tiszán, most is kompon, mint Szarvasnál a Kőrösön. És a túloldalon azt vettem észre, hogy nagyon haladok! Hát persze, az első szélcsendes nap! Napi 70-75km-t teszek meg, (tegnap 80) ma, a napi adagot nagyon gyorsan letudtam, 3-kor Mis-kolcon voltam.
Itt megint szembesültem egy „elsővel”, ez volt az első igazi nagyvárosom. A most nélkülözhe-tetlen GPS vezetett be a meglehetősen forgalmas úton a belvárosba. „Hallgattam rá”, men-tem, de szerintem elég sok szabályt megszegtem. A Főutcán, a villamosok, a buszok és a dél-utáni csúcs türelmetlen autósai közt egyensúlyozni nem volt egy leányálom! Megizzadtam rendesen! A város egyetlen, interneten talált kempingjének címe a GPS-ben, az pedig oda is vezetett, ahogy kell. Igaz hogy a várostól 7 km-re, igaz hogy az utolsó 3km-t olyan meredek, és rossz hegyi úton kellett megtenni, hogy csak tolni tudtam a szerelvényt felfelé, de az utca elején ott volt a tábla, a kemping április elsejétől várja kedves vendégeit. Csak azt nem írták oda, hogy melyik év áprilisától, de úgy látszik hiába várta, mert mire én vendég lehettem vol-na, a kemping megszűnt! Pech. Fél órát relaxáltam a bezárt kapu előtt, próbáltam helyreállí-tani az oxigén-háztartásom, aztán visszagurultam. Lefelé meg fékezni alig tudtam.
És érdeklődésemre kiderült, Miskolcnak nincs kempingje. Mivel egy napot pihenni akartam, meg várost nézni, jó lett volna valamilyen zárt helyen hagyni a szerelést. Nem sikerült, holnap reggel megyek tovább. (kérdeztem, akkor hol lehet sátorozni, azt válaszolták keressek valami félreeső helyet). Hát találtam, és most Tapolca és Miskolc közt, egy út menti erdősáv-féleségben vagyok. Egy éjszakára megteszi. Négy nap, 306 km. Kezdetnek nem is rossz! (Ma dél körül szembesültem a relativitáselmélet gyakorlati oldalával. Leelőzött egy szegedi cég kocsija. Önkéntelenül arra gondoltam, reggel mikor indulhatott. Neki 4 órába telt az út, ne-kem 4 napba. Ő egy óra alatt tett meg 70 km-t, én egy nap alatt. Mert minden relatív!)
Még összeütök egy egyszerű kis vacsorát, meleg levessel, megnézek egy filmet, és alvás. Fá-radt vagyok!
4. éjszaka, Miskolc és Tapolca közt egy erdősávban az út mellett.48°04’18.31” 20°45’50.24”

Május 13. csütörtök, az út 5. napja
Egy majdnem nyugodt éjszaka után, borús, hideg reggelre ébredtem miskolci vadkempingem-ben. A majdnem-et egy heavymetal zenekar koncertje jelentette valahol a közelben. Jól csinál-ták az őrületet, csak iszonyatos hangerővel, és én inkább egy csendes pihenőre lettem volna vevő már éjfél után.
Egész éjjel félálomban fáztam, és reggel bizony 11 fokot mutatott a hőmérőm. Lógott az eső lába, így mindent megcsináltam a sátorbontás előtt, a maradáson gondolkodtam. Mára úgyis pihenőnap volt beiktatva. Bár városnézésre, azt viszont törölni kellett, mivel a csomagot, kemping nem lévén, nem tudtam zárt helyt hagyni.
De fél 10 körül kikékült az ég, indultam. A Plázánál megálltam, ideje volt Euróról gondos-kodni, közeledett Szlovákia. Összekötöttem egy villám városnézéssel, sétáltam egyet a Főut-cán, bevásároltam az esti főzéshez, töltöttem ki lottót. Hátha! Majd tovább, és az annyira utált csúcsforgalomban kievickéltem a városból. Pár km után felüdülés volt egy csendes mellékútra térni. Valahogy jobban szeretem a feketerigó hangját bármelyik kamionénál.
Szép kis falvakon vezetett a GPS, szerintem jó nagy kerülővel, de csendes, forgalommentes utakon. Aminek ára van. Mert a mellékutaknál nem fordítanak különösebb figyelmet arra, hogy mekkora az emelkedő. Azok a leglogikusabb útvonalon kanyarognak, minden falut érint-ve, egyik dombról le, a másikra fel. És persze az utánfutóval azt nyeregben megmászni már lehetetlen. Ma csak 42 km-t sikerült haladnom, de abból 12-t biztos toltam a biciklit, hegynek fel. Én negyven-lépéses módszernek neveztem, mivel negyven lépésenként meg kellett állnom levegőt venni. Hát sok ilyen szakasz volt!
Fél háromkor az egyik mászás közben eleredt az út első esője. Felvettem a vízhatlan szerelést, de csak erősödött a zápor, meg egy faluszéli ház előtt nagyon kínálta magát egy tisztás, oltal-mat adó szilvafacsoporttal, hát beálltam. Mivel kitartóan esett, gondoltam ennek mára annyi, felállítottam a sátrat, és behúzódtam. Úgy gondoltam, ha nem csendesedik, megvan a remek esti táborhelyem. Nem sokára hangok, három kissrác, meg a ház gazdája üdvözöltek. Kérdez-ték maradok-e éjszakára, van-e valamire szükségem? Vizet kértem, és mondtam, ha eláll, még tovább megyek. Bár csábító volt, hogy marasztaltak, mondván este lakodalom lesz náluk, de hirtelen megint kisütött a nap, inkább indultam tovább.
A következő durva emelkedő közepén már arra gondoltam, hogy bárcsak maradtam volna, de holnap reggel sem lett volna jobb ezt megmászni. És még volt egy pár ilyen. Gyönge vigasz, hogy mindegyik után lejtő jön, mert nyilvánvaló hogy utána megint emelkedő. Mint az élet… Jöttem, egyik domb a másik után, és ugyan így a falvak. Szeretek minél hosszabb utat, minél több km-t, minél több emelkedőt letudni, mert azokat már holnap nem kell, és mind közelebb visz a célomhoz.
De este 6 lett, és egy lejtmenet után beestem egy újabb kis faluba, amit nemes egyszerűséggel Lak-nak hívnak. (Beesés: ma megdöntöttem a sebesség-rekordomat, az egyik durva lejtőn 50-el gurultam. Utánfutóval! Kicsit halálfélelmem volt, néha „beszitált” a vontatmány, és felvil-lant bennem, mi lenne egy defekt, vagy egy fékszakadás következménye. Fékezni csak szaka-szosan lehet, így is égett gumiszag jött elölről, és gondolom a kontra is melegedett rendesen. Na de az a fránya adrenalin szomj!! )
Szóval, ahogy beértem, rögtön egy Általános Iskola, előtte szép füves terület, ez engem várt! Az ablakból hangos zene szűrődött ki, gondoltam diák-buli. De az ablakban felnőtt fejek jelen-tek meg, tőlük kértem jelbeszéddel engedélyt a sátorverésre. Megadták. Letáboroztam, és ép-pen készültem krumplit pucolni a paprikás krumplihoz, mikor küldöttség érkezett az iskolából, elfogadok-e egy kis vacsorát? Sült csirkemell, csirkecomb, kétféle saláta, kenyér. Hát, elfo-gadtam, a krumpli maradt holnapra. Bemutatkoztunk, Ők épp összevont névnapot tartottak. Kérdezték kérek-e valamit, én csak vizet kértem reggelre. Visszajöttek, újabb tányéron süte-mények, víz, ásványvíz, reggelire joghurt, édességek, kifli. Szóhoz sem nagyon tudtam jutni! Főleg mert tele volt a szám csirkecombbal… Lenyeltem, és mivel érdeklődtek, meséltem az utamról. Nagyon tetszett a tervem, sok sikert kívántak, óvtak a falu, (és az útba eső többi) „nemzetiségeiktől”. Remélem ok nélkül…
Most este 10 óra van, jól lehűlt az idő, megint hideg éjszaka lesz. Reggel indulás tovább.
5. éjszaka, Lak falu, út mellett. 48°20’37.16” 20°52’15.95”

Május 14. szombat, a 6. napom
Gond nélkül telt az éjszaka, csak éjfél körül egy hazatérő „úriember” öntötte dalba hogy mennyire szerelmes. Nemzetiségi rap lehetett, mivel a rögtönzés könnyedén felismerhető volt. Reggel a szokásos összepakolás, reggeli, kávé másfél órában, majd indulás tovább. Amilyen rosszra számítottam olyan jól indult a nap. Szinte vízszintes úton, napsütésben, teljes szél-csendben kerekeztem le az első 20 km-t. Apró falvakon, és szinte egy más világon haladtam keresztül, szándékosan lépésben. Az emberek kint ültek székeken, padokon a ház előtt, újságot olvastak, átbeszéltek egymáshoz. A nyitott kocsma előtt kedélyesen társalogva iszogatták a reggeli indítótápot a férfiak. Látszott, hogy ráérnek, a levegőben szinte megült a csend és a nyugalom. Lehet, hogy nem jól élünk mi ott Szegeden? Mindenesetre nem a fenti béke jellem-ző a mindennapjainkra.
A táj gyönyörű volt. Körben minden apró dombokban, pazar színekben hullámzott. Csodál-koztam, hogy miért ilyen harsogóak a színek. Aztán rájöttem. Vettem az útra egy nagyon va-gány biciklis napszemüveget. Ő volt az első veszteségem, a negyedik nap végén, egy szállás-hely keresésnél zavart, és a csomagtartó leszorító gumija alá akasztottam. És persze ott felej-tettem, mire legközelebb kerestem, addigra kirázódott. De már nem bánom! Mindennek más, szebb színe volt nélküle. Lehet, hogy az életben is meg kellene tanulnunk a dolgokat bizonyos szemüvegek nélkül nézni, és főleg látni. Sokszor lehet, hogy egész más színben látnánk a prob-lémáinkat.
Aztán dél körül jöttek a szokásos gyalogos kapaszkodók. Voltak rövidebbek, voltak reményte-lenül hosszúak, de már kezdem megszokni. Azzal is fogynak a kilométerek, ha lassan is. Ahogy közeledtem a határhoz, úgy fogytak az autók. Mindenütt megnéztek, sokan megszólítottak, megcsodálták a járgányt, és elszörnyülködtek az úti célon. Büttösnél a GPS navigáció teljes tanácstalanságban leállt, épp csak azt nem mondta, hogy „ Innen menjen tovább ahogy akar!”. Még egy utolsó útjelző tábla Kány felé, azután csak az út. Egy komoly ötven perces gyalogos kapaszkodó után ott volt a tetőn levő kanyarban az aranycsillagos kék EU tábla: SLOVENSKO. Megérkeztem az első határra. Szó szerint a lábamnál hevert Szlovákia.
Jó magasra sikerült felkapaszkodnom, és a már megszűnt Buzicai határátkelő üres épületétől pillanatok alatt szakadt az út a síkságba. Nagyon észnél kellett lenni a fékezéssel. De ahogy leértem, teljesen sík, kifejezetten jó minőségű út, napsütés, és teljes szélcsend fogadott. A mel-lékút mellett kilométerenként kiépített pihenők, forgalom alig. Az első benyomás: tetszett Szlo-vákia. (Mostanra csak megerősödött bennem, amit nem túl szívesen írok le, és többet nem is teszem, előttünk járnak…)
Jó húsz km állt még előttem, de ekkor már majdnem biztos voltam benne, hogy bármilyen fá-radt vagyok, este már a kassai kempingben fogok vacsorázni. Megérkeztem közben Nagyidára, bizony a „Nagyidai cigányok” híresek. Vagy inkább hírhedtek. És én egy rende-zett, szép, nagy, virágos faluban kerekeztem, jól öltözött emberek közt. Már épp ezt is betud-tam a sztereotípiának, mikor egy kanyarból kijőve egy igazi nyomortelep kellős közepében találtam magam. Leírhatatlan állapotú házak, és körülmények. A házak közt, a szennyvizes árkokban, és az út közepén is több száz, a szó igazi értelmében is fekete roma, főleg gyerekek. De abból rengeteg, bőven biztosítva van az utánpótlás. Játszottak, birkóztak, verekedtek, és iszonyatos hangzavarral voltak. Főleg mikor kiszúrtak! Rohantak felém, kiabáltak, páran jó öklömnyi kővel elkezdtek dobálni. Biztos nem haragból, mert közben nevettek, én is mosolyog-tam, bólogatva intettem nekik, de főleg tekertem. Nem volt kedvem megállni és fényképezni.
Aztán hirtelen megint csend. Elhaladtam a kassai vasmű hatalmas modern tömbje mellett, ( napi kérdés: náluk hogy lehet gazdaságos az acélgyártás? ) majd Kassa egyik elővárosa kö-vetkezett. Innen egy négysávos autóútra vezényelt a közben újraélesztett, és feltámadt GPS. Tekertem, a centrum felé tartottam, és figyeltem a táblákat, hátha valami utal arra, hogy mer-re lehet a camping. És szerencsém volt, tábla is került, meg a kemping is nyitva volt. Igaz hogy a recepció nem, de volt bent két lakóautó, egy német és egy belga. Mindkettőben két-két férfi utazott, a belgák mondták, hogy verjek csak nyugodtan tábort, majd reggel elszámolnak. (most vasárnap délután van, még senki nem szólt hozzám.)
Letáboroztam közben mesélni kellett a belgáknak az utamról, és be is kellett állnom, lefényké-peztek. Forró fürdő, egy gyors paprikás krumpli vacsorára, kimostam a koszos cuccaimat, szóval kerek volt a világ! Korán lefeküdtem, megnéztem egy filmet, és mivel hulla fáradt vol-tam, az el is altatott.
6. éjszaka, Kassa kemping 48°41’15.58” 21°15’25.93”

Május 15. vasárnap, a 7. nap
Mára, (mint egy jó keresztény) pihenőnapot iktattam be. Reggel negyed kilenckor keltem, jó szeles és borús időre. Éjszaka hallottam, ahogy folyamatosan kopog az eső, de nem verte ki az álmot a szememből. Megreggeliztem, kávé, majd leakasztottam az utánfutót, és egy rövid szerviz, fékállítás, tengelyigazítás következett. Ezután városnézésre indultam. Könnyen beta-láltam a belvárosba. Maga a történelmi Kassa, a környező domboldalakba épített panel lakó-telepek által közrefogott völgybe épült Óváros.
Gyalogos övezet, és főleg mivel most vannak a Kassai Napok, és azt hiszem most, (mostaná-ban) a jégkorong Vb is, hatalmas ezt közvetítő kivetítők, és kitelepült vendéglátóhelyek foglal-ják el az utcákat, és teremtenek majális hangulatot. Az egészet a Dóm hatalmas épülete ural-ja, aztán a színház, zenélő szökőkutak, gondozott parkok, szépen karbantartott régi épületek. Veterán-autó fesztivál is volt, a levegőben a pecsenyesütők illatai tették próbára az akarat-erőmet. Kompromisszumként egy lángost ebédeltem, és bementem a Tescóba a vacsora és a holnapi reggeli beszerzésére.
Fényképeztem, nézelődtem, kipróbáltam a wifi-t, volt nagyon jó térerővel. Sikerült beszélget-nem kedvesemmel, Edinával. Ő megnyugodott, nekem meg még jobban hiányzik! De ez az út sok áldozatot is követel. Közben a ragyogó, pólótrikós napsütés megint beborult, hirtelen sok fokot hűlt a levegő, fel kellett vennem az esőszerelést, úgyhogy visszajöttem a kempingbe. Azt hiszem jól tettem, mert a naplóírást még kint kezdtem el asztalnál, de a közben kitört komoly kis vihar miatt most itt a sátorban fejezem be. Szakad az eső, a sátrat cibálja a szél, sok fokot hűlt a levegő (most 15 fok van), szóval nem túl biztató. Reggel szeretnék továbbindulni, remé-lem nem lesz a rosszidő az akadály, mert azért viharban nem vágok neki. Most este még egy vasárnapi vacsora, málnakrém leves, baconos tojásrántotta, este film, majd alvás.
7. éjszaka, Kassa kemping 48°41’15.58” 21°15’25.93”

- Ahogy olvasgatom a naplót, elég sok kávé, szénsavas vizek, tojásrántotta, - ne haragudj -, de ilyen-olyan ötletszerű „főzetek”, szóval adódik a kérdés, két hónappal a súlyos hasnyál-mirigy betegséged után, nem volt ez felelőtlenség?
- Nem hiszem. Minden látszat ellenére, azért én amolyan „óvatos duhaj” vagyok ám! In-dulás előtt egy héttel visszamentem a klinikára. Az új, nagyon kedves Főorvosnőnek elmond-tam, hogy milyen bajom volt, és mire készülök, várhatóan milyen körülmények között. Ő vé-gignézte a korelőzményeimet, és beutalókat adott különféle szükséges ellenőrző vizsgálatok-ra. Két nap múlva találkoztunk ezeknek a kiértékelésére.
Mikor az eredményeket végignézte, emlékszem szó szerint ezt mondta: „az eredmények alapján teljesen gyógyult, és a legnagyobb elővigyázatosság mellett is, orvosilag semmiféle ellenjavallatom sincs. Azt eszik, és az alkohol kivételével azt iszik, amit akar. Ha valami nem tetszik a szervezetének, az úgyis jelezni fogja, és akkor azt többet ne egye, ne igya!” Ezután jó utat kívánt, és elváltunk. Ez azért egy kicsit megnyugtatott. És bár az út előrehaladtával mind többet engedtem meg magamnak, mindent megettem, patakból ittam, de szerencsére szinte semmi problémám nem volt.

Május 16. hétfő, 8. nap
Az eső bizony rendesen kitartott, egész éjjel szakadt, fújt a viharos szél, 8 fokra lehűlt a leve-gő. Kilenc óra után bújtam ki a sátorból, de még mindig nem tudtam mit csináljak. Nagyon erős szél fúlt, szinte vízszintesen csapta az apró, permetszerű esőt. A stabil pont az a reggeli és a kávé volt. Járt a takarítónő, szóltam neki hogy szerezzen egy recepcióst, fizetni szeretnék. A kempinghez tartozó étteremből jött egy hölgy, a két éjszakáért 16 €u-t kért mindenestől. Bár még szitált az eső, és főleg a szél volt kegyetlen, hozzákezdtem a sátorbontáshoz. Egyszer csak el kell indulni!
Fél egykor ez is megtörtént, kézen fogott a GPS, és kivezetett Kassáról. Itt sem szerettem meg a soksávos zsúfolt városi főutakat. Mivel a város egy völgyben fekszik, értelemszerűen ebből ki kell jönni, tehát egy jó órácskát megint csak toltam a gépet felfelé. Izzadtam, mert mégis csak fizikai munka, és fáztam, mert keményen fújt a hideg hegyi szél. A legjobb keverék a meg-fázáshoz.
Kilenc km után végre le tudtam válni az autópályáról, és egy sima főúton folytattam Presov, vagyis Eperjes felé. Az út a domborzatot követve hullámzott, hol tekertem, hol meg toltam. Egy falusi Supermarket-ben vettem ebédre egy kis kalóriacsináló csokis parányt, meg vacso-rára májkrémet.
(Itt egy kis szünetet kellett tartanom az írásban, megvolt az első kalandom Szlovákiában. )
A bevásárlás után tovább, és fél ötre megérkeztem Presovba. Egy egyszerű modern kisváros, legalábbis én azon, a panel-laktelepeken, és nagy bevásárló övezeteken haladtam keresztül. Tényleg szinte minden nagy nemzetközi üzletlánc képviselteti magát. Egész jó a bicikliút háló-zat, sőt, még trolibusz vonal is van. Két helyen is megálltam, próbáltam wifi-t keresni, hogy üzenni tudjak a hazaiaknak, nem nagy sikerrel. Fél hat körül, a várost elhagyva elkezdtem éjszakai pihenőhely után nézni. Pár km után egy elhagyott gyártelepnek tűnő valami kerítése mellett egy láthatóan rég használt betonút vezetett egy rozsdás kapuhoz. Behajtottam az úton, és félúton a kapu előtt találtam egy akkora szabad beton placcot, ahol kényelmesen letáboroz-tam. A szokásos szertartás, majd vacsorafőzés, kényelmesen szétpakoltam, elhelyezkedtem, elkezdtem írni a naplót.
Közben a hegyek mögött lebukott a nap, kezdett sötétedni, és hűlni a levegő. Egyszer csak hallom, hogy gépkocsi áll meg a sátor mellett. Kinéztem, ki a látogatóm, hát a kocsi oldalára az volt festve, hogy POLIZIA. Ekkor még nem is gondoltam semmi rosszra, a szokásos ellen-őrzésnek véltem. Úgy is indult, útlevél, és személyigazolvány volt az óhajuk. Az adataimat rádión bediktálták a központnak, (szörnyű akcentussal) és az úti célom, szándékaim felől ér-deklődtek. Majd a végére hagyták a csattanót, na, csomagoljak, és álljak odébb, mert az eper-jesi katonai repülőtér kerítésénél kempingezek, és az őrség hívta ki őket. Puff neki! Legalább behajtani tilos, vagy valami más figyelmeztetés lett volna az út elején. De nem volt. Két fiatal rendőr volt, normálisak, megértették, hogy nem nagy élmény félsötétben sátrat bontani, majd már sötétben tovább menni és új táborhelyt keresni, de megmondták, hogy minden féleképp mennem kell.
Úgy tettem, de rendkívül rosszul esett. Útálok sötétben főúton száguldó kamionok közt tekerni, sötétben sátorhelyet keresni, és vakon sátrat verni. De megtettem. Elhajtottam a következő faluig, és most itt, Kapiban, a házaktól nem messze, egy füves területen, egy lámpa alatt bon-tottam sátrat, ma immáron másodszor. Este negyed 11 van. Remélem ma már nem zavarnak. Jócskán lehűlt a levegő, látszik a lehelet, telihold van, csillagos az ég, nem lehet több 6-7 fok-nál. A napokban vannak, ha jól tudom a fagyosszentek.
8. éjszaka, Kapusányban, egy villanyoszlop árnyékában.49°02’41.36” 21°20’20.87”

Május 17. kedd, az utam 9. napja
Reggel az utca, a munkába menők zajára ébredtem. Arra emlékszem, hogy éjjel több kísérletet tettem arra, hogy minél mélyebben merüljek el a hálózsákban. Nagyon hideg volt! A szokásos ceremónia után, háromnegyed kilenckor indultam. Az út zsákbamacska volt előttem, de azt tudtam, hogy most fog találkozni a Kárpátok a Tátrával. Tehát nem egy alföldi menet lesz! Látatlanban kiegyeztem volna a tegnapi 43 km-el, és nem sok esélyét láttam Lengyelország-nak. Nem akarom részletezni hányszor, hány km-en keresztül toltam, és hányszor ereszkedtem le őrült tempóban a lejtő túloldalán, de sokszor. Meg lehet szokni. Mikor először mentem a rakott utánfutóval, húsz métert alig bírtam tolni a hídra, majd kiköptem a tüdőm. Akkor már gondoltam a kinti, főleg a szlovák hegyekre, (bár még Norvégia sem lesz piskóta) de elhesse-gettem magamtól, mint egy rémálmot, még gondolni sem akartam rá, majd lesz valahogy! Most meg, meglátom a táblát, hogy szerpentin, és 12%-os emelkedő 2 km-en keresztül, megál-lapítom, hogy most akkor egy órán keresztül, 30-40 lépésenként tolni fogom a csomagomat, és nekiindulok. És minden emelkedő végén, a csúcson mérgelődök, hogy mi a fenének kellett ennyit kapaszkodni, ha most 5 perc száguldás után visszatérek arra a szintre, ahonnan elin-dultam. Vagy még mélyebbre. Hogy lehessen újra kapaszkodni. A mi Alföldünket kicsit unal-masnak találtam, de most már visszasírom.
De, minden jó, ha a vége jó, du. fél ötkor egy embert próbáló kapaszkodóval elbúcsúzott Szlo-vákia, és beléptem Lengyelországba. Ill. egy hatalmas lejtővel beestem. (miért van minden határ hegycsúcson?) Váltottam egy kis zlotyit, megpróbáltam kirimánkodni a pénzváltó reme-kül fogható wifi-jének a kulcsát, de persze nem mondták meg. Nagyon bánt, hogy kicsi Edi-námat nem érem el, nem tudom értesíteni, hogy minden rendben, de ez a vidék nagyon gyön-gén van eleresztve internettel. Na, talán holnap!
Elcsurogtam az első faluig, és hat után egy legelőn sátrat vertem. 200 méterre van egy ház, átmentem vizet kérni, meg főleg kipuhatolni milyenek ma a lengyelek az idegennel. Adtak vi-zet, de nem voltak olyan kedvesek, mint 35-40 éves emlékemben. Megfőztem, megvacsoráz-tam, próbáltam még itt is wifit vadászni, semmi. Közben hangok, hát csak átjött a lengyel fér-fi, aki a vizet adta, meglátogatott, megnézett, és közölte, hogy éjjel nagyon hideg lesz. Igen, ezt gondoltam, mert ahogy a nap lement, 12 fokra zuhant az addigi 25. (most már a sátorban csak 11.) Megvigasztalt még, hogy éjjel jönnek legelni valamiféle szarvas állatok, (ezt mutat-ta), de azt is, hogy nem nagyok, olyan méter magasat mutatott. Most ez lehet szarvas, kecske, zerge, nem tudom. Nem kisborjú, mert az erdő felöl leste, és mondta, hogy még nem látszanak, majd sötétben. Hát jó, ha legelnek, és nem vadásznak, akkor nagy baj nem lehet, mindenesetre most levizsgáztatom a német ultrahangos vadriasztómat, beélesítettem.
Mára kb. ennyi, még talán az keserített el egy kicsit, hogy milyen nagy ez az ország. Megnéz-tem a térképen, szerencsém lesz, ha két hét alatt átérek rajta. De egyelőre ráérek! Most egy film, aztán alvás. Remélem nem fog fagyni!
9 éjszaka, Lengyelországban egy legelőn. 49°26’00.11” 21°41’37.89”

Május 18. szerda, az út 10. napja
Hát nem fagyott! Hajnalban 7 fok volt a sátorban. Tényleg embert és szervezetet próbáló ez a hatalmas hőmérséklet különbség. A kézfejem, és az alkarom, amit tekerés közben egész nap a Nap felé fordítok, cafatokban van, tiszta vízhólyag, úgy leégett, és ég folyamatosan, ami meg már kiszakadt, az élő seb. Olyan erővel tűz a Nap. 28-30, a napon 34 fok van. Éjjel meg majdnem fagy.
Mindenkinek vannak olyan reggeljei, amikor majd ki csattan, és azt érzi, hogy ma érdemes volt felkelni, övé az egész világ, és vannak olyanok, amikor jobb lett volna, ha az a nap el sem kezdődik, valahogy kimarad a naptárból, mert „ez nem az én napom!” Hát nekem a mai nap az utóbbi. Valahogy holtponton vagyok.
Reggel 7-kor ébredtem, és fájt mindenem, harmat gyengének éreztem magam. Legszívesebben maradtam volna a sátorban. Kezdtem összepakolni, mert haladni is akartam, hát jöttek az út túloldaláról a lengyel szomszédok. Meghívtak egy kávéra! Aranyosak voltak, a lengyel ven-dégszeretet azért a vérükben van. Nem akartam elutasítani, hogy főzök reggelente magamnak, köszönettel elfogadtam, mondtam, hogy ahogy kész leszek, átmegyek elköszönni. Pakolás, reggeli, majd mentem vendégségbe. Beinvitáltak a tisztaszobába, addigra bekapcsolta nekem a nagyobbik fiú az internetet, (este érdeklődtem, hogy van-e), hozták a kávét. Megkérdeztem telefon van-e, azt is rögtön adták, egy fél percre hírt adtam magamról Edinának, ne izguljon.
Beszélgettünk (!), jelbeszéd, plusz egy kevés lengyel az emlékeimből, aztán elköszöntünk. A nagyfiú jött velem, csinált egy pár fényképet, megcsodálta a járgányt, majd segített visszatolni az útra. Alig bírtam feltolni a lejtőn. (második figyelmeztető jel) Nekivágtam az útnak, és vár-tam a síkságot. Ahhoz képest már 10 perc múlva fogcsikorgatva küszködtem az emelkedővel. (Annyi egyelőre, hogy 40 km-t haladtam ma Rzeszow felé, és fél hatkor azért, és úgy álltam meg, mert előttem volt egy 12%-os, 1km-es emelkedő, és éreztem, hogy ez már nem fog men-ni.)
Délben értem el Duklát, ez egy nagyobbacska falu, vagy inkább kisváros, itt leparkoltam, szétnéztem. Szép kis temploma van,előtte Wojtyla szoborral, hadtörténeti múzeuma, kertjében repülővel és harckocsival és szép Főtere. Bár sétálni sem volt jó, kánikula volt. Bevásároltam, ebédet, holnapra reggelit, vizet. Aztán mentem tovább. Nem nyavalygok, tehát csak annyit, hogy egész nap fel-le. A 9-es főúton haladok, igen nagy a forgalom az egysávos úton, renge-teg a kamion. Egyik pihenőnél az árnyékban megebédeltem egy kis sajtot, hátha több erőm lesz. Három körül újabb tábla, szerpentin, 13%-os emelkedő, 2km-en keresztül. Az agyvizem fel volt forrva, mellettem egy benzinkút, azt mondtam sehova tovább! Beültem egy árnyékos zugba a kútnál, és leblokkoltam.
Nem akarok ilyet leírni, de ez az útinapló az adott pillanatokban érzett dolgok és érzések őszinte összefoglalója, tehát csak leírom, hogy először éreztem azt, nem bírom tovább. Erővel. A szándék, a cél megvan, de nem engedelmeskedik a test. Ugyanakkor tudtam, hogy úgysem teszem meg. De jó lett volna egy pár napot ott pihenni. (és sokkal rosszabb lett volna újra elindulni). Összeszedtem magam, elmentem a mosdóba, megmosdottam, vettem egy újabb üveg ásványvizet, kiballagtam a napra, és elindultam felfelé. Nem tudom mikor simul ki az út, de már nagyon szeretnék csöndben, békésen karikázni legalább egy órát egyfolytában.
Egy utolsónak látszó nagy lejtő aljában van egy nevesincs kis falu, ide estem be, és az aljában láttam meg azt a bizonyos megálljt parancsoló újabb emelkedőt. Egy elhagyott ház mellett zöld terület, rögtön bekanyarodtam, és tudtam, hogy maradok.
Mellette egy nagy, új ház, láthatóan autószerelő. Körbekiabáltam, minden nyitva volt, de se-hol senki. Vártam. Mégiscsak illik engedélyt kérni. Aztán a műhelyből zaj hallatszott, egy fia-tal srác szerelt az aknában. Elmondtam mi járatban vagyok, egy éjszakára sátort szeretnék verni. Persze, semmi akadálya, mondta. Letáboroztam, főztem a levesem, és jő egy újabb férfi. Meglehetősen „másállapotban”. Elmondja, hogy Ő a tulaj, övé mindkét ház, amellett mérnök, és mit akarok. Elmondtam neki is, több alternatívát is kínált. Egyik, hogy aludjak bent a lakat-lan öreg épületben (köszöntem), a másik, hogy végül is aludhatnék náluk is az új, nagy ház-ban, bár ha jól értettem, akkor az azért nem nagyon jó, mert a felesége nem biztos, hogy jó néven venné, (köszöntem) a harmadik meg az, hogy Ő már ivott (éreztem), most is inni megy, menjek vele. (köszöntem) Maradtunk annyiban hogy igénytelen vagyok, nekem csak az a 3 négyzetméter hely kell egy éjszakára. Megegyeztünk.
Aztán megjött a ház asszonya, neki is elmondtam mindent, hogy ketten már megengedték, Ő is áldását adta rá. Visszatért a ház ura, aranyos volt hozott nekem egy üveg ásványvizet, magá-nak a szatyorban vélhetőleg valami ütősebbet, mert ott rögtön összekaptak azon a feleségével, hogy már megint ivott. Végre valami emberi idill! Aztán visszavonultak, én megettem a leve-semet, a ház ura fűnyírásba kezdett, a nap lemenőben, a 27 fok pillanatok alatt 14-re süllyedt. Tehát minden a helyén. Remélem holnap már én is jobb hangulatú napra ébredek.
Ja, már tegnap is írni akartam. Nagyon érdekes volt, hogy a dombok közt haladva, szinte mindenütt átható fokhagyma (kolbász?) illat lengedezett egész úton. És már tegnap rájöttem a titok nyitjára, hatalmas medvehagyma telepek vannak mindenütt, és most virágzanak, fehér szőnyeggel takarva a lejtőket. Étvágyat csinál!
Na, gyorsan beöltözök, behúzódok a sátorba, még egy film, és alvás.
10. éjszaka, Lengyelország, egy autószerelő vendégeként.49°44’55.42” 21°55’47.69”

Május 19. csütörtök, az út 11. napja.
Reggel 7 órakor a szokásos ébredés, óra nélkül. Érdekes hogy pár nap alatt mennyire, szinte percre pontosan beáll az ember életében egy menetrend. Reggeli, gyógyszerek, és a „táp-szer”. Még nem is írtam, de az előkészületek közben kapcsolatba léptem a Flavon koncentrá-tumokat gyártó céggel, hogy nem támogatnák-e meg az utamat egy pár üveg lekvárral. Ez itt nem a reklám helye, de saját jó tapasztalataim vannak a szerrel kapcsolatban. Mi igaz, mi nem, de egy kanálka napi elfogyasztása egyenértékű napi 3-4 kg gyümölcs-zöldség megevésé-vel. Ami itt kint, valljuk be, nincs az étrendemben. Tehát én nagy fontosságot tulajdonítok a reggeli 1 kiskanálnak, és mivel a cég 2 kartonnal, nyolc üveggel küldött, ez az egész út terve-zett időszakát átfedi.
Na, ezek után csomagolás közben jött a gazda, megkérdezte hogy telt az éjszaka, és mondván hogy Ő most inni megy, megint hívott hogy tartsak vele, az a pár deci vodka egész nap magá-tól fogja hajtani a biciklit. Hát, nem győzött meg, így elköszöntünk, és ki-ki ment a maga út-ján.
Én kezdetnek rögtön neki a kilométeres emelkedőnek. Csak nem akartak fogyni. A délelőtt így telt, illetve egy boltban szakítottam meg, ebédre löncshús, reggelire májkrém, és a szokásos víz, igaz most meggyízű! Délután fél 2 körül értem el Rzeszowot. A bejáratnál, egy emelkedőn (!) útépítés volt, szűk egy sávra lezárva az út, amin felváltva engedték át a különböző irányból érkező rengeteg kocsit, kamiont. Hihetetlen dugó volt, járda, kitérő nem volt, ebben a közeg-ben kellett tolva felkapaszkodnom kb. 300 métert, fél lábbal a forró, friss aszfaltban, a hátam mögött a kerülni képtelen kamionokkal. Úriemberek voltak, nem dudáltak.
Ha már az utak. Hát eddig két főutat használtam, a 9-t, és most a 19-et. De az eddigiek alap-ján azt kell mondanom, hogy még a hazaiaknál is rosszabb állapotban vannak. Ami azért nagy szó! Biztos vannak a főváros körül jobbak, de ezek kritikán aluliak, pedig E besorolású-ak. Belefutottam például egy „útjavításba”, úgy is mondhatnánk kátyúzásba. Ez abból állt, hogy lépésben ment egy autó, két munkás forró bitument fecskendezett a gödörbe, beledobott pár lapát apró zúzalékkövet, és majd aki erre jár, letapossa magának. Vagy felveri. Az utóbbi történt, vagy 6 km-en keresztül „golyózáporban” tekertem, a mellettem elhaladó kocsik vág-ták ki a zúzalékot. Természetesen az én gumijaim is ragadtak a bitumentől, csapták föl a há-tamra, a napelem borítva volt apró kövekkel. Kabaré volt.
Rzeszowban, a városban is hatalmas forgalom, forróság, türelmetlenség. Sikerült egy hűvös parkba lehúzódnom, megebédeltem, volt wifi, írtam haza, felraktam az előző napi útleírást. Képeket most sem, mert az hosszadalmasabb, azt majd egy nyugodt helyről. Egy rövid pihenő után indultam tovább, mivel sem a neten nem találtam campinget, sem a navigáció nem tudott róla, sem pedig az az egy-két helybeli akit megkérdeztem.
Kifelé is délutáni csúcs, de legalább sima terepen. Szélcsend volt, haladtam. Egyedül a hőség zavaró, a jobb kezem feje úgy néz ki, mintha leforráztam volna, már a lehámlott bőr alatti friss bőr is felhólyagzott. Aztán eszembe jutott, hogy, ha már otthon nem volt annyi eszem, hogy vegyek biciklis-kesztyűt, felhúzom a hideg ellen hozott vastag téli kesztyűmet. Csak a jobb kezemre, mert az van szörnyű állapotban. Rendkívül hülyén nézhetek ki, de itt viszonylag kevés az ismerős… A kesztyű amúgy kettős hasznosítású, mert éjjel meg abban alszom a 6-7 fokban.
4 óra körül befordultam egy benzinkútra, muszáj volt egy kicsit hűsölnöm, wc, mosdás, stb. Vettem ásványvizet, rengeteget iszom, illetve vettem az esti főzéshez csapvizet. Gondoltam a zuhanyra is, de 5 zlotyi volt, (a napi kajapénzem) meg 10 perc múlva úgyis csurom víz lettem volna. (voltam is).
Megint kapaszkodó, és bár enyhébb, de hosszú. Mikor nem volt a közelben senki, hangosan elüvöltöttem magam, hogy: alföldet akarooooook!!! Mindenesetre hullámvasútra nem ülök az elkövetkező ötven évben. Mert bár a nagy hegyek elfogytak, de ne adj’ Isten hogy legyen egy 10km-es sima szakasz. Vagy emelkedik, vagy lejt.
Egy ilyen lejtés után fél 6-kor falu, az első házak egyike egy pizzéria, mellette levágott legelő, fák, itt az éjszakai szálláshely! Bekanyarodtam, a háznál dolgozó férfitől megkérdeztem letá-borozhatok-e, Ő mondta, hogy nem ő a gazda, de csak nyugodtan. Vacsorafőzés közben hirte-len beborult, feltámadt a szél, úgy nézett ki vihar lesz. Bár lehet, hogy a közelben volt is.
Fogtam gyenge wifi jeleket, de egy sem volt használható. Azután megvilágosultam!
Eddigi utamon próbálgattam a drága pénzen vett wifi-vadász készletemet, ami otthon elég jó hatásfokkal működött. Itt, eddig nem nagyon. És most beugrott, hogy otthon a telepítő CD-ről telepítettem a drivert, közben a munkahelyemen indulás előtt összetörték a kis netbookomat, winchestert kellett benne cserélni, és persze minden rajtalevő mellett a driver is ugrott. A te-lepítő CD meg otthon.
Bementem a pizzériába, megkérdeztem van-e internet, ill. wifi. Mindkettő volt, a fiatal pultos fiú készségesen megadta a jelszót is. Beültem, felléptem, volt internet. Itt rákerestem a cégre, akitől a wifi vadászt vettem, megtaláltam a TP-link driverére való hivatkozást, letöltöttem, telepítettem, és ím, működik! (Hiába, az emberi leleményesség határtalan!)
Skype-n gyönyörű minőségben elértem kedvesemet, egy mindkettőnknek léleknyugtató beszél-getés volt. Közben bejött egy szőke, lófarkas fickó, közölte, hogy Ő a tulaj. Beszélgettünk ke-veset, mondta, hogy 12 évig pizzát sütött Olaszországban, innen az üzlet ötlete. Elmondtam terveimet, tetszett neki, és meghívott egy pizzára. Mondtam, hogy vacsora után vagyok, csak egy kicsit kérek, hát a fia, a pultos hozott egy bőven megpakolt malomkereket, finom szószok-kal, forró teával. Kitettek magukért. Jó zárása volt egy nehéz, de az előzőnél más hangulatú napnak. Az ilyen napok azért kilendítik az embert a mélypontokról. Mire visszajöttem a sátor-hoz, 10 óra elmúlt, hulla fáradt vagyok, a mai film elmarad, most már alvás. Holnap tovább: Lublin 164 km. Remélem két nap.
11. éjszaka, egy pizzéria árnyékában. 50°12’34.75” 22°06’20.63”

Május 20. péntek, az út 12. napja
Nem esett éjszaka. Látszik, hogy a síkságon vagyok, kabát és kesztyű nélkül aludtam, és egy-szer sem fáztam. Hogy ne essek ki teljesen a gyakorlatból, rögtön mászással kezdtem a reggeli csomagolási szertartás után a napot. Nyolc órakor már perzselt a nap, szokatlanul forró a május. Falvak következtek, és útépítések. Két dolog, ami szembetűnő a monoton tekerés köz-ben. Egyik, hogy már jó mélyen bent vagyok az országban, de még itt is rendkívül népszerű a rönkből való építkezés. Kassa után szaporodtak meg ezek a számomra rendkívül hangulatos, meseszerű kis házikók, amiről azt hittem, hogy csak „tátrai” specialitás, de még itt is nagyon sok van belőlük. Van olyan, amelyiken látszik a meg sem merem saccolni mennyi évtized, és vannak egészen új építésűek is. Különböző színre vannak festve, az uralkodó szín a sötétbar-na. (nekem is ez tetszik legjobban) Vannak nádfedéllel, falemezekkel, cseréppel, és néhol zöld fűvel fedettek. Volt olyan 30-40 házas kis falu a domboldalban ahol csak ilyen házikók, gaz-dasági épületek voltak. Párat lefényképeztem, de mindet úgysem lehet. Meg nem is érdemes.
A másik, hogy a legkisebb településnek is aránytalanul nagy, és szép temploma van.
2006-ban Spanyolországban már megfigyeltem ezt a jelenséget, hogy egy láthatóan pár szá-zas lélekszámú falunak akkora székesegyháza van, mint nálunk egy 50 ezres városnak. De ezt akkor betudtam annak, hogy Spanyol hon a „legkatolikusabb nemzet”. Hát, való igaz, ez a lengyelekre is elmondható. Minden templom természetesen gyönyörű (hivalkodó?) ünnepi díszben, hisz nemrég avatták boldoggá első pápájukat, Wojtylát.
A déli tűző nap elől egy félórára félreálltam egy kisváros árnyas parkjában, kipróbáltam a wifit, (nem volt használható) kaját, vizet vételeztem, majd indultam tovább. Kicsit a szél is feltámadt, de valamiért szerencsém volt, hátszél fújt. „Belefutottam” egy hídjavításba is, a folyón ideiglenes pontonhíd volt építve, keresztben deszkák voltak ráfektetve, a ráhajtó kami-onok alatt hullámzott, majd szétesett az egész. Természetesen egy nyomvonalú volt, a forga-lom lámpairányítás mellett változó irányba ment rajta. A biciklim után beállt egy szép nagy sor, és követtek. Gondolom áldottak is, de ez van. Nem lehet mindenkinek kamionja! (még szerencse, útálom őket) Bár, le kellene kopognom, volt egy elágazás Sosnowiecz felé, onnéttól kezdve jelentősen csappant a számuk.
Beértem az erdős övezetbe, hatalmas, gyönyörű fenyő és nyírfaerdők kísértek hosszú kilométe-reken keresztül. És amilyen kellemes árnyat, és jó ízű levegőt adtak… 5-10 km-es nyílegyenes szakaszok is voltak, és rögtön megint 2006 jutott eszembe, mikor a Bordeaux-i nemzeti parkon keresztül vezető egyetlen úton mentem. Majd 200 km-en keresztül nyílegyenes, ahogy vonalzó-val kihúzták a kezdet és végpont között, és egyetlen település sincs, csak erdő, és kétméteres páfrány aljnövényzet. Gyönyörű volt!
Egy hosszú egyenes közepén a fák között kis faházban vendéglő, erdei pihenővel, asztalokkal, padokkal. Vendég nem volt, a házat festő férfitól, vélhetően a gazdától engedélyt kértem kéz-mosásra, és az egyik asztalnál kényelmesen megebédeltem. Feldobott az a húsz perc hűvös pihenő, tekertem tovább. A nagy egyenesek persze az őrültekből kihozzák a legrosszabbat is, elég gyakran bőgtek el mellettem Mercik, BMW-k 170-180-al. Nagyon szomorú statisztikája lehet az útnak, mert nem túlzás, kb. másfél-két kilométerenként az út mellett síremlékek van-nak. De volt olyan, hogy 500 m-en belül négy, különböző időpontokból. Volt köztük nő is, és mind fiatalabb harminc évesnél. Elkeserítően értelmetlen halál! És mind nyíl egyenes útsza-kaszon, kanyarban talán egy volt.
Elgondolkodva, a nagy csendben tekertem, amikor hirtelen hatalmas csattanás, egy villám egész közelben csapott le a közben beborult égből. Majdnem eldobtam a kormányt! Várható volt, hogy ez a több napos zavartalan kánikula végül valami hasonlóban tör ki. Most még ol-csón megúsztuk, a rengeteg villámlásból, dörgésből alig pár csepp eső esett. Az elől pedig behúzódtam pár percre egy pihenőbe. Onnan még egy tízest tekertem, és mivel fél hat volt, szálláshely után néztem. Találtam is egy jó, eldugott kis helyet egy mellékutcában, bár inkább szervizút lehet, mert az elején ott van a „behajtani tilos” tábla. (Kérem, én nem idevalósi va-gyok!)
Jól leparkoltam, bár egy-két zavaró momentumra csak később jöttem rá. A kerítésen kívül vagyok, közterületen. Viszont belül van egy tószerű pocsolya. Na, most ez ontja a szúnyogo-kat, akik nem is túl sokára megérezték, hogy vagyok, aztán az árnyas helyen rengeteg az apró légy, persze mindkét rovarpopuláció azonnal magáénak érezte a sátramat. Közben besötéte-dett, a békák ezreinél szólt az ébresztőóra, és most több ezer békatorokból harsog a nászba hívó ének. (ami szép, az szép!)
Az már csak hab a tortán, hogy amint elkezdtem kipakolni a vacsorának valót, rögtön megje-lent a szomszéd ház nagytestű, és rendkívül barátságos fekete kutyája, és tudatta velem, hogy nagyon szeret. Nem tudom miért, biztos meg érzik ők is, hogy szeretem a kutyákat, de engem is a legtöbb szinte azonnal a szívébe fogad. Ez is lefeküdt mellém fél méterre, (annyira sikerült csak elzavarnom), és együtt főztünk. Kicsit durcás volt mikor a sátorba nem jöhetett velem, de azért mindennek van határa. Szerencsére jött a Mercis gazdi, megállt, jól nevelten bemutat-koztam, engedélyt kértem egy éjszakára. Felsőbbségesen megadta, megdicsért, hogy milyen jól beszélek lengyelül, majd távozott. De legalább vele a kutya is. Bár valamit vakkantott len-gyelül mikor elment, ha jól értettem azt, hogy majd még visszaugrik később.
Most írás közben a sátrat próbálom visszaszerezni a rovaroktól, megnézek egy filmet, és al-vás. Remélem egyedül…
12. éjszaka, Janow Lubelski mellett. 50°41’55.42” 22°23’40.66”

- Megdicsérték a nyelvtudásodat. Tanultál lengyelül? Egyáltalán, mi a helyzet a kommu-nikációval?
- Mi magyarok, mint köztudott, sajnos Európában az utolsók közt vagyunk a beszélt ide-gen nyelvek tekintetében. (Is.) Már pedig a magyar nem egy világnyelv, tehát hogy idegenben boldoguljon az ember, illik valami mást is beszélni. Amikor én jártam iskolába, az orosz volt a kötelező. Ezzel küzdöttünk nagyrészt teljes érdektelenség mellett nyolc évig. Ez idő alatt persze törvényszerű, hogy valami „ragadjon” az emberre, de ez a későbbi „formában-tartás” hiánya, na meg a közöny miatt gyorsan elfelejtődött.
A másik tapasztalatom az, hogy az oroszt az anyaországon kívül ma már nem is nagyon lehetne használni. Mint nálunk, úgy a szocialista országokban másutt is kötelező volt ennek a nyelvnek a tanulása, tanulták is, tudták is sokan, de érdekes módon szinte irtóznak a használa-tától. Akár Szlovákiában, akár Lengyelországban próbálkoztam, főleg persze az idősebb kor-osztálynál az orosszal, abban a pillanatban egy bezárkózás, egy elutasító hidegség váltotta fel az esetleg kezdődő szimpátiát, barátságot. Mivel szláv nyelv, természetesen alapnak jó.
A megdicsért, bár nagyon hézagos lengyel tudásomat még akkor szereztem, amikor tizenhat éves koromtól kezdve, jó pár évig, mint egyetlen akkor lehetséges értelmes és érdekes úticélként ezt az országot választottam. Ebben az időben, minden évben legalább egy hónapot, tehát összességében több mint fél évet töltöttem Lengyelországban. Fiatal srácként rengeteget ismerkedtem, így persze ragadt rám a nyelv, főleg a gyengébbik nemtől…
Mivel ezek az utak évente ismétlődtek, elfelejteni sem nagyon volt időm. Aztán tágultak a határok, jó harminc évig csak ötévenként egy-két napra, főleg átutazóban jártam erre, a tudás elkopott. Viszont az alapokat elfelejteni nem lehet, és pár napos kényszer-használat után az elhalványult szavak, kifejezések újra éledtek.
Jó pár éve küszködök az angollal, mint a legtöbb helyen használható nyelvvel, több-kevesebb eredménnyel. Tanfolyamra is jártam, magam is elő-elő veszem év közben, de a nyelvvizsgának nem mernék nekivágni. Arra a szintre viszont eljutottam, hogy mindenütt, minden körülmények közt meg tudom értetni magamat, és a legtöbb helyen én is megértem a hozzám szólókat. Főleg pár nap „akklimatizáció” után. Amúgy meggyőződésem, hogy igazán nyelvet tanulni csak idegen környezetben lehet. Használva és rákényszerülve, az idegen gon-dolkodás közegét is magunkévá téve.