Pillanatok, amelyek örökre megmaradnak.

- Itt megállhatunk egy pár szóra?
- Persze, kérdezz!
- Sejtelmesen utaltál egy „visszatérő ezoterikus álomra”, egy „rögeszmeszerű tudásra”. A naplóban ezt szemérmesen megkerülted. Most, így négyszemközt, beszélnél nekem erről?
- Nem szoktam, és tényleg nem is osztottam ezt még senkivel, de jó! Végül is titok nincs benne, és ha agyonhallgatom, még misztikusabbnak tűnik.
Szóval többször, és elég régóta van egy visszatérő álmom. Még pedig az, hogy Narvikban sétálok, mindig kijutok a temetőbe, és ott nézelődve hirtelen megállok egy sírkő előtt, amire az én nevem van vésve. Ennyi!
- Brrr! Ez elég hátborzongató!
- Annyira nem, inkább érdekesnek, és elgondolkodtatónak tartottam. Sokat gondolkodtam az álmok után, hogy miért pont Narvik? És ami még fokozta a kíváncsiságomat, hogy minden alkalommal ugyanazt a történést álmodtam meg ugyanolyan sorrendben, ugyanazokon a hely-színeken. És ébren le tudtam írni magamnak a várost, különböző nézetekben, az utcákat, a temető fekvését.
- Talán nem is kellene kérdeznem, a valóság olyan volt, mint az álom?
- Egyáltalán nem. Még csak nem is hasonlított.
- Ez meglepő! És a temető? Találtál valamit?
- Egy nagyon szép, megnyugtató sétám volt a temetőben. Csak úgy, céltalanul járkáltam a sorok, a sírok közt, nézelődtem, ahogy máskor is szoktam, ahogy szeretek. Nem kerestem semmit. Abban biztos voltam, hogy ha van valami, amit látnom, amit tudnom kell, azt úgyis meg fogom találni keresés nélkül is, egyszer csak úgyis ott állok majd előtte. De nem volt ilyen. És a legérdekesebb, vagy talán a legfontosabb, hogy azóta egyszer sem álmodtam ezt az álmot. Elmúlt, feldolgozódott.
- Hiszel az ezoterikában?
- Nem. De természetesen nem utasítom el. Hinni, bármiben, amúgy sem szeretek. mert a hit az a nem tudás. Vagy tudok valamit, és akkor bárhol, bármikor ki tudok állni azért, el tu-dom magyarázni másnak, bizonyítani tudom, hogy van, vagy pedig elfogadom, hogy én ezt a dolgot nem tudom. A hit, az a bizonyíték nélküli képzelet. És az nem meggyőző. Természete-sen nem utasítok el semmit, amit még nem láttam, nem tapasztaltam, az nálam a „lehetséges” kategória. Amíg bármiről cáfolhatatlanul be nem bizonyosodik, hogy van, vagy esetleg az, hogy nincs, addig lehetséges. Viszont ebből a kategóriából bármit kizárni, és bármire azt mondani, hogy lehetetlen, az csak emberi nagyképűség, tudatlanság. Azt hiszem erre a tudo-mány történetében rengeteg példa volt már.
- És az nem gondolkodtatott el, vagy nem riasztott vissza, hogy mi van, ha ez az álom egy jövőbe mutató, a végzetet megjósoló álom, ami csak azért „csal” oda, hogy beteljesedjen? Szerintem, aki ilyeneket álmodott volna, az messze elkerüli még a környéket is. Nem sokan merték volna felkeresni megálmodott nyughelyüket. Nem vagy ijedős!
- Nem tudom más, hogy tett volna, vagy, hogy tenne hasonló szituációban, nekem el kellett oda mennem. És, bár nagyon még nem gondolkodtam el ezen, de tényleg nem sok dolog van, amitől megijednék, vagy félnék. Ahogy így mondod, eszembe jut, hogy pontosan már nem tudom ki, de engem jól ismerő valaki ezt úgy definiálta, hogy belőlem teljesen hiányzik a fé-lelemérzet. Lehet. De Te, meg tudod pontosan fogalmazni, hogy miért is nem kellett volna oda elmennem, mitől is kellett volna tartanom?
- Amit az előbb mondtam, a beteljesüléstől.
- Attól hogy lehetne félni? Az törvényszerű, azért hívják úgy, ahogy. Na, hogy megértsd, mit gondolok én erről, és miért. Én tulajdonképpen egy különleges viszonyban vagyok a ha-lállal. Többször találkoztunk már, és mindannyiszor valami miatt „elengedett, nem kellettem neki”. Négy éves koromban az utcán, Édesanyám mellett szó nélkül összecsuklottam, lebénul-tam, nem volt légzésem. Mentő vitt a két percre levő korházba, ahol egy fiatal doktornő, a később dékánná lett Szél Éva 48 órát ott ült az ágyam mellett, és küzdött értem. Akkor tom-bolt a híres paralízis, vagy gyermekbénulás-járvány. És két nap múlva magamhoz tértem, szinte felkeltem, és hazamentem. Édesanyám későbbi elbeszélése alapján tudok erről, és arról, hogy soha nem tudták meg 100%-os bizonyossággal, hogy mi is volt a bajom. A gyermekbé-nulást nagyon kevesen élték túl, épen, utóhatások nélkül szinte senki.
Aztán 13 évesen vették ki a mandulámat, és a székbe szíjazva adták be a torkomba a fájda-lomcsillapító injekciókat. A negyedik közben előre csaptam a fejem, és elájultam. Kioldottak, dobtak fel a műtőasztalra, és megállapították, hogy megállt a szívem. Az később derült ki, hogy allergiás vagyok az akkor még sűrűn használt Novokain fájdalomcsillapítóra, és reflexes szívmegállás következett be. Én, a következő pillanattól, a műtő sarkából, úgy a plafon ma-gasságából, egy különleges perspektívából, kívülállóként néztem végig az újraélesztésemet, az értem folytatott küzdelmet. Mikor másnap ezt az idős doktor bácsival ezt megbeszéltük, és szó szerint idéztem az történteket, sőt elhangzottakat, megdöbbenve mondta, hogy ez nem lehet, és mégis igaz, mert minden úgy történt. Négy és fél perc múlva, egy szívburokba adott injekció után zökkentem vissza a testembe, és az életbe. Egyszer beszéltünk erről Édes-anyámmal, többet soha.
Húsz lehettem, mikor egy motorbalesetben a házunk előtt belém rohant egy mikrobusz, a mo-toromat szétzúzta, a busz többször átpördült, és 80 méterrel odébb, teljesen összetörve, a fején állt meg, én pedig valahogy a tíz méterre levő árokból másztam ki, szinte karcolás nélkül, annyi történt, hogy a nadrágom elszakadt. A kiérkező mentősök tőlem, mint legközelebb álló-tól kérdezték meg, hogy hol fekszik a motoros. És mikor mondtam, hogy én vagyok, bosszú-san mondták, hogy ne szórakozzak. A rendőrök szerint, ez csoda volt. Én nem tudom, hogy történt, hogy kerültem az árokba, de megúsztam.
Aztán, ugye most, az indulás előtt két hónappal volt a hasnyálmirigy-gyulladásom, meg a gyomorvérzés, amikor a korházba érkezéskor azt mondták a családnak, hogy 20% hogy meg-élem a reggelt. Két hónappal később elindultam. És ez csak a nagyja, egy pár eset.
Amit ebből ki akartam hozni, az az, hogy az én felfogásom szerint az ember a születése pil-lanatában magában hordozza a végzetét. Az elmúlásának az idejét, és módját. Szerencsére ezt nem ismerjük, de sem az előrehozására, sem az elodázására, sem pedig a módjának a megvál-toztatására semmit nem tudunk tenni. Az már tulajdonképpen olyan, mintha valamilyen di-menzióban már megtörtént volna, vagy úgyis mondhatjuk, hogy meg van írva! És itt megint eljutottunk valahová, de tovább ne menjünk. Zárjuk le azzal, hogy ezért nem félek én.

Július 9. szombat, az út 62. napja, indulásom második hó fordulója
Mindig is szerettem volna átélni egy igazi, tomboló tengeri vihart. Hát most van szerencsém megközelíteni a várva-várt élményt, de még mindig nem az igazi, hisz ez „csak” egy fjord. De azért nem rossz, csapkodnak a villámok, egyfolytában bömböl az ég, ömlik az eső, és a szél szaggatja a sátrat. Még bírja. Itt vagyok 5 méterre a víztől, az is jócskán felkorbácsolódott. Délelőtt velem egyvonalban lehorgonyzott egy vasércszállító hajó, üres, vár a sorára a bera-kodáshoz, na, azt 10 perc alatt átfordította a szél.
Derűs, tiszta reggelre ébredtem, elég korán, hét óra alig volt. A kényelmes reggeli szertartá-sok következtek, csakúgy, mint otthon, csak most nem siettem sehová. Tartott még a sonkából, sőt, még az előbb azt is vacsoráztam, megérte az árát. Kíváncsi voltam a kemping internet ellátottságára, itt a táboromnál gyöngén veszem a jelüket, de adatháttér nélkül. Az első utam tehát oda vezetett.
Útba ejtettem a kedvenc Szupermarketemet, megejtettem a reggeli tisztálkodást, megborotvál-koztam. A kemping egy kis domb tetején-oldalában fekszik, önmagában igen nagy szintkü-lönbséggel. A „tetőhöz” vezet egy biciklis és gyalogút, itt kényelmesen, messze a portától be lehet sétálni. Ezt is tettem, majd leültem egy csendes helyre, és bepróbáltam a vételt. Hát re-mek volt, a maximális térerővel adott, de a net bekeresésekor rögtön kérte a felhasználót és a jelszót. Valahol sejtettem…… Na mindegy, egy próbát megért.
Visszaútban vettem még kenyeret, a szokásos déli energiabombámat, és egy kilós vödör mál-nadzsemet-et. Holnap vasárnap, nem szeretem a meglepetéseket! „Itthon” kipakoltam, össze-pakoltam a kis hátizsákomba és elindultam. Gondolkodtam rajta, hogy szétszedem a szerel-vényt, és bringával megyek, de sajnáltam a remek napsütésben összegyűjthető energiát, már pedig szétszedéskor le kell választani a napelemet az akkuról. De jól is tettem, mert, olyan meredek kaptatókat jártam meg napközben, hogy úgyis csak toltam volna.
Először a templom felé indultam. Sok dolgot szerettem volna megtudni a neten mielőtt szétné-zek, többek közt a templomról, és úgy általában a környékről is, ezért lenne hasznos dolog, de ez most elmaradt. A kis templom dísztelen, nyers kőből épült, láthatóan, és ez a puritán belső-ből is sugárzik, a reformáció valamelyik ágának a gyakorlására épült.
Aztán kacskaringós utakon még feljebb, egy, a térképen kilátó és fényképezési pontként megje-lölt hely felé indultam. Külön kilátó nincs, csak az út egyik pontjáról tényleg szép kilátás nyílt a környékre, a kikötő egy részére. Közvetlen alatta pedig a szerény, kisforgalmú helyi repülő-tér kifutó betoncsíkja húzódott.
Visszafelé menetben egy dohogva járó öreg veteránautó állt az út szélén, az elején kétoldalt norvég zászló, a sárvédőn elöl két cserép virág, benne pedig a sofőrön kívül egy koszorúslány, és egy menyasszony. Jelbeszéddel engedélyt kértem egy fényképre, az ara pedig boldogan integetett. Még… Biztos időpontos megjelenésre vártak, mert pár perc múlva, a templom kö-zelében leelőztek, ugyanakkor elkezdtek zúgni a harangok.
(Itt meg ideért a közben elcsendesedett vihar második hulláma, pedig közben a nap is kiku-kucskált egy időre. A sátor tetejéről, a szellőző felöl már egy-két csepp be is jut. Be kellett volna csukni…)
Aztán fény derült a Kirunából induló szerelvények sorsára: az átrakó feletti dombról beláttam a nagyüzembe. Lassan egy csarnokba tolják a szerelvényt, ott menetközben automatikusan kiürítik a kocsikat, az érc pedig hatalmas futószalag rendszeren megy a kikötőben sorban álló hajókhoz, és órák alatt töltik fel hatalmas bendőjüket. Aztán a hajók délre el, az üres szerel-vény pedig haladéktalanul indul vissza a következő fuvarért. Napi 24 órán, évi 365 napon keresztül, megállás nélkül.
Innen a könyvtárba mentem, feltölteni a külső tárolóra előkészített naplót és képeket, csak-hogy hoppá!: szombat van, zárva. Na, majd hétfőn. A várost kettészelő vasút másik oldalán is még feljebb kapaszkodik az út, itt is jelöltek egy kilátópontot, és kíváncsi voltam a drótkötél-pályára is, ami így nyáron a hegy feléig, egy kilátóig visz fel, télen pedig egész a csúcsig, a sípálya kiindulásáig lehet vele menni.
Fél kettő volt, és megéheztem. Az ebédre szánt csoki krém otthon maradt, de itt is van Rema, vettem egyet, és egy padon benyaltam. A drótkötélpálya alsó állomásán épp egy turistacso-port állt sort. Megnéztem a viteldíjat, 110 Kr. volt egy menet. Gondolkodtam rajta, de elvetet-tem, nem volt kedvem egy órát sorban állni, meg hát…. Tudom, anyagiasnak tűnök, de szere-tek mindig a lehetőségeimen biztonságosan belül maradni. És majd 4000 km-re otthontól ez különösen fontos. Itt nincs, aki kisegítsen.
Felsétáltam a másik kilátóponthoz, innen a város és a táj egy másik arcát mutatta, még na-gyobb panorámát bontakoztatva ki. Elegánsan csendes külváros volt, az itt épült jólétet su-gárzó házak ablakaiból csodálatos kilátás nyílik a környékbeli hegyekre, a fjordok világára. Ez olyan magasan van, hogy itt tényleg csak autóval lehet elképzelni a mindennapi életet. Illetve elég sok udvaron ott állt letakarva a motoros szán is. Hátha télen esik a hó!
Fényképek, film, majd ereszkedés vissza a való világba. Bementem még az információs köz-pontba, megkérdezni valamit, mert azért az én kis agyam dolgozik ám folyamatosan, és megint körvonalazódik egy terv, de ezt még át kell gondolni. Három óra múlt, kellően elfárad-tam, így visszaindultam a támaszpontra. Keményen tűzött a nap, párás, nehéz volt a levegő, tényleg érett ez a mostani vihar, aminek közben megjött a harmadik hulláma is.
Mikor ideértem, beestem a sátorba, hogy pihenek és olvasok egy kicsit, és három perc múlva aludtam is. Arra ébredtem, hogy pokoli a meleg idebent, de kint is 29 fokot mutatott a hőmé-rő. Negyed hét múlt, kiültem, hogy megvacsorázom, és akkor borult el nagyon hirtelen, úgy-hogy a sonkát már a sátorban fejeztem be. Most fél kilenc, kitartóan esik, ma már nem sok remény van szabadtéri programra. Valószínű olvasok egy keveset, film, majd alvás. Majd egy pillanatnyi esőszünetben becsukom a tetőszellőzőt, nem lenne jó éjszaka elázni.
62. éjszaka Narvikban, a fjord partján. 68°26'53.80" 17°26'30.62"

Július 10. vasárnap, 63. napom
Látszik, hogy beleéltem magam a pihenésbe, ma 9.40-kor ébredtem. Igaz hogy este belejöttem a filmnézésbe, 4 részt néztem meg a Roswell című sorozatból. Van a gépen 4 vagy 5 sorozat, és kb. 80 film. Tehát van miből válogatni. A sorozatokban pedig az a jó/rossz, hogy ha egy rész izgalmasan ér véget, akkor meg kell, és meg tudom nézni rögtön a következő részt is. Hát így elég későn aludtam el.
Megreggeliztem, az idő napos, bár csípősen friss volt. Fogytán volt a vizem, el kellett menni a kempingbe ivóvízért. A hátizsákba beraktam az 5 literes kannát és nekiindultam. Nem tudtam az öltözködéssel mit kezdeni, én egy kicsit hűvösnek éreztem a szelet, ugyanakkor a sétáló úton itt mellettem mindenki rövid ujjúban, sőt félmeztelen sétált-futott. Szabadidő ruhában indultam, alatta két hosszú ujjú póló. Na, ezek elég gyorsan lekerültek, ahol nem fúj a szél, és süt a nap, nagyon meleg tud lenni. Bár azért az itteniek hidegtűrőbbek!
Első utam a temetőbe vezetett. Aki jól ismer, vagy olvasta a 2006-os Európa utazásomról írt beszámolót, az tudja, hogy különösen vonzódom a temetők iránt. A gyönyörű síremlékek, a művészi, elmúlást, fájdalmat kifejező szobrok, a titok, ami körüllengi az itt pihenőket. Egy név, egy rövid élet dátumainak elolvasása, a nyughely gazdagsága, gondozottsága vagy enyészete, ez mind megmozgatja a fantáziámat, és a halállal való szembesülés akaratlanul is egy regé-nyes életút elképzelt lapjait nyitja meg előttem.
Csak sétálgattam. Nézegettem a díszes márvány síremlékeket, olvastam a neveket, megnéztem a leélt életek hosszát, családoknál hogy ki milyen korán vesztette el párját, mennyit élt le egyedül. Nincsenek sírhalmok, a fenyők és nyírfák közt a szépen gondozott pázsitból csak a márvány fejfák emelkednek ki. 1940-ben nagy harcok zajlottak Narvikért, illetve a megtartá-sáért. Sokan elestek itt, és lelték meg végső nyughelyüket a fjordra néző domb oldalában. Bár külön szekciókban, de itt már teljes és nyugodt békében pihennek egymás mellett a korábbi ellenségek. Több száz német, francia, brit és lengyel név sorakozik a földbe simult kis mészkő-táblákon. Legtöbbjüktől fájdalmasan fiatalon, a húszas éveik elején vették el a megismételhe-tetlent.
Hirtelen megeredt az eső, beálltam a kis templom árkádja alá előle, de ahogy jött, két perc múlva el is ment, újra ragyogott a nap. Átballagtam az út túloldalára, jó volt a megérzésem, hiába van nemes egyszerűséggel a szupermarket oldalán kiírva a nyitva tartás, hogy 7-23, azt elfelejtették odaírni, hogy vasárnap zárva. Mindegy, csak a reggeli tisztálkodást akartam elin-tézni, de jó lesz az a kempingben is.
Így is történt, a „hátsó” gyalogos bejáraton gond nélkül bementem, most alaposabban feltér-képeztem a létesítményt, ami meglehetősen üres volt, alig pár lakókocsi és sátor volt csak. Megtaláltam a zuhanyozót is, hátha később még jó lesz…. A recepcióra is benéztem, gondol-tam megkérdezem, hogy lehet a wifi jelszóhoz hozzájutni, de kérdeznem sem kellett, ott volt kiírva a díjszabása: 1 órára 50 kr, vagyis 2000 ft. Igaz, ha 48 órára kérem a hozzáférést az csak 200 kr, 8000 ft. Kösz, ezt kihagyjuk. Úgy elgondolkodtam rajta, hogy azért eddigi tapasz-talataim szerin a Skandináv országokban hiába deklarálják olyan hangzatosan az internethez való hozzáférést, mint alapvető emberi jogot, rendesen igyekeznek ezt a gyakorlatban megne-hezíteni. Illetve nagyon keményen anyagiassá tenni.
A másik oldala a dolognak a bizalom. Megfigyeltem, hogy milyen könnyedén hagyják ott órákra a kocsikat lezáratlanul, benne a slusszkulccsal, a legjobb bringákat ugyanígy, és álta-lában, az anyagi értékek védelmére nem fordítanak görcsös figyelmet, mintha fel sem merülne az eltulajdonítás lehetősége. (legalábbis kívülről így látszik). Ezzel szemben a szellemi, és a személyiségi értékek-adatok, amik interneten esetleg elérhetőek lennének, iszonyatosan nagy biztonsággal körül vannak bástyázva. A bizalom légköre ragályos is, én is úgy megyek el min-den nap, hogy gyakorlatilag a pénzemen és az irataimon, meg a fényképezőgépen kívül min-dent itt hagyok a sátorban meg az utánfutóban a nyílt utcán. A bicikli sincs lezárva, meg van a véleményem a zárakról. Ha valaki valamit el akar vinni, azt úgyis elviszi.
Visszasétáltam, ebédre főztem egy jó falusi tyúkhúslevest, (elvégre vasárnap van), a második fogás csoki krém volt. (mire hazamegyek, szerintem úgy megutálom, hogy rá sem bírok nézni) A finomságoktól elpilledtem, elkezdtem olvasni, aztán ahogy az illik, el is aludtam. A szieszta 5-kor ért véget, elkerülendő a kóros ellustulást, sétálni indultam ide a szomszédba, a jacht-kikötőt barangoltam be. Sorra kötöttek ki a kis motoros bárkák, és a vasárnapi hobbi horgász-halász családapák rögtön a fedélzeten nekiálltak a vacsorára szánt friss fogás felpucolásának. (hej, ha nekem is lenne egy kis bárkám!)
Fényképezőgépet sajnos nem vittem, pedig téma az ezrével, csak mindig tartok tőle hogy az csak akkor és csak nekem érdekes, nem biztos, hogy képen mutatna. Élő példa, amit most fel-nézve látok, és megpróbálom leírni. A fjord túloldalán három különböző magasságú hegylánc húzódik emelkedő sorrendben. A legtávolabbi az már havas csúcsokkal. Az, és a középső kö-zött valószínűleg fekvő völgyet már kitöltötte az alacsonyan úszó felhő, és a középső vonulat gerincén átbukva, annak az innenső lejtőjén lassan folyik le a közelebbi völgybe. Olyan ez, mintha lassan csorgó tejszínhab folydogálna a domboldalban. A köztünk levő fjord szél által felborzolt vizét a nap ezernyi csillogó gyémánttal hinti be. Ez látványnak varázslatos. Le is fényképeztem, a közelébe sincs a valóságnak.
Aztán visszajöttem ideiglenes lakhelyemre. Negyedik napja vagyok itt, de a naponta erre fu-tók, kutyát sétáltatók már mosolyogva üdvözölnek. Sajnos ötletet is adtam, húsz méterre innen négy francia srác, két sátorral letáboroztak. Meglehetősen hangosak, szertelenek, tüzet rak-nak, stb. Nem az irigység beszél belőlem, ugyanolyan joguk van nekik is itt lenni, de én igyek-szem csendben és konszolidáltan itt meghúzni magamat, amit az itt lakók szimpátiával és el-nézéssel fogadnak, ugyanakkor nem biztos, hogy a táborozás azon másik formája nem-e ösz-szességében a vadkemping iránti ellenszenvüket váltja ki. Na, majd látjuk, vannak még kiné-zett tartalék táborhelyeim.
Most kilenc óra, még egy kis vacsora, és a szokásos esti időtöltés. A nap kicsit elbújt, rögtön a hideg szél lett az úr.
63. éjszaka Narvikban, a fjord partján. 68°26'53.80" 17°26'30.62"

Július 11. hétfő, a 64. napom
Ami a mai unalmas napon a legjobban tetszett: a vihar egész éjjel dühöngött. Szakadt az eső, dörgött, villámlott, és a szél folyamatosan szét akarta szedni a sátrat. Amikor felkeltem, és kinéztem, tejfehér párába rejtőzködött minden a környéken, és nem is esett, hanem a levegő volt maga egy sűrű permet. Csöpögött minden a víztől. És amikor déltájt, még ugyanebben a közegben, beöltözve esőszerelésbe, fejemre húzott csuklyával, felavatva a gumicsizmámat, mentem a könyvtárba, a főtéren bőszen locsolták a virágokat!!
Előtte persze itthon a reggeli szokásos teendők, kicsit megnehezítve az időjárás által. Ugyanis ha a sátor egy pillanatra nyitva marad, a permet rögtön betakar mindent bent is. Most először csináltam egy kicsit fura dolgot, a sátorban főztem a kávét a gázon, sőt, tetéztem azzal, hogy ugyanígy készült még a vacsora is. De nem lett semmi baj.
A bolt volt az első célpont, egy csomó virsli, babkonzerv, kenyér, csoki krém, eperlekvár került a szatyorba. Hazahoztam a cuccot, azután indultam a könyvtárba. Volt üres asztal, és bár a gép, és a programok norvég nyelve kicsit érdekes feladványnak bizonyult, mégis sikerült fel-tölteni a jó egy hetes elmaradásomat. A képek feltöltését nehezítette, hogy a progi nem reagált a csoportos kijelölésre, így egyenként kellett a saját külső memóriából kijelölgetni, és feltölte-ni a 200-nál több képet. A falon kint volt a géphasználat szabályzata norvégul, egy valamit értettem meg belőle, a 30 percet. Ez valószínű a használatra szólt, de szerencsém volt, mert pont akkor jött oda a könyvtáros szólni, hogy most már adjam át a helyem, mikor két óra alatt kész lettem mindennel. Holnap azért nem megyek…
Onnan kisétáltam a polgári kikötőbe tájékozódni a Lofoten felé induló esetleges kompjáratok-ról. Még érkezésem napján a kemping előtt összefutottam egy azonos utat járó holland kerék-páros házaspárral. Megtárgyaltuk az utakat, ők is Lofotenbe készültek, de ők komppal rövidí-tettek volna, toronyiránt, a vízen keresztül ugyanis szemben itt van a félsziget 3-4 km-re. Ugyanez a pont, közúton kerülővel jó 50 nagyon durva km. Másnap az információs irodában találkoztunk ismét, és csak annyit csíptem el az üdvözlésen kívül, hogy nem akarják elhinni az információs hölgynek, hogy nincs komp Narvikból a túloldalra. Hát én sem nagyon akartam, ezért mentem ki a kikötőbe. És megdöbbentő, de Narvikból nincs polgári hajójárat. Sehová! Se komp, semmi, csak kereskedelmi, és a hatalmas vasérc-szállító forgalom. Csalódás, és to-vább kell eszelnem.
Még bolyongtam egyet a városban, bár az idő nem kifejezetten sétára való volt. Bámulatos milyen rövid idő alatt, és milyen szélsőségek közt tud változni! A hőmérséklet egy nap alatt majd húsz fokot esett, kimondottan hideg van, a páratartalom 96%. A telefonom megint nem reagál az érintésre, remélem nem hív senki sem. Azok a helyek ahol tegnapelőtt a kilátókban jártam, egyáltalán nem látszanak, az ötven méter feletti helyek egyszerűen eltűnnek a felhő-ben. Persze ma is találkoztam rövidnadrágos, pólótrikós emberkékkel. A szomszédjaim reggel a szakadó esőben tábort bontottak, és elmentek, délben a buszpályaudvaron láttam őket be-szállni a Kirunai buszra.
Visszajöttem, megebédeltem, és a szokásos, öregemberes szertartás következett: olvasás és alvás. Vagy úgy is nevezhetjük, pihenés. Fél hétkor megfőztem a sátorban a babot virslivel, nagyon jól laktam vele, úgyhogy muszáj volt egy kis levezető sétára menni, csak ide a jacht-kikötőbe. Bár ebben az időben az sem az igazi. Jó lenne már egy kis meleg. Úgy terveztem csütörtökön mikor hulla fáradtan megálltam, hogy 10 napig, vasárnapig nem mozdulok seho-vá. Töredelmesen bevallom, hogy visszajött a régi betegségem, mehetnékem van. Kezdek unatkozni. Ebben az időben biztos nem indulok neki, de nem valószínű, hogy kivárom a vasár-napot. És még a merre is kérdéses.
Megvolt a két film, 11 óra múlt, benti hőfok 11,2 fok, szerintem legjobb, ha alszok. Jó éjt!
64. éjszaka Narvikban, a fjord partján. 68°26'53.80" 17°26'30.62"

Július 12. kedd, az út 65. napja
Ha kíváncsi is voltam milyen is az a tengeri vihar, de most már tudom! Most már elég volna! Egész éjjel úgy tombolt a szél és úgy morajlott a víz, hogy azt hittem megint jönnek a német tengeralattjárók. És az esőnek is folyamatosan van utánpótlása.
Ma egy kifejezetten laza, unalmas nap volt, a napi megszokottakon kívül szinte alig történt valami. Reggeli, bolt, majd egy kis olvasás, mert nagyon esett. Aztán beöltöztem esőszerelés-be, és csavarogni indultam. Olvasni is jó lett volna, most van is rá időm, de nem 12 fokban fekve. Azért ha nem mozog az ember, akár mennyi pulóver van rajta, egy idő után fázni kezd.
Vittem a fényképezőgépet, csináltam is egy pár képet, de esőben bonyodalmas, és lassan min-den műszaki cuccom felmondja a szolgálatot elázás miatt. A fényképezőgépért kár lenne.
Üzleteket nézegettem, az utóbbi két évben nem jártam annyi boltban, mint itt Narvikban. Az épülő új szálloda előtti kis üzletsoron is végigsétáltam, be-bementem a boltokba. Az egyikben jó pólókat, és igazi norvég-mintás pulóvereket kínáltak leárazva. Csak a kíváncsiság vitt be, venni nem volt szándékomban. A tulaj persze – mint egyetlen vevőre – rám csapott. Kínált mindent, aztán kérdezte honnan jöttem. Mondtam, hogy honnan, kérdezte mivel? Mondtam, hogy mivel látni akartam Narvikot, amúgy meg biciklivel. Nézett, és már kérdezte is, hogy nem én vagyok azzal a nagy napelemes utánfutóval, amit az utcán, meg a parton látott? Hát ennyit az észrevétlenségről.
Ahogy az utcákat jártam, egy valami feltűnt. Apróság, és így van rendjén, de az otthoni gya-korlat után azért csak észrevettem. Mégpedig az, hogy bárhol, bármikor megközelítesz egy zebrát, a közeledő kocsik vezetői azonnal taposnak a fékbe. Olyan elképzelhetetlen hogy már a zebrán vagy, és elszáguld melletted egy autó. Több mint két hónapja vagyok úton, közelítem a 4000 km-t, és még (szerencsére) nem láttam egy balesetet sem. Itt a városban pedig lassan egy hete egy rendőrt sem. Azért ezek jelentenek valamit!
Ma láttam itt a víz melletti úton, tanuló motorkerékpárost. Itt gyakoroltak, itt alig van forga-lom. Az igaz hogy szakadt az eső, de azt is szokni kell. Ami viszont szokatlan, és feltűnő volt, az az oktató. Nem ám kocsival követte a tanulót és rádión utasította! Ott ült mögötte. És a motor is oktató motor volt ám, a javából. Nagy 1000-es Yamaha, és a csúcs: a hátsó ülés mel-lett kinyúló kis szarvkormány, rajta ugyanazok a kezelőszervek – gáz, fékek – mint a vezető-nek. Az oktató be tud avatkozni!
De a kóválygásba is bele lehet unni, hazajöttem. Csak olvasgattam, és csak elaludtam. Éb-resztőnek a kikötői séta, és most még látványosság is volt. Akkor állt be egy finn rendszámú kamion egy hatalmas, speciális trélerrel, rajta egy gyönyörű jacht. Elöl- hátul sárgalámpás kísérő kocsi, szép nagy szállítmány volt. És ingerlően szép a hajó! Hófehér, elegáns, hatal-mas, és lakható. Megkívántam!
Vacsorára virslit főztem. Kiültem a kis asztalkához, megadtam a módját. Esténként a sétányt kocogók és kutyasétáltatók népesítik be. Mikor a sátorban olvasok, vagy filmezek, mindig hal-lom mikor a kutyák körbejárják, szaglásszák a sátrat. Na, most is jött egy középkorú hölggyel egy gyönyörű, csont fehér Labrador. De tényleg nagyon szép volt, amúgy is egyik kedvenc fajtám. Ő is szimpatizált velem, már messziről kiszúrt, és nyílegyenesen húzott hozzám, a gaz-dája nem bírta visszafogni. Valószínű a kutyák megérzik, hogy én is szeretem őket, mert ez is gondolkodás nélkül, és olyan odaadással bújt hozzám, és hízelgett, és simogatni kellett, mint-ha sok éve ismernénk egymást. Persze a vacsorámra is kíváncsi volt, és a tekintete, na meg az izgága farkcsóválása egyértelmű üzenet volt: na, haver, a megismerkedésünkre nem akarsz megdobni egy-két falcsival!? Értettem én a szóból, két szál virslim bánta. És azután kellett csak a szigor, hogy haza menjen, és ne törje a fejét gazdaváltáson!
Este még volt kicsi lányomtól, Katustól egy hívás a telefonon, de sajnos megint megmakacsol-ta magát az érintőképernyő, nem hajlandó működni, én meg nem tudok fogadni, sem indítani semmit. Ez így kicsit gáz. Olvasás, film, odakint esik, én meg alszok.
65. éjszaka Narvikban, a fjord partján. 68°26'53.80" 17°26'30.62"

Július 13. szerda, 66. napja vagyok úton
A mai nap szinte tükörképe a tegnapinak. Nagyon mennék már tovább! Itt már minden utcát, házat, üzletet ismerek, a fekvésből is elegem van, de az idő nem akar megjavulni. Most is, ahogy írok, csak azt tudom mondani, hogy le a kalappal a kínai ipar előtt! Mert hogy a sátor még bírja, és nem hasadt apró csíkokra, az maga a csoda! De nem kiabálom el!
Délben besétáltam az információs irodába, ott minden nap friss időjárás előrejelzés van kité-ve. Hát remélem igaza lesz! Holnapra írja a leghidegebbet, csak 10 fok lesz a max., de pén-tekre napos időt jósol, igaz még csak 12 fokkal. Aztán napról-napra emelkedik a hőmérséklet, eső nélkül. A nagy meleg nem is kell, már megszoktam a 10-15 fokot, ha megyek, csak eső ne legyen. Észak-északnyugati szelet jósol, az meg kifejezetten jó lenne, az most már hátszél.
Holnap egy nagy bevásárlás, és ha törik, ha szakad pénteken reggel sátrat bontok. Megint csak a céltalan kóválygás volt a mai nap összes programja. Ma pl. arra figyeltem föl, hogy milyen feltűnően sok a színes bőrű a városban. Lehet, hogy ez csak egy buta beidegződés ré-szemről, hogy minél északabbra vagyok, annál kevesebbre számítok, de tényleg szembetűnő, és látszik, hogy helybeliek, nem turisták.
Volt egy szomorú élményem is hazafelé. A Coop áruház mögött jöttem, amikor egy szarka pár húzott el alacsonyan a fejem fölött. Az egyik leszállt egy tábla tetejére, a másik nagy sebes-séggel tovább siklott, és meglehetősen keményen talajt fogott a járda és az úttest szögelésénél. Kettőt még csapott a szárnyával, aztán nem mozdult. A párja hangos rikácsolással szállt mel-lé a járda szélére. Jött egy kutya a gazdájával, meg autó is közeledett, nem érdekelte, fölé hajolt, és elkezdte a szárnyával csapkodni, közben mind hangosabban és fájdalmasabban szó-logatta. Aztán a csőrével kezdte el kopogtatni az élettelen fejet, majd mikor rájött, hogy hiába, sírva szállt egy kört, majd a fölé hajoló fa ágára ülve kiabálta világgá bánatát. Még két sa-rokra is hallottam.
Mikor visszaértem, hogy csináljak is valamit, szétszedtem a fogatot, állítottam a láncfeszessé-gen, és az első féken. Mondjuk ennél rosszabb időt nem is választhattam volna erre a munká-ra, de már csinálni akartam valamit, ami a tovább indulás előkészületének számít. Munka közben látogatóm is volt, a zsemleszínű labrador tette tiszteletét. Ötven méterről már nem lehetett bírni vele, annyira közölni akarta, hogy mennyire jó vagyok nála. Azzal a szinte hang-talanul nyüszítős szeretettel bújt hozzám, nagyon meg kellett dajkálni.
A vacsora egy jó meleg paradicsomos bab volt virslivel, a gázom utolsó szusszanásait főzöm el. Eddig nem sikerült töltőt találnom, még van egy nagyon halovány reményem, kifelé menet a városból talán van valami reményteli gázállomás. Persze ezt csak a Shell kutas sejtéséből lehet következtetni, az esküt Ő sem tette le. Gáz lesz, ha nem lesz gáz, hiányozni fog. De majd kitalálok valamit. A problémák azért jelentkeznek, hogy megoldást találjunk rájuk.
Ezt most megint félve írom le: a napelem fele repedezettre tört, négy napja nem sütött a nap, és én még mindig írok, fényképet rendezek, filmeket nézek. Ez a tervem a ma estére is. Aztán ha még lesz sátor a fejem fölött, akkor alszok.
66. éjszaka Narvikban, a fjord partján. 68°26'53.80" 17°26'30.62"

Július 14. csütörtök, 67. napom
A sátor maradt, de vele a rossz idő is. Én úgy látszik, ilyen 8-10 napos periódusokat fogok ki a rossz idővel. Tényleg kezd a napló is elcsépeltté válni. Ma is ugyanaz a már megszokottá váló napi menetrend zajlott. A bolt, a séta az esőben, a délutáni olvasás, alvás, vacsora, film, alvás. Az időjárás előrejelzés bejött, ma már ötödik napja esik az eső, viharos szél fúj, és a napnak még csak nyomát sem lehet látni, a hőmérséklet 10-12 fok.
Ennek tükrében akadtam ki ma kora délután, mikor sétáltam vissza a belvárosból. Szokás sze-rint a kikötő felé jöttem. A part és az út mellett van egy óvoda-bölcsőde. Azt már megfigyel-tem, hogy edzik rendesen a gyerekeket, lehet akármilyen szél, eshet az eső, kint játszanak az udvaron. Ma, ahogy három hosszú ujjú pólóban, tréning felsőben, és esőkabátban jövök visz-sza az óvoda mellett, egy anyuka kint áll, (felöltözve) az udvaron egy asztal mellett, az aszta-lon pedig egy 4 év forma kissrác ül, egy szál bugyiban! Se felső, se zokni, cipő, semmi. Komo-lyan még nézni is rossz volt. Nem adta jelét hogy fázna, tett-vett, majd egy pillanat alatt leug-rott, és szaladgálni kezdett a vizes betonon. Na ezért már elkapta a mama, és visszaültette az asztalra. Ekkor tört csak el a mécses, de nem hiszem, hogy a hideg miatt. Direkt lassítottam, nézelődtem, hátha kiderül mi is ez, de nem. Mikor ráuntam és eljöttem, a mama ott állt, a kis-fiú pedig már elcsöndesedve játszott az asztal tetején egy szál bugyiban. Bár lehet, hogy nin-csenek olyan sűrűn megfázva…
Még a sétával annyit megoldottam, hogy megint vendégeskedtem a könyvtárban, és sikerült feltölteni azt a keveset, ami mondanivalóm volt írásban és képben. Most a sátorban vagyok, a szél tépázza, az eső dobol a tetején. Vidám! Remélem, holnap el tudok indulni.
67. éjszaka Narvikban, a fjord partján. 68°26'53.80" 17°26'30.62"

Július 15. péntek, 68 napja úton
Nem tudtam. Még egy napig Narvik vendége vagyok. A jelek reggel sem voltak túl biztatók. Az eső a 9 órás felkelésig verte a sátrat, nem is igyekeztem, tudtam, hogy nem fogok bírni elin-dulni, vizes cuccal nem pakolom meg a kocsit. Az már kicsit meglepett, hogy mikor mentem a boltba, a következő fekete felleg gondolt egyet, és havas eső kezdett el esni. Na, szépen va-gyunk! Nem tartott sokáig, de rosszul esett. Reggeli és kávéfőzés közben mutatkoztak az első bíztató jelek, már néha felvillant valami kékség a felhők fölött. A szél újra erőre kapott, de most annyi haszna volt, hogy szép lassan kicsomagolta a környező hegyeket a fehér vattabur-kolatból.
Persze megint a centrumba indultam, csak a séta kedvéért. Beugrottam a könyvtárba, pár email küldés, posta ellenőrzés. A hét végén úgyis zárva, bár szerintem most már tényleg nem leszek itt holnap. Mikor visszajöttem, elkezdtem pakolgatni, rendezni a cuccaimat, készülni a reggeli csomagolásra. (Pár nap alatt jó nagy rendetlenséget sikerült csinálnom!) Mind na-gyobb a látóhatár, bár igen hűvös van, de reménykedem a holnapi indulásban. Az este úgy fog zajlani, mint a többi. Mind kedvetlenebb vagyok.
68. éjszaka Narvikban, a fjord partján. 68°26'53.80" 17°26'30.62"

Július 16. szombat, 69. napom
Végre elindultam hazafelé! Kicsit kacskaringós lesz az út, lesz benne reményeim szerint egy-két tartalmas kitérő, de ennél messzebb már nem leszek otthontól, most már közeledem. Érde-kes nap volt a mai!
Jól elmúlt már éjfél mire a filmnézés után alvásra fogtam a dolgot. Az idő mind ígéretesebb volt, nyitott sátornál moziztam, élveztem, hogy besüt a nap, és végre jó idő van, szélcsend. Nehezen is aludtam el, nehéz azért megszokni hosszú idő után is, hogy nincs sötét. Reggel 7 után már fent voltam, kicsit befelhősödött, de végre megszáradt mindenem, pakolhattam. Előt-te még a boltban egy nagy bevásárlást csaptam, három napra felkészültem, részint a hétvége miatt, részint nem tudom milyen lesz út közben a bolt-felhozatal.
Persze a bespájzolás az a csomagolásnál dupla gondot jelentett, még mindig kevés a helyem a kocsiban. 10 óra múlt mikor elindultam. A kedvenc sirályaim is eljöttek elköszönni, fájdalmas kacagáshoz hasonlító csérogással köröztek a liba nagyságú állatok az egy hetes táborhely fölött. Már úgy megszoktak!
Persze én a vízparton voltam, a városközpont pedig, ahol csatlakoztam a délre vezető E6-ra, az a domboldalban van. Tehát egy jó nagy kapaszkodóval kezdtem, még szerencse hogy na-ponta bejártam ezt az utat, így tudtam mire számítsak, meg edzésben is voltam. Amire a mai napon többször is szükségem volt. Közben hárman is elköszöntek, ami meglepett, de jól is esett. Elsőként egy ázsiai (kínai?) nő aki mindennap ott sétáltatta a kutyáját a parton, és amúgy is mindig odabólintott. Aztán a központban a virágárus kívánt jó utat, akitől első nap megkérdeztem, hogy merre találok telefon-üzletet. Majd a város szélén pedig egy kocsiból dudáltak és integettek, és csak pár másodperc után ugrott be, hogy az a házaspár volt, aki minden este ott sétálgatott a parton, és ők is mindig üdvözöltek, vagy éppen jó étvágyat kíván-tak.
Kifelé a régi úton mentem, kikerültem az alagúton kivezető 6-ost, amivel a híd előtt találkoz-tam megint. Épp a hídon mentem át, amikor az ajándék időnek vége lett, és a már órája gyü-lekező felhőkből újra megeredt az eső. Gyorsan lekanyarodtam a Shell-kúthoz, be kellett öl-tözni. Ezt még a nap folyamán párszor megismételtem. Pulóverben, szabadidőben indultam, mert azért friss volt a levegő, de ha erre veszem az esőszerelést, az meg rögtön befülled, és meleg. Tehát csere, és a csizma is felkerült a cipő helyett.
És itt, a kútnál kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot! Ahogy öltöztem és pakoltam, oda-jött egy fickó, és elkezdte nézegetni a szerelvényt, majd megkérdezte honnan jöttem. Mint mindenkinek, neki is a napelem mozgatta meg legjobban a fantáziáját, el kellett mesélni, hogy működik, mire használom. Aztán az útvonalról kérdezett, és elismeréssel füttyentett. Majd egy pillanatnyi gondolkodás után rábökött az egyik kamionra, és elkezdte magyarázni, hogy ő azzal van, és északról, Altából tart Oslo mellé egy valamilyen üzembe, valami gépért. De a lényeg az volt, hogy pakoljuk be a szerelvényt a kamionba, és elvisz egész Oslótól 40 kilomé-terre. Hétfőre kell neki odaérni. Természetesen visszautasítottam. Pedig metállpiros csőrös Scania volt! Most lehet, hogy van, aki kétségbe vonja épelméjűségemet, (bár ezt már az út miatt is sokan tették) de egyszerűen az van, hogy én ezt az utat látni, és átélni jöttem el, nem pedig menekülni belőle. A következő egy hónapi út lesz a legnehezebb, de a legszebb is. Ezt ugorjam át? Biztos, hogy lesznek olyan pillanatok, amikor már majdnem megbánom, hogy nem fogadtam el az ajánlatot, de igazából sohasem fogom bánni.
Ahogy húzott ki a kúttól, még duddantott egyet, kicsit csóválta a fejét, de szerintem megértett. Narvik víz mellé épült külső kerületein jöttem keresztül, meg kell hogy mondjam, sokkal ele-gánsabbak, sokkal jobban tetszettek mint maga a város. Azt szerintem nagyon elcsúfítja a mindent uraló Nordkraft. Az a hatalmas, a fél belvárost elfoglaló vasúti teherpályaudvar, és kikötő komplexum is, ahol a Kirunai érc fogadása és átrakodása történik hajóra, az is a cégé. De annyi irodaépületen, csarnokon láttam a cégjelzést, és annyi különböző funkciójú speciális autójukat láttam, hogy csak a jó ég tudja, mi mindennel foglakoznak még.
(Közben rövid szünetet tartottam, felhúztam 3 (!) zoknit, mert majd lefagy a lábam a sátorban. Bár gépelni is alig birok, a kezem is el van gémberedve.) Tovább tekertem, majd a várostól 10-12 kilométerre még egy élményem volt. Szemerkélt az eső, és az úton lassan mellém húzó-dott egy autó. Egy hölgy ült benne, és az ablakot lehúzva valamit magyarázott, és kérdezett. Nem épp egy társalgási pozíció, így kissé elutasító voltam. Akkor előre húzott, és a következő leállónál félreállt. Kiszállt, és bevárva intett, hogy álljak meg. Akkor néztem, céges kocsi volt, az egyik helyi újság logója volt rajta.
A hölgy valami irdatlan gyors szóözönt zúdított rám, közbe kellett vágnom, hogy csak egy kicsi angol! Esett, mondta, hogy üljünk be a kocsiba. Nagy nehezen lábra állítottam a szerel-vényt, és bízva abban, hogy csak nem rabol el, beültem mellé. Na, akkor már bemutatkozott, újságíró volt, és megkérdezte használhat-e diktafont. Lassú és türelmes angolsággal kikérde-zett az egész útról, magamról, miértekről, és a technikáról. Mikor mindent tudott, megkérdez-te, hogy nem mennék-e vissza a városba, és a helyi TV-ben felvennénk egy pár perces riportot. Na, azt már nem! Látta, hogy nagyon egyértelmű volt, hogy én vissza egy métert sem, így nem is erőltette, már csak egy fénykép erejéig kellett a szerelvény mellé állnom, és mosolyogva intenem. Esőszerelés, gumicsizma, bukósisak…. Remélem nem valami vicclap lesz, ahol meg-jelenik. Mert állítólag a jövő hét elején lesz egy cikk belőle. Hát jó!
Elköszöntünk, mondta, hogy a szerkesztőség ablakából látott a főtéren, ahogy indultam, és úgy hajtott utánam, csak ő az alagúton jött ki, és már a második körét tette mikor megtalált. Ahogy visszafordult, még ki sem tudtam hajtani a parkolóból, egy helyi, korombeli sport-kerékpáros kapott el, és kérdezett ki ugyanúgy. Neki is nagyon tetszett az út, meg a napelem, ő egy évre saccolta az utat. (Remélem nem a fizikai állapotom látványa mondatta vele ezt a meglehetősen kényelmes menetet sejtető határidőt.)
Esőben értem oda a fényképekről már ismert hatalmas függőhídhoz, ami a Skjomen-fjordon ível át. A híd lábánál van a parton egy nagy lapos plató, a tájékoztató szerint innen lőtték 1940-ben a németek Narvikot. A híd jó 80 méter magasan ível át a fjord fölött, mesés kilátást nyújtva, főleg háttérben a hatalmas havas hegyekkel. Persze nem esőben, ami a fényképezést is alig engedte. Ballangenig a víz mellett vezetett az út, különösen veszélyes emelkedő nem volt, ott azonban bement a hegyek közé, és bár még a következő fjord partjáig van 19 km, ed-dig egyelőre majdnem többet toltam felfelé, mint ereszkedtem lefelé.
Megvolt az első norvég alagút, ez csak alig egy km-es volt, Oslóig még igen sokkal, köztük egy-két nagyon hosszúval is találkozni fogok. A 2006-os utamon is nagyon sok alagutat meg-jártam, de akkor autó vezetőfülkéjében. Most meglepő volt, hogy milyen hangos is a forgalom egy alagútban biciklin ülve. Hat óra volt, mikor találtam egy nagy tó mellett egy alkalmas parkolót hogy kiálljak. 60 km-t jöttem ma, bőven elég. Igaz hogy alig bírtam felállítani a sát-rat, orkán erejű, jéghideg északi szél fúj. A víz mellett, annak kisugárzása enyhít valamit a hőmérsékleten, de itt a havas hegyek közt, a magasban, szerintem kutya hideg éjszakám lesz.
A vacsora már meg volt, a napló és a fényképrendezés szintén, most még szerintem valamit veszek magamra, kicsit filmezek, aztán alszok. Kedvesemmel, Edinával mikor beszélünk, és elpanaszolja az otthoni kánikulát, én meg az itteni későtelet, mindig felvetődik, hogy küldünk egymásnak a helyi időjárásból. Hát most nagyon jól esne Edina legalább egy 10-15 fok plusz!
69. éjszaka az Elfjord partján Norvégiában. 68°15’58.87” 16°25’06.51”

Július 17. vasárnap, a 70. napom.
Ma nem tettem ki magamért, reggeltől estig 40 km-t sikerült összehozni, de azt „vérrel-verejtékkel”. Na, jó, vér az nem volt. Tudom, hogy egy ilyen úton szentségtörés ilyet csinálni, de éjfélkor vettem be egy altatót. Megnéztem két filmet, olvastam, de annyira dühöngött a szél, és annyira rázta a sátrat, hogy tudtam: nem fogok tudni a nélkül elaludni. Azzal sikerült, jól is aludtam, még azt sem vettem észre mikor társaságom akadt, egy norvég pár kocsival vertek sátrat mellettem. Reggel viszont ők voltak az ébresztők, valamelyik kihorkolta a szememből az álmot. Bár nem is volt baj, fél 9 volt.
A szél valamikor megszűnt, csendes, de borult idővel kezdődött a nap. Még tartja a gáz ma-gát, így a reggeli mellé kávé is volt. Egy kínszenvedés a pakolással, minden reggel az az érzé-sem, hogy dagadnak a cuccaim. Pedig most minden száraz.
Este azt írtam, hogy tó mellett éjszakázom. Most azt is el tudom képzelni, hogy fjord volt. Ilyenkor sajnálom az internet hiányát. Nagyon érdekelne, hogy milyen hosszú Norvégia ten-gervízzel érintkező partvonala. Ha megmérték, vagy kiszámolták, szerintem hihetetlen ered-mény jön ki. A térképeken rajta vannak a legnagyobb öblök, fjordok, de mikor mégy el köztük, mellettük annak ezerszeresével találkozol. És mindegyik összeköttetésben van valahogy egy-mással. Vagy egy átfolyással, vagy egy közös nagyobba csatlakozik mindegyik.
Hajós legyen a talpán, aki el tud navigálni ezeken az útvesztőkön. Bár, ahogy nézegettem, és teszem most is, a kikötőkben a jachtokat, kishajókat, szinte mindegyiken ott a GPS műholdve-vője a radar mellett. A partok 99%-ban csak a víz felől megközelíthető, meredek, néha függő-leges sziklafal. Kisebb-nagyobb szigetek teszik még meseszerűbbé a látványt. Már a narviki táborozáskor megfigyeltem, hogy valamilyen sárgás színű vízinövény, szerintem alga tenyé-szik, de hihetetlen mennyiségben a part menti sekélyebb vízen, a köveken, sziklákon. Mikor apálykor jó pár métert visszahúzódik a víz, mint egy vastag, okkersárga perzsaszőnyeg borít be mindent a következő dagályig, amikor elmerül a vízben.
Azért írtam le ilyen részletesen, mert egész úton az előbb felsoroltak festményi kompozíciója nyűgöz le. A vízbe szakadó part többnyire zöld. A víz az ég csodálatos kékjét veri vissza, a nagy mélység miatt sötét, a szigetek körüli sekélyebb részeken világosabb türkiz árnyalatban.
A szigeteket az okkersárga algagyűrű veszi körül, maga a sziget meg többnyire zöld, amit az aljnövényzet százféle színű virágai tarkítanak. Persze ezt olyannak leírni amilyen valójában, úgysem lehet, ez akkor és ott….
Ez a látvány kísérte az indulásomat, és jött elő még számtalanszor a mai nap. A tóról meg azért gondolom, hogy fjord, mert rögtön egy nagy függőhíd vezetett át rajta. Illetve két részes volt a híd, az első része egy kábelhíd, ami egy nagy szigetre vitt át, majd a sziget túloldaláról egy „rendes”, pilléres vitt a hegyek közé. Mert abból volt bőven. Szerintem elég sokat mond a nyolc óra alatt megtett 40 km. Igaz, jön még hozzá 8, de azt kompon tettem meg. Skarberget és Bognes közt túl nagy volt a távolság hogy hidat építsenek a Tysfjord fölé, így az E6-os ezen a szakaszán komp segít át. Óránként ingajáratban két hajó, a viteldíj 33 kr volt.
Bognes és Ulsväg között viszont eltávolodtunk a vízparttól, és ez mindig azt jelenti, hogy va-lami hegyláncon kelünk át. Ma is kétszer találkoztam az autósoknak szánt jelzőtáblával, ami nekem egy kicsit mindig összeszorítja a gyomrom, hogy 8%-os emelkedő X kilométeren ke-resztül. Az első 3,5 a második 5 km. hosszú volt. Ilyenkor jön a harminc-negyvenlépéses mód-szer, és jön ki a 2 km/h-s átlag. Mindegy, ott van, és túl kell esni rajta. Mindenesetre mióta írok, negyedszer ugrok ki a sátor elé, úgy fogja a görcs a lábam.
Ulsvägnál elágazik az út, az E6 megy a hegyek közé, (az elágazásnál kint volt a 8%-os tábla, 4.3 km hosszan, hi-hi!) én pedig letértem a 81 sz. mellékútra, ami kacskaringósan bár, de a parton vezet 35 km-en keresztül Skutvikba. Hogy minek megyek én oda? Hát onnan visz át a komp Svolvaerbe, vagyis a Lofoten félszigetre. Mert bár Narvikba érkezésemkor lemondtam róla, de a rossz emlékek múlnak, a kíváncsiság meg megmarad. Addig eszeltem a különböző megoldásokon, hogy ez látszik a leg megfelelőbbnek arra, hogy megismerkedjek Lofotennel is.
Ahogy a mellékútra kanyarodtam, a víz mellett egy nagyon szép, csendes helyen pár lakóko-csit láttam. Nem a kemping, mert az a beljebb volt, és jó drága, hanem ez bizony egy méretes vadkemping! Hát itt én is elférek. Négy lakókocsi, norvégok, németek, illetve most jött egy pár sátrazni, na meg az én komoly érdeklődést kiváltó szerelvényem. Tényleg nagyon szép helyen van, a színek itt is mint az elején felsoroltak, sekély víz, homokos meder, rengeteg sirály, és mivel apály van, és sétáltam a mederben, rengeteg kagyló. Szednék is, de tényleg nincs már hova raknom.
A víz hideg, de nem jegesen, lehet, hogy a reggeli apálykor egy fürdést megkockáztatok. Az idő, nem is dicsekedtem vele, nyáriassá lett! Délután 2 körül eltűntek a felhők, azóta ragyogó kék ég, és hétágra süt a nap teljes szélcsend mellett. 17 fok van. Vacsorára főztem egy kis le-vest, rápróbáltam a netre, persze nincs használható, most ¾ 11, még egy kis filmezés és al-szom. Jó lenne, ha pár napig maradna a jó idő.
70. éjszaka, valahol ma világ végén, vadkempingben. 68° 06'44.93" 15°50'49.13"

Július18. hétfő, a 71. napom
Volt mellettem ezen az álom helyen egy német lakókocsi, benne idősebb pár. A mama olyan kis minden lében kanál, mindenkihez odament, mindenkinek volt pár kéretlen jó tanácsa. A lakóautóhoz volt egy motoros aggregát, amit este a tévézéshez beindítottak. Nem sok lehet neki hátra, (már az áramfejlesztőnek) iszonyatos zajjal ment, durrogott, hörgött, csattogott, kíváncsi lennék a tv-ből mit hallottak. Na, ez a mama reggel azzal indított, hogy véletlenül bekapcsolta a riasztót. Olyan sziréna szóra ugrottam ki a sátorból, mintha 20 tűzoltó autó érkezett volna. Kiugrottam, mama kint állt, és nyomkodta a kulcstartót… Na mindegy, jó ál-mom volt, ¾ 9 volt, tehát épp időben szólt a riadó.
Nagyon komoly lelki tusát vívtam: menni vagy nem menni? Ez volt a kérdés. Elég sűrű szürke fellegek borították az eget, pár szem eső is cseppent, és ez döntött. Pakoltam, hisz vár Lofoten! (Esővel várt.) Egy csöndes mellékút a 81-es, egy nagy hullámmal találkoztam szembe, a komp futott be a túloldalról, annak a rakománya jött egy konvojban. Egy cseh (!) busz vezette, a szerpentinen nem tudtak előzni. Mert szerpentin, meg emelkedő az volt. És lélegzetelállító táj. Nem zengek ódákat, de még mindig nem teltem be vele.
Mára a cél ugye Lofoten volt, ahová Skutvikból indult a komp. Nem tudtam a menetrendjét, gondoltam, hogy nem túl sűrűn indul, mégis csak 50 km-es út. Addig 35 km nagyon kemény hegyi út volt, az volt a napi feladat, többet úgysem tudtam volna menni. Volt időm nézelődni, rengeteget toltam emelkedőkre. Dél körül értem el Hamaroy-t, az egyetlen nagyobb falut az úton. A horgászturizmus és a különböző északi szafarik lehet a település éltetője, erre van, ahogy láttam, alapozva minden. Szép nagy, és méreg drága kempingje is van, fel sem merült bennem…
A legjobban egy egészen apró dolog ragadott meg, az egyik központban levő buszmegálló. Le is fényképeztem. A takaros kis fából épült váróban egy kis könyvtár volt berendezve. Két pol-con könyvek sorakoztak, és ameddig az utasok várják a buszt, lehet olvasgatni, és repül az idő. Szerintem szenzációs ötlet. Nyitva volt egy Spar is, kíváncsiságból benéztem, még van mit ennem, de hátha. Olcsó margarin, és egy kilós vödör alma dzsem volt, ami megérte, megvet-tem.
Fél háromkor értem Skutvikba, pár lakóautó állt már sorban, negyed hétkor indult a követke-ző hajó Amúgy egy nap 3 járat van. 11; 18.15; és 23 órakor. Volt négy szabad órám. Szétnéz-tem, a szokásos fa fogadóépület, tiszta WC, barátságos (és üres) váróterem. A mellékhelyiség forró vize beindította a fantáziámat, először egy borotválkozás, majd hirtelen ötlettel egy hajmosás következett. Belefért az időmbe.
Közben azért szaporodtak az utasok, befutott egy svéd busz is. Már addig is megnézték a (kompon az egyetlen) biciklimet, a kb. 50 svéd pedig körülállta. Egy idősebb nő fordított, (nem mindenki beszélte az angolt) és komoly előadást kellett tartanom az egész útról, a szer-kezetről. Egész lámpalázas voltam ennyi ember előtt! Alig oszlott a kíváncsi sokaság, épp enni készültem, befutott egy német busz, és épp mellettem állt meg. Az ablakából egymásnak muto-gató emberektől rossz előérzetem lett, visszaraktam a felvágottat, és pár perc múlva vagy harminc kieli német örült neki, hogy az utamon hazafelé valamikor szeptember végén talán útba ejtem őket. A második előadás már rutinosan ment!
Végül csak sikerült ennem, volt idő fénykép-sétára is, sőt még olvasni is tudtam. Főleg hogy fél hétkor még nyoma sem volt a kompnak. Kissé megkésve azonban befutott, és majd egy óra késéssel elindultunk. Az idő nagyon szomorúra váltott, szinte kár volt színes fényképet csinál-ni, hisz minden szürke volt.
Útközben kikötöttünk egy apró, párházas szigetcsoporton, Skrován, majd 9 után megérkeztünk Svolvaerbe. Ekkor már szemetelt az eső, nem akartam tovább indulni. Elég nagy településnek látszik, nem volt egyszerű hirtelen sátorhelyet találni. Nem akartam nagyon elázni, sürgetett az idő. Végül egy lakókocsi parkoló helynél kötöttem ki, nem messze a víztől, (bár itt minden közel van hozzá). Van WC, zuhany, csak épp a billentyű-kóddal nyíló ajtók belépőkódját egy automata adja ki. Potom 250 kr-ért, 10.000 Ft-ért. Humorérzék az van. Kicsit nehezítette a sátorverést a szikla talaj, de megáll ez cövek nélkül is. Most csak az én súlyom rögzíti, remé-lem nem fogytam annyit, hogy az igen erős szél arrébb rakjon. Éjfél van, a mai film az elma-rad. Gyorsan alszom, hátha reggel meglepiből ragyogó kék ég fogad. Hideg nincs, 19 fok van kint. Jó éjt!
71. éjszaka Lofotenen, Svolvaer kikötőjében. 68°14'08.71" 14°34'19.87"

Július 19. kedd, a 72. nap
Az a ritka eset fordult elő ma, hogy a ronda időnek köszönhettem egy nagyon szép napot. Egész éjjel esett, a szél kegyetlenül fújt, a lecövekeletlen sátrat néha rám terítette, úgy meg-hajlította az üvegszál tartó rudat. Reggel mikor kinéztem, ködbe és permetbe volt a környék öltözve, a felhők a földön, és igazi hideg volt. Szebb és nyugodtabb helyen szó nélkül össze-húztam volna a zipzárt, és egész nap ki sem néztem volna, de ez nem volt olyan hely. Egy üzemcsarnok mellett volt, a talaj murva, ami még matracon keresztül is tört, úgyhogy nem volt választás, villámgyors pakolás még a nagy eső előtt. Sajnos nem sikerült befejezni mielőtt odaért, telibe kapott, épp az esőszerkót tudtam felkapni, a sátor meg a többi már ázott. Sza-kadt!
Természetesen olyan világi hívságok, mint reggeli, meg kávé, meg gyógyszerek, ezek elmarad-tak, riadó startot kellett vennem. Itt is láttam este Rema 1000-es boltot, ott lehet csak kapni a kedvenc csoki krémemet, betankoltam belőle, meg vettem tésztát, hozzá fűszeres paradicsom-mártást meglehetősen jó áron.
Kicsit még vártam, bár láttam nincs mire, annyira egyben volt a felhő, hogy több naposnak ígérkezett az eső. Elindultam, majd lesz valahogy! 20 méter után megálltam kesztyűt húzni, egyszerűen fáztam, mint a kutya. Kb. 2 km-t haladtam, amikor ha lehet, még erősödött, és felhőszakadás szerűvé vált, már 10 méterre nem lehetett ellátni. Na, akkor mondtam, hogy mára ennyi! A sors keze, hogy épp egy szépen nyírt pázsitos rész mellett álltam meg, a füves rész fölé sűrű, oltalmazó fakorona borult, és a szerelvény támasztéka is adott volt. Ezt nekem találták ki! Az egész egy takaros ház mellett volt, persze az útra nyitottan, és akkor olvastam az oldalán a feliratot: Jehova Tanúi, Királyság Terme. (Hááát……gondviselés?)
Rögtön beálltam, vacogva újra sátort vertem, majd villámgyorsan bemenekültem az eső elöl. Ami meleg cuccom volt azt felvettem, és elkezdtem olvasni. Délre befejeztem Merlét, és akkor vettem észre, hogy nem kopog a sátorponyva. Kinéztem, nem esett, sőt kezdett tisztulni az ég. Ki is tudtam menni, és pótoltam a reggel elmaradt napi rutinokat. Azt tudtam, hogy én ma még egyszer nem fogok sátrat bontani, ekkor jött az ötlet, hogy szétnézek, van-e itt könyvtár. (természetesen internet ügyben). Elindultam, rajtam az első ijedtemben felvett öt pulóver, és még kabátot is vettem rá. Gyalog mentem, nem volt kedvem a szerelvénnyel vacakolni.
A könyvtárat megtaláltam, 15 óra 1 perckor. Onnan tudom ilyen pontosan, hogy mikor mond-tam, hogy netezni szeretnék, a könyvtáros mutatta az órát, hogy net az van, de egy perce zár-tak be. Félműszakos kultúra, 11-3ig!
Ajánlotta az információs irodát a központban. Elindultam megkeresni, közben kisütött a na-pocska, az emberek rövid ujjúban napfürdőztek, én meg egy sarki expedícióhoz beöltözve ke-restem a nagy I betűt. Közben a városka olyan szép részeire jutottam, hogy csak tátottam megint a számat. Mást nem tudtam, ugyanis természetesen a fényképező gépet, és a filmfelve-vőt nem hoztam. Az információban netet nem tudtak adni, csak infót, (igaz, így hívják) mégpe-dig hogy melyik kávézónak van free net-je. Megkerestem, és tényleg többen wifiztek. Mit mondjak, kicsit bosszús voltam. Szépen visszasétáltam a sátorhoz, mire visszaértem, folyt ró-lam a víz.
Nekiálltam egy kései ebédet főzni, a korábban említett paradicsommártásos makaróni volt a menü. Jó sok lett, nem is bírtam vele, fele maradt vacsorára. Aztán fogtam magam, összepa-koltam a netes felszerelést, meg a képrögzítőket, kiszabadítottam a szerelvényt, és visszaindul-tam a kávézóhoz a kikötőbe. Na, most ugye ez a városka is a fjordok mellé épült, a zegzugos partvonal mellett én eddig öt kikötőt számoltam. Akármerre megy az ember, mindig víz mellé ér ki. Ez az elegáns port volt, sőt, itt kötött ki mint később láttam, a Hurtigruta nevű luxus-óceánjáró is, ami egy-egy útján a fjordok világát látogatja végig, a Nordkapp-tól Trondhei-mig.
Most már okosabb voltam, csak egy pulóvert vettem, és óvatosságból vittem csak magammal kabátot, meg is volt az eredménye, este 8-kor a kávézó teraszán majd meg fagytam. Először leraktam a szerelvényt a napra és fotótúrára indultam. Az első 100 méter után magyar szó ütötte meg a fülemet, Helsinki óta az első. Ezt már nem hagytam ki, leszólítottam Őket. Két hölgy és egy srác volt, mondták melyik utazási iroda (bocsi, nem jegyeztem) idegenvezetői, akik 11 napos kalandtúrákat szerveznek a messzi északra. Kérdeztek engem is, én mondtam, hogy kalandtúrához én már öreg vagyok, én már csak ilyen egyszerűbb, konszolidáltabb kis biciklitúrákon veszek részt.
Megkerestem hol hagytam a gépet, majd leköltöztem a kávézóhoz. Kiültem a teraszra, és nem egyszerűen, de végül volt kapcsolat. Bár szerintem elég sokan lóghattunk rajta, mert olyan lassú volt, mint én hegymenetben, és mindig szétbontott. Feltöltöttem a napló hiányzó részét, (érdekes ez a honlap, esküdnék rá hogy törlődnek róla részek, illetve most kénytelen voltam IV-ik fejezetet nyitni, mivel a harmadikhoz már nem engedett tölteni. Otthon a legelsőt válasz-tottam az ingyenes weblapkínálatból, lehet, hogy még nézelődhettem volna!) és próbáltam a képeket is feltölteni, de amikor a hátralevő időnek kiírta, hogy 3óra 40 perc, akkor vacogva ráhagytam.
Közben sikerült Skype-t is találnom, beszélhettem kedvesemmel, nővérkémmel, és egy kedves barátommal is. Már volt szó róla hogy mennyire csak egyedül tudom elképzelni ezt az utat, de azért néha jól esik az otthoni hang. Mindenki, aki az utamról érdeklődik, felteszi a szörnyül-ködő kérdést: és egyedül?! Igen, én döntöttem így, és most is azt gondolom, hogy helyesen, de azért néha ott motoszkál egy kis hiányérzet is a szívem körül…
Majd három órát ültem kint a teraszon, hát nem számoltam hányan fényképeztek le, vagy in-kább a technikát, hányan érdeklődtek a honnanról, és hányszor kellett elmagyarázni a műkö-dést, de nagyon sokan. Mikor vagy harminc nagyon boldog idegen ember örült nekem, és fo-gott közre ismerősként, csak nagy nehezen ismertem fel pl. a tegnapi svéd csoportot a komp-ról. (illetve segítettek, biztos nagyon ijedtem nézhettem körbe rajtuk).
Mikor már nem ment a feltöltés, és nagyon fáztam, összepakoltam, és hazatekertem. Jehova vigyázott a sátorra, meg volt minden. Befejeztem a déli tésztát, beöltöztem, most fél 12 van és már csak 9 fok, friss éjszaka lesz. De süt a nap, és tiszta az ég. Amilyen rondán indult ez a nap, olyan szépen kiforrta magát!
72. éjszaka, Svolvaer, Norvégia, Lofoten félsziget. 68°13'46.80" 14°32'09.36"

Július 20. szerda, a 73. nap
Azért csak látszik, hogy eléggé északra vetődtem. Mióta Norvégiában vagyok, nem volt olyan két egymást követő nap hogy jó idő lett volna. Sőt, még 24 óra sem volt egyben! Megszoktam már a hideget, de azért néha kicsit irigylem, mikor az otthoniak beszámolnak a hetek óta tartó kánikuláról. Bár, ők meg arra panaszkodnak… Valahogy ebben is az arany középút lenne jó. De nem panaszkodom, én választottam magamnak hogy az idén nem lesz nyaram, illetve hogy ilyen tizenegykét fokos lesz.
Éjszaka hideg volt, reggel 10 fok, és a felhők megint a földet söpörték. Gondolkodtam mit tegyek, de végül is haladni is kell. Pakoltam. Közben átnéztem az út túloldalára, és egy cég megállító tábláján megütötte a szememet a propán felirat. Átmentem, egy LPG töltőtelep volt, de árusítottak lakóautókat-kocsikat is, ezenkívül gázpalackot minden méretben. Próba szeren-cse, elmagyaráztam, hogy nekem van palackom, azt nem akarok venni, csak megtöltetni sze-retném. Rábólintottak, hozzam, megpróbálják. Átvittem, bevitték egy konténerbe, ahol tényleg volt olyan nagynyomású szivattyú, amit otthon is láttam a töltéshez használni. A palackot na-gyon nézték, sőt egy harmadik szakembert is hívtak hozzá. A csatlakozója adta fel nekik a lec-két. Végig próbálták az összes létező adapterüket, egyik sem volt tökéletes. Mikor rányitották a cseppfolyós gázt, orrán-száján ömlött a fehér felhő, deresedett le a környéken minden. A konténernek egy szikra kellett volna, és Narvikból kellett volna visszahozni. Ki is küldtek, az-tán próbálkoztak teflonszalaggal, meg még ki tudja mivel, majd hozták a palackot, hogy saj-nos nincs ilyen csatlakozójuk, és csak másfél kilót tudtak belenyomni. Mikor a kezembe adták, én ugyanannyinak éreztem, mint mikor odaadtam, de jó, hívő ember vagyok, legyen másfél kiló. Irány a pénztár. Mondom a másfél kilót, a hölgy oszt-szoroz, és kivágja, hogy 151 koro-na! Megfordult velem a világ, 6000 Ft. a semmiért, de mit lehet csinálni? Adtam a kártyát, kifizettem. A számlán láttam, hogy kerekített a hölgy, a másfél kilót felkerekítette kettőre, azt kellett kifizetnem. Pedig jó ötletnek látszott, örültem, hogy végre nem kell centizni minden főzést, melegítést.
Hát így ezt még az időjárás mellé téve, nem túl jó hangulatban vágtam neki Lofotennek. Ke-zemben van az angol nyelvű tájékoztató füzet, ami úgy reklámozza a félszigetet, hogy a „Leg-gyönyörűbb sziget”. Igazából nem is sziget, meg ugye kinek milyen az ízlése. Az első nap be-nyomása az, (de szerintem ez nem is fog változni) hogy nagyon szép, festményeknek beillő tájak, részletek bukkannak elő minden pillanatban, de ez is csak egy darab Norvégia. Ez nem Lofoteni specialitás, ugyanezek a fjordok, sziklák, ugyanezek a képek kísérnek végig az egész országon. A leggyönyörűbb szigetről, ha egyáltalán létezik olyan, nekem más az elképzelésem. Bár mindenkit egyformán megigéző abszolút szépség nincs is. Aki szereti a vad, félelmetes, zord északi tájakat, annak ez a legszebb. Én nem vagyok oda a hideg szépségért, nekem a me-diterrán jobban bejön. Persze ez nem fanyalgás, egyszer mindenképp látni kell ezt is, hisz ez is egy darabja az ezerszínű csodálatos világnak. Csak az a leggyönyörűbb jelző gondolkodtatott el.
Napok óta töröm a fejem, hogy mihez hasonlít, hol is láttam már én ezt a tájat, mire is emlé-keztet. És ma beugrott: egy az egyben a Gyűrűk ura trilógia miliője vesz körül. Nem tudom, szerintem azt is valami hasonló helyen forgathatták. Sajnos, és ez is gátolja a „teljes műélve-zetet”, hogy az időjárás sem kegyes hozzám, nagyon sok mindent eldug előlem ebből a szép-ségből. Folyamatosan ködbe, párába, felhőbe tűnik el minden, néha a panoráma előre is, és felfelé is csak 50-100 méterig terjed. Olyan igazi, tiszta, 30-40 kilométeres távlatot szeretnék látni tündöklő napfényben, biztos csodálatos látvány lenne! (tetszett hallani odafent?!)
Az útviszonyok a megszokottak, amennyit toltam felfelé, ugyanannyit gurultam lefelé. Volt egy alagutam, és négy hidam. Az alagútban az volt a rossz, hogy végig emelkedett. Ott azért nem illik tolni a bringát, a sötét, nyirkos kis csőben egyesben végig kínlódtam az egészet, de a végén már majd kiköptem a tüdőmet. A hidakból egy volt durva, az úgy volt építve, hogy nagy hajók is átférjenek alatta, tehát a vízszintről hirtelen, meredeken felszaladt 100 m magasra, majd ugyanolyan gyorsan le. Természetesen felfelé tolni kellet, bár az sem volt egyszerű. Vi-szont kárpótolt a csúcsról a csodálatos kilátás, igaz, kapaszkodni kellett, mert majd lefújt a szél.
Ma mindentől függetlenül elég jól haladtam, 49 km-nél álltam félre egy tetőn levő pihenőben. Innen is bámulatos panoráma nyílik a mélyben kanyargó vízre, az ezt körülvevő, hirtelen ég-beszökkenő hegyekre, és a víz mellett megbújó kis barna-fehér játékházakra. Felhő az renge-teg, tényleg jó lenne valaki meghallgatott volna odafent, és reggel már napos, jó idő fogadna. Most 11 fok van, szerencsére nem esik, elég sok mindenem ki van idefönt teregetve, várom, hogy száradjanak.
Hatalmas az antennával befogható távolság, de sajnos használható wifi most sincs. Szerintem ez a túlbiztosítási szokás ebben az országban már nem is fog változni. Vacsorára virslit főz-tem, és az energiatakarékosság jegyében a főzővíz is hasznosítva lett egy forró zacskós-leves formájában. Kilenc óra, elég nagy itt a pihenőben a forgalom, úgy nézem pár lakókocsi is itt éjszakázik. De elférünk. Még egy film, aztán beburkolódzom, és alvás. Igyekszem valamelyik görög szigetről álmodni.
73. éjszaka, Lofoten, autóspihenő. 68°15'47.31" 13°49'34.05"

Július 21. csütörtök, a 74.napom
Legelőször is a mérgemet mondom el, mert ez még nagyon friss. Épp most osztottam meg a vacsorámat két sirállyal. Tegnap estéről megmaradt a virslik fele, 5 db. Ma estére azt főztem meg. Közvetlen a tenger mellett vertem sátrat, gyönyörű hely, és rengeteg a sirály. Mivel ez egy autós pihenő, nem félnek az emberektől, és aki leül az asztalhoz enni, azt rögtön körülfog-ják, és lelejmolják. Én is, ahogy készültem a főzéshez, ide szállt a sátor tetejére, és egy méter-ről követte, hogy mit is csinálok. Jaj de aranyos! Mikor a sátorban megfőtt a virsli, (a nagy szél miatt ott főztem) kiszedtem a kis fehér műanyag tálba, és amíg a leves port beleszórtam a forró vízbe, kiraktam magam mellé a földre. Visszahajoltam, beleszórtam a port, valami su-hanást éreztem az oldalamnál, és mire visszatolattam, a tálban már csak három virsli volt, kettő pedig a levegőben távolodott két élelmes sirály csőrében. És esküszöm a többiek hango-san röhögtek! Jó, rendben, nekik is enni kell, de mikor annyi hal van ebben a tengerben! Na, mindegy, megettem a három virslit meg a levest, elég volt. Most hogy kiírtam magamból, már nem is haragszom rájuk.
Ma amúgy ilyen műszaki hibás nap volt. Reggel szép napsütéses időre ébredtem, és rájöttem, csak szólni kell, és odafent intézkednek. Köszi! Reggeli, majd összepakoltam. Befutott két né-met busz, az utasok egy pillantást vetettek a kilátásra, majd körbeállták a gépemet, kérdeztek, és fényképeztek. (Napközben, harminc kilométerrel arrébb ez egy osztrák busszal megismétlő-dött egy másik kilátónál. Itt még be is kellett állnom, szerintem az idén nyáron nagyon sok európai család fotóalbumába kerül be egy őrült szegedi bicajos.)
Indulás után egy három kilométeres lejtmenet, ezt szeretem. De azt a hangot, amit a bicikli kiadott, azt már nem. Kabalából nem írtam le, de már jó két hete furcsa súrlódó, csikorgó hangot ad a gép, ami Narvik után állandósult, és mind idegesítőbb lett. És az a legbosszan-tóbb, hogy igazából nem nagyon tudtam menet közben, hogy honnan jön. Gyanakodtam az első lánckerék és a védőburok súrlódására, aztán az első fékre, amit jó szorosra állítottam, de egyik sem. És amitől a legjobban tartottam, a hátsó tengely, a sebváltó. Délelőtt aztán egyér-telművé vált, hogy az, és már olyan hangot adott, hogy nem lehetett vele tovább menni. Beér-tem Leknesbe, ez egy nagyobb település, és hát itt szerelni kell. Nem tudtam mi fogad, még sosem láttam belülről agyváltót, szerszámom egy fogó és három kulcs, kicsit tartottam tőle.
Azért is akartam településen szétszedni, mert nem tudtam mennyi időbe telik, meg tudom-e csinálni, és legalább kaja és vízbeszerző hely közelébe legyek, ha pár napra meg kell állni, esetleg alkatrészért valami nagyvárosba elmenni. Leválasztottam az utánfutót, kivettem a ke-reket, és elkezdtem szétszerelni az agyat. Nem volt egyszerű azzal a készlettel, amim van, de végül sikerült. Óvatosan bontogattam, törve semmi nem volt, látszólag minden a helyén, csak éppen szinte száraz volt, zsír nem volt benne. A kontra burkolat alatt pedig már kezdett rozs-dásodni, szerintem az adta a csikorgó hangot.
Hát zsírom az legfeljebb a hasam körül volt, bár már ott sem sok, ott hagytam mindent az út szélén, a bicikliúton, és elmentem zsírt vadászni. Vittem az agyat, és mivel a városka szélén voltam, nem messze voltak műhelyek, márkaszervizek. Az egyikbe bementem, elmondtam egy szerelőnek a bánatom, ő a művezetőhöz küldött. Neki is elmondtam, oké, természetesen van zsír. Aztán tíz percig kereste a zsírzó pumpát, összeszidott mindenkit hogy elpakolják, de végül meglett, ide legyen szíves egy löketet, és szép piros zsírral telenyomta, ahogy kell.
Visszaballagtam, még megvolt minden, a zsírt elegyengettem, csodálatos módon össze is sike-rült rakni, csavar vagy alkatrész sem maradt ki, (mindig szokott), kerék be, és jöhetett a pró-baút. Olyan volt, mint új korában! Hiába, a tudás hatalom! És mindez másfél óra alatt. Örö-mömben megettem a még meglevő fél üveg csoki krémemet, felcsatoltam az utánfutót, és in-dultam tovább. Sajnos egy másik rossz jelet is felfedezetem, a hátsó kerék külsőjének lekopott a futója, és foltokban már ki van a defektmentesítő kék gumipárna. Nem tragédia, de az már biztos, hogy hazáig nem bírja ki, tehát az augusztusi bankszámlautalásból erre is kell gondol-ni, de majd csak abból tudok venni egy újat, az e havi keret már nagyon kimerült.
Aztán elgondolkodtam, hogy végül is csak négyezer kilométert ment már a gép indulás óta, nem csoda hogy ilyesmik jelentkeznek. Még fognak is! Leknesben szétnéztem egy kicsit, regio-nális központ, még kis repülőtere is van, és mindenféle üzlet. Rema 1000-is, ami kizárólag a holnapi csoki krémem miatt volt fontos. Maradt még tésztám, így mikor olcsón megláttam kínai édes-savanyú mártást sok zöldséggel, rögtön tudtam mi lesz a holnapi vacsora. (lehet, hogy ma kellett volna, hátha azt nem szeretik a sirályok?)
Nem sokkal továbbindulás után ismét egy olyannal találkoztam, ami még nem volt, alagút a fjord alatt. Két kilométer hosszú volt, a feléig, a legmélyebb pontjáig erősen lejtett, ezt a kilo-métert megtettem szűk két perc alatt, a másik felét, tolva, negyvenlépésenként húsz perc alatt. Rájöttem, hogy az akusztikája miatt nemszeretem az alagutakat. Csak egy sima személykocsi jön mögötted, de a hang alapján meg vagy győződve hogy egy harckocsi-dandár vett üldöző-be, és meg sem állapítható hogy milyen messze van. Hát, ha kamion jön, az már vadászrepü-lővel ér fel. Meg lehet süketülni!
Volt híd is, szóval minden, és a szokásos, kellő visszafogottsággal csak varázslatosnak nevez-hető táj. Öt óra elmúlt, és elkezdtem pihenőhelyet nézni. Az út épp egy fjordot került meg, pár méterre a víztől, a másik oldalon pedig égbeszökő sziklafal közvetlen az út mellett. Hát nem sok lehetőség van az ilyen helyen. Már lassan hívői hozzáállásom lesz az esti pihenőhelyhez, mert szinte biztos vagyok benne, hogy ha egész nap nem is látok olyan helyet, ami alkalmas lenne, este hatra a sors, vagy valaki biztos oda készíti nekem az ideális menedéket.
Tegnap este is fél hatkor már eléggé kivoltam, mikor egy szép kis tó mellett, egy elhagyott ház állt. Megálltam, körbejártam, tényleg alkalmas lett volna, de valami azt súgta, á, ne állj meg, nem soká lesz még jobb. És az első kanyarból kijőve, kétszáz méterre már ott volt a tábla, kilátó, pihenőhely, és ott várt a már bemutatott álomhely. Ma is így voltam, a szűk kanyonban találtam egy alkalmasnak tűnő helyet, csak nagyon klausztrofób érzés volt a fölé magasodó több száz méteres szürke gránitfal. Gyerünk tovább, hatig még lehet jobb. És most itt vagyok, (alig kilométerre az elsőnek kinézett helytől) egy tényleg ideális autós pihenőben. A kilátás a végtelen tengerre, húsz méterre fehér homokú strand, (a víz hőfok két centis) és olyan WC, amiben elektromos fűtés van, és a csapból forró víz jön. És jó sok a sirály….
Szóval nagyon jó, én voltam az első, azóta már ketten sátrat vertek mellettem. A tenger felöl, amerre az ajtóm néz, sajnos a napot igen egybefüggő, vészjósló fekete felhő takarta el, feltá-madt a szél, hatalmasak a hullámok. Hát majd látjuk mi lesz. 11 múlt, még egy film, és alvás. Jó éjt!
74. éjszaka a Lofoten-i mesevilágban. 68°06’21.43” 13°19’32.25”

Július 22 péntek, az út 75. napja
Amit tulajdonképpen szombaton hajnalban írok, fél kettőkor. Eső nem volt, de borult idő egész nap. Reggel 7 órakor megnéztem az órát, na, még egy picit lustálkodok, és 9.38-kor ugrottam ki, de akkor nagyon. Bár nem volt hová sietnem, egy negyven kilométeres szakasz várt rám a Moskenes-i kompkikötőig, ahonnan átkelek Bodöbe, és ezzel véget ér a Lofoteni kirándulás.
Indulás után rögtön Ramberg következett, az eddigi zordon tájat meghazudtoló hatalmas sár-ga homokú, gyönyörű kék vizű, 2 km. hosszú beach-al. Igaz hogy strandolók nem voltak, csak széldzsekibe beburkolódzott sétálók. A kempingjében feltöltöttem a készletemet ivóvízzel, pró-bálkoztam a könyvtárral, de pénteken zárva.
Mind hatalmasabb hegyek fogták közre a mind szűkebb fjordokat. Az utat is mind több alagút és híd tette változatosabbá. Minden tiszteletem a mérnököké és az útépítőké, nem lehetett egy-szerű munka sem megtervezni, sem megépíteni ezt az utat.
Új foglakozási terület is megjelent, a halszárítóké. Egész kis települések foglalkoztak ezzel a nem szagtalan termelési móddal, a megfogott halat kibelezik, és madzaggal hatalmas szárító-állványokra akasztják, de százezres mennyiségben. Azután, mivel ezek szűk, széljárta völgyek-ben vannak, az állandó erős sós szél megteszi a munkáját, pár hét alatt pergamenszerűvé szá-rítja a halak húsát.
A „szüreteléskor” ezeket levágják az állványokról, sorban egy köbméteres tömbökbe rakják raklapokra, majd, mint a szalmabálát, fóliával szorosan, légmentesen körbetekerik. A boltok-ban már, mint igen drága, és a norvégok által igen kedvelt ínyencség jelenik meg. Én is szere-tem nagyon a halat, de….. másképp. A szaga közelről, (megszagoltam) igen érdekesen aro-más. Mindenesetre sokaknak ad kenyeret.
Közben a mai nap megtörtént a rég várt, de mindenesetre megjósolt esemény, elhagytam a szemüvegemet. (ugye Nővérkém?) A kicsit bosszantó talán az, hogy nem tudom hogy hol. Csak sejtéseim vannak, illetve azt tudom hogy használtam utoljára, mindenesetre az olyan messze volt, hogy esélye sem volt hogy visszamenjek. Moskenes előtt mentem be egy Coop-ba marga-rinért, ott vettem észre. Érdekes módon nem rázott meg különösebben, elővettem a 300-ft-os tartalékot, és azt használom. Illetve már régebben ezt használom, mert ami elveszett, az már homályosra kopott.
Volt három alagutam, meg talán tíz alatti hidam, és végére értem Lofotennek, megérkeztem a kompkikötőbe. Már elég hosszú sor állt, pedig az indulásig, 19.30-ig még volt 4 óra. Olvas-gattam, ettem, beöltöztem, mert tekerés nélkül hideg volt, majd fél nyolckor elindultunk.
Út közben, nem sokkal indulás után, hirtelen nagy izgalom támadt a hajó nagytermében. Be volt kapcsolva a nagy LED TV, és csak úgy háttérzajként ment a műsor, senki nem figyelt oda. Egyszer csak nagy kiabálás, pisszegés, minden elcsöndesedett, és mindenki néma döbbenettel meredt a képernyőre. A közben felhangosított norvég nyelvű kommentárral nem sokra men-tem, a látvány viszont tényleg sokkoló volt. Romok, füst, mentők, tűzoltók százai, rendőrök ezrei, pánik. Mint ahogy az támadt a hajón, a szöveget értő hazaiak közt is, a visszafogott, érzelemmentesnek ismert norvégok kezüket tördelve sírtak, sokkos állapotban, egymás szavá-ba vágva beszélték meg a történteket. Ha ezt nem látom, elsőre egy rossz katasztrófafilmnek vélem a képeket, így azonban véresen valóságos volt. Pár perc múlva, a többiek kérésére egy angolul beszélő helybeli mesélte el a történteket dióhéjban, terrortámadás érte Oslóban a kormányzati negyedet, ismeretlen számú, de sok halottal, sebesülttel. Na, szép! Ebben a békés országban, hát már ide is elért?
1200 km-re vagyok még a történtektől, de… 11 után kötöttünk ki, első látásra elég nagy város Bodö. A kikötőtől nem messze egy parkban sátrat vertem, rákerestem a netre, csodamód van. Most felrakom, amit tudok, a holnapi, illetve mai nappal még nem tudom mi lesz. Fél három, remélem, reggel tudok sokáig aludni.
75. éjszaka Bodo, egy parkban. 67°17’11.41” 14°24’34.95”

Július 23. szombat, a 76.napom
Na, az ilyen napokat útálom. Eseménytelen, unalmas és üres. Na és az eső! Az rontja el az egészet. Hajnalban sikerült 3 óráig elszöszmötölgetnem, próbáltam felrakni a képeket, de any-nyira lassú volt az ingyen jött meglepetés wifi, hogy ráuntam, és kikapcsoltam. Reggel úgy szakaszosan fel-felriadva sikerült majd 11-ig aludnom. Mindig hallottam, hogy veri az eső a sátor oldalát, és így nem is erőltettem nagyon a teljes észheztérést.
Mikor összeszedtem magam, akkor sem lehetett sok mindent csinálni, talán az úton először még a kávéfőzés is elmaradt. Na meg a reggeli is! Próbáltam olvasni, de egy óra múlva ahhoz sem volt már kedvem. A hét végére be kellett vásárolni, így a legkacifántosabb gumiember figurákat bemutatva a sátorban átöltöztem, és felvettem az esőszerelést meg a csizmát. Na, most már eshetsz!
Nekiindultam, és akkor vettem észre, hogy pont szemben sátoroztam le a rendőrséggel. Na, akkor még biztonságban is vagyok, hiszen itt is szolgálnak és védenek. Mindenesetre, míg ott voltam, a kutya nem szólt hozzám, amire pedig a tegnap Oslóban történtek után feltétlen szá-mítottam. Meglepő volt, hogy sem a városban, sem a rendőrség környékén semmiféle extra mozgolódás nem volt, pedig mint az újságok címlapjáról kilestem, elég nagy kaliberű dolog történt a fővárosban, talán még a tegnap este gondoltaknál is nagyobb, és tragikusabb kime-netellel.
Találtam a főutcán egy Rema-t, bevásároltam, pár napi csokikrém, virsli, babkonzerv, málna-dzsem, kenyér. Ha véletlenül egy darabon nincs bolt, 3-4 napig elvagyok megint. Közben el-állt, az esőszerelésben elkezdtem dunsztolódni, amúgy viszont igen hideg és erős szél fújt, még nagyon sétálni sem volt kedvem. Megnéztem a Katedrálist, a belváros egy egységet képező nagy bevásárló-központját, ahol kissé megkésve, de a reggeli tisztálkodást is megejtettem. Azt el kell ismerni, hogy a kb. 35 ezres városnak olyan ízléses, világvárosi üzletközpontja van, szoborparkkal, gondozott, zöld kis arborétumokkal, hogy bármelyik nagyváros bevállalhatná.
Elég komoly idegenforgalma lehet Bodö-nek, hiszen nagy, és ötcsillagos szállodája van a sok kisebb mellett, és láthatóan még sokan élnek más módon is a turizmusból. Igaz, hogy ez Nor-végia vasúthálózatának északi végállomása, hisz Narviknak csak a svéd Kiruna felé van kap-csolata. Nagy a hajóforgalom is, és általában ez az ugródeszka Lofoten felé is. Van repülőte-re, sőt a NATO-nak is itt van egy hatalmas légi bázisa a közelben.
Visszasétáltam, megebédeltem, majd álomba olvastam magam. Öt után, mikor felébredtem, felnéztem a netre, és a Skypen megtaláltam a család egy részét. Sikerült felraknom a maradék képet is, így a napló teljesen frissítve van. Megnéztem még egy filmet, majd ahogy ezt befeje-zem, szerintem alszom is. Jó lenne, ha holnapra már alakulna egy kicsit az idő.
76. éjszaka Bodo, egy parkban. 67°17’11.41” 14°24’34.95”

Július 24. vasárnap 77. napja úton
Hát igen, úgy összességében ez azért már jobb. 7 után már ébredeztem, a szél keményen ci-bálta a sátrat, (nem hiába a város Norvégia legszelesebb települése, hisz semmi nem védi az Északi-tenger, illetve az Atlanti óceán felöl fújó szelektől), az eső viszont nem esett. Ezt nem nagyon tudom megszokni, ezt a nagyon hirtelen, és végletes változásokat. Tegnap hideg volt, ma reggel meg a fújó szél is langyos, nyarat idéző volt. Nem lehet egy napra öltözni.
Mivel a vizem elfogyott, így besétáltam a pár száz méterre fekvő vasútállomásra pótolni. Va-sárnap van, a város teljesen kihalt. Jó, ha két autót láttam, amúgy minden, az állomás is telje-sen néptelen. Igaz, vonat sincs…
Nagyjából felszáradtam, de a csomagolás így is egy órát tartott, végre ihattam kávét, és egy bőséges reggeli után nekivágtam. Az elővárosokat épp hogy elhagytam, már álltam is be egy buszmegállóba, hisz eleredt az eső. Rövid ujjú pólóra vettem, mégis 10 percen belül megint be voltam fülledve. Aránylag jó út volt, végig a Skjerstad-fjord mellett, pazar kilátással, csak épp minden egy sejtelmes párafüggöny mögé bújt.
A 80-as úton haladtam, mivel nem ismertem milyen lesz, nem is volt tervezve semmi, amennyi sikerül annyit megyek. Egy órára megint elállt, sőt, a felhőzet is felszakadozott, kisütött a nap! Azt viszont olyan erővel tette, hogy legszívesebben egy szál fürdőnadrágban tekertem volna tovább. Csakhogy a csomag legaljára van eldugva. Az út elég vegyes volt, de azért haladni lehetett. Négy óra után egyszer csak beértem Fauskéba, ami 65 km-es teljesítmény!
Vasárnap délutáni hangulat volt a kisvárosban, egyik helyen mintha ballagás lett volna (most?), sokan sétáltak az utcán, a kikötőben, nyári ruhákban, pólókban napfürdőztek. Korai-nak találtam még megállni, így rákanyarodtam az E6-ra. Ezen jöttem volna Narvikból ha nem kanyarodok ki Lofotenre. Ez az E1-es Európai kerékpárút is egyben. Ahogy elhagytam Fauskét, „bedurvult” a táj is, meg az út is. Olyan kapaszkodók voltak-vannak, hogy a tűző napon megint megittam napközben három üveg, vagyis 4,5 l vizet.
6 után már nagyon néztem, hogy valahol ki kellene állni, fáradt vagyok már, de nem volt alka-lom. Meredek út, egyik oldalt szakadék a fjordra, a másik oldalon égbeszökő sziklafal vízesé-sekkel. Szépnek szép… Aztán hirtelen egy alagút, nem lehetett kikerülni. 1800 m hosszú, nem is az a baj vele, hanem végig kemény emelkedő. Egyesben alig bírtam tekerni, és nagyon erős volt a forgalom a szűk kétszer egy sávon, ahol a lakókocsik miatt nem igazán lehetett tolni. Na, itt megint volt olyan pillanat, amikor azt a bizonyos utolsó utáni energiacseppet kellett mozgósítani. Az csak apró kellemetlenség volt, hogy a tűző nap 25 foka után az alagútban hirtelen 8-10 fok volt, látszott a lehelet. Bevallom, megkínlódtam. Ahogy kiértem, úgy éreztem egy métert sem. Volt is az alagút szájánál egy pici szervizbeugró, de hatalmas volt a zaj. Na, még egy kicsit, hiszen mindig el szokott jönni az igazi!
És egyszer csak kint volt a jól ismert tábla, pihenő 800 méter. Ide még beestem, igaz negyed 8-kor. Ma kicsit túllőttem a távot, 80 km-t jöttem. Most Setsa előtt vagyok, a fjord fölött egy olyan 3-400 méterrel, Pazar kilátással, asztallal, paddal, szóval ideális. Tíz óra van, a nap most elbújt a hegy mögé, rögtön lehűlt a levegő, és erős a szél. Az ég kék, remélem holnap is szép idő lesz. Innen a magasból jó pár km-t előre látok, hát a holnapi indulás sem lesz már egyszerű. Ezt az asztal mellett írtam, most behúzódok a sátorba, egy film, és alszok. És fáj mindenem…!
77. éjszaka, egy pihenőben, Setsa mellett. 67°11’27.68” 15°28’35.93”

Július 25. hétfő, az út 78. napja
Mikor végzetem este a két filmmel, éjfél volt, és már kopogott az eső a sátor tetején. Ennyit az esti reményeimről. De! Minden jó, ha a vége az. És nem volt rossz ez a nap!
Reggel 8-kor ébredtem, nem sokkal előtte állhatott el, mert a ponyva még csöpögős volt, úgy-hogy vizesen kellett elcsomagolnom a sátrat. Majd meg szárad egyszer! Kiültem reggelizni az asztalhoz, és fél óráig gyönyörködtem a felhők játékában, sőt, részt is vettem benne. Leírni megpróbálom, megmagyarázni, hogy miért is volt úgy, azt nem. A Németh Lajos biztos meg tudná.
Ugye a fjord felett voltam a hegyoldalban, előttem, mögöttem szintén hegyek, amiket alacso-nyabban völgyek szabdaltak. A magasban sötét esőfelhők húztak északra. És nem tudom hon-nan, talán a néha ki-kibújó, de olyankor perzselő nap hatására, egyik pillanatról a másikra a fjord vizéből sűrű páratömeg szabadul fel. Egy nagy, és fehér paplan elindult a fák közt felfe-lé, másodpercek alatt elért és betakart, de úgy, hogy a szám elé tartott falatot alig láttam, majd az út felett a szél oldalba kapta, és a következő völgy kijáratánál kicsorgatta. Aztán a szembe lévő hegy nyílásában megint feltűnt egy tejszínhab-folyam, és ez most fentről lefelé haladva, végigkanyargott az ellenkező irányba a fák között, és a túloldalt tűnt el. És így ke-rülgettek, betakargattak fél órán keresztül. És ahogy átölelt egy-egy foszlány, a takaró alatt jeges hideg volt.
10 körül indultam, a tegnapi kemény nap után még fájt minden porcikám. Van egy kicsi olyan érzésem is, mintha a tegnapi alagutak valamelyike túl hideg lett volna az agyonizzadt testem-nek, lehet, hogy meg leszek fázva. Ma is úgy indult, az első 10 km-en három alagút. Délre értem el a fjord végére, Rognan-ba. Pontosabban az E6-os elkerüli, viszont a település adott egy szenzációsan szép pihenőt az úton közlekedőknek.
Tényleg csak szuperlatívuszokban lehet róla beszélni, a forró vizes WC-től az ivóvízig, a tűzrakóhelytől a mosogatóig, minden az itt megállók kényelmét szolgálja. És rendkívül gondo-zott, a pázsit frissen nyírt, mindenütt virágok, szóval, le a kalappal! Megint, (és ez most már örök viaskodásnak látszik önmagammal) jött a gondolat, hogy pár napot leállni, pihenni, töl-tődni kellene, mert idővel jól állok, menetrendem igazából nincs, amihez igazodni kellene, és kellően fáradt is vagyok már.
Gondoltam egyet, fájtak a lábaim, a biciklit ott hagytam a pihenőben, és besétáltam a faluba. 2.5 km.-re van, jó idő volt, egy félórás laza séta. Elszórtan heverő, hangulatos kis házak közt vezetett az út a terület közigazgatási és kereskedelmi központjába. Szerintem pár százan, ha lakják a kis falut, de minden van. Igényesen kialakított főtér, a közepén XXI. századi játszótér-rel a gyerekeknek, kiskocsmák, mindhárom nagy üzletlánc képviselteti magát egy-egy szuper-markettel, pár egyéb üzlet, egy apró kikötő, és nyugalom. Ez Rognan.
Nagyon szép idő volt, alapjában véve jól esett a séta, és mégis egy végtelen fáradság ült raj-tam. Lehet, hogy a gyakran változó idő is megvisel, na meg a hegyi utak. Azok aztán kiszívják az emberből az utolsó csepp energiát is. Nem hiába ettől a szakasztól tartottam a legjobban. Minden méterért nagyon keményen meg kell küzdeni, és kicsit olyan ijesztő, vagy reménytelen, nem is tudom mi a jó szó rá, mikor ki van írva, hogy Osló 1200 km. Körbe vagyok véve olyan tájakkal, hegyekkel, folyókkal, vízesésekkel, hogy szebbet elképzelni nem lehet. De már nem azt a hatást váltja ki belőlem, talán megszoktam. Lehet, hogy pszichésen ez most egy kis hul-lámvölgy, ami rajtam van, de nem szégyellem bevallani, hogy az út alatt először, ma, ahogy sétáltam vissza a pihenőbe, egyedül éreztem magam. Emlékszem a 2006-os utamon is így, közeledve a három hónaphoz jelentkezett ez az érzés. Mikor elindultam, erre számítottam, tisztában voltam vele hogy eljön ez is, csak az volt a kérdés, hogy mikor. Ez is egy olyan, ami-vel meg kell küzdeni, probléma, amit meg kell oldani, és csak önerőből, egyedül. Ebben és itt, nincs segítség.
Mikor visszaértem, adtam egy löketet a boldogsághormonjaimnak fél üveg csoki krémmel, feltöltöttem a vízkészletemet, majd fájó szívvel elindultam. A fjordnak vége volt, az út most a beleömlő folyót követve, annak a völgyében kanyargott, szorosan hozzásimulva a vasútvonal-hoz. Az égbeszökő hegyek még jobban összezártak. Ahogy elindultam, rögtön szembesültem, de szó szerint, a jó idő árával. Az a szél, ami szétkergette a felhőket, a folyóvölgybe bekerülve, a hegyek által leszűkített keresztmetszeten felgyorsulva, rendkívül erős szembeszéllé változott, és hiába volt viszonylag sima az út, a széltől csak egyesben, 7-8 km/órával lehetett haladni. Hát igen, mindennek ára van!
Lestem a következő, hasonlóan szép pihenőt, de sajnos nem jött. Az első, ami hat után nagy nehezen felbukkant, az a Storjord-i turista központtal egyben van, itt van a Nemzeti Park köz-pontja, négy csillagos kemping, úgyhogy itt nem illik vadkempingezni. Tovább jöttem, és pár száz méterre behúzódtam az erdőbe, fenyőfák közé. Ez legalább nyugis, és csendes. Az idő még nem döntötte el mit csináljon, az előbb volt egy zápor, aztán most megint süt a nap. 10 óra van, a mai program a szokásos. Remélem holnap szép nap lesz.
78. éjszaka, valahol egy erdőben. 66°48’55.10” 15°27’48.62”

Július 26. kedd, az utam 79. napja
Tényleg fáradt lehettem, az éjféli elalvás után 10.38-kor néztem meg először az órát. De akkor nagyon. Hajnalban észleltem a szokásos zajt, esett. A sátornak most sem sikerült kiszáradnia. Reggeli, kávé, majd nekivágtam az előttem magasodó emelkedőnek. Aztán jó ideig csak az volt. Most, mikor megálltam, visszanéztem a domborzati térképen, hát ahonnan elindultam, onnan az út szép lassan felkapaszkodott 800 méterre. Volt olyan hogy úgy tűnt egy meredek emelkedő után, hogy kiegyenesedik, de amikor fel akartam ülni, gurult vissza az egész. Csak enyhült az emelkedő. Talán nevetséges, de öt óra alatt tettem meg 12 kilométert.
A folyó, ami, és aminek a dübörgése végigkísért, bámulatosan szép volt. Minden métere más, az egész, a sziklák közt megzabolázhatatlanul tomboló, építő és romboló hatalmas víztömeg a természet lényegét fejezi ki. Vad zuhogók, fehéren habzó kristálytiszta víz, hatalmas, az évez-redek folyamán kiszakított sziklatömbök, és mindez fenyőerdővel kísérve, megint olyan, amit fénykép nem adhat vissza.
Nem volt hideg egész nap, főleg hogy meg is izzasztott az út, két óra körül volt egy kis eső-kísérlet, de annyit nem ért, hogy beöltözzek. Három helyen nem bírtam ki hogy ne másszak egy kicsit hegyet is, mikor nagyon hangos volt a víz, tudtam, hogy akkor nagyon vadregényes is lehet lent a kanyon, és a gépet letámasztva lemásztam. Hát olyan volt, amit órákig némán el lehet nézni.
Nem álltam meg ebédelni, részint mert jól bereggeliztem, részint igazából pihenő nem is volt. A harmadik, és legnyomósabb oka az volt, hogy egész nap nem volt település, és így nem volt bolt. Lehet, hogy ezt kicsit elmértem?…
Öt óra előtt egyszer csak eljött, amire végig számítottam, felértem a tetőre. Tudtam, hogy egy-szer csak vége kell lenni a kapaszkodónak. Egy nyolcszáz méteres sima fennsík következett, ahol végig szépen, normálisan lehetett tekerni. Reggel a térképet böngészve a minimumcél a Sarkkör elérése volt mára. Hát túl nem teljesítettem, de azt elértem. Negyed nyolckor álltam meg. Itt már, lehet, hogy a magasság, lehet, hogy a fáradság miatt kezdtem fázni. Igaz hogy az egész napot egy rövid ujjú biciklis trikóban másztam, illetve tekertem végig.
Most tehát itt sátorozok közvetlenül a Sarkkörön. Harmadszor lépem át, kétszer Finnország-ban, és most itt, a vad északon. A finn részen sokkal melegebb, barátságosabb volt a környék, igaz, ott sokkal alacsonyabb a tengerszínt feletti magasság. (közben szakad az eső) Itt, az alj-növényzeten kívül más nincs a sziklákon. Körben mindenütt hófoltok, és az olvadó hólé sebes patakokkal, vízesésekkel szabdalja meg a zord hegyeket. A felhők, amiből most van bőven, körülöttem kavarognak, néha belepnek.
A tegnapi levertség mára megszűnt, út közben néha még énekeltem is. (mikor volt levegőm) Volt, most az út vége felé, egy nagyon kedves pár perces élményem is. Megálltam az úton, letámasztottam a bringát, fényképeztem. Az út szintjétől picit lejjebb, a zöld aljnövényzet közt vízfoltok, szikladarabok. És ahogy álltam, a fűben valahonnan villámgyorsan odaszaladt egy kismadár, felugrott a hozzám legközelebbi kis sziklára, és elkezdte mondani. Felém volt for-dulva, és olyan szépen, és változatosan énekelt, mintha csak nekem szólt volna. Nem akartam elriasztani, lassan mozdultam, de egy perc múlva óvatosan leültem az út szélére. A tarka kis-madár, akkora, mint egy veréb, ott állt a kövön tőlem két méterre, nézett rám, és ha nem csalt meg az időérzékem, jó 10 percig csak hozzám beszélt, nekem énekelt. De úgy, hogy abban nem volt két egyforma strófa. Na, ezek a percek maradnak meg örökre…
A norvégok is megadták a módját a Polarsirkelen-nek, ahogy ők hívják. Egy nagy, fából épült kerek épület a centrum, étterem, és természetesen ajándékbolt, ahol mindent lehet kapni, ami giccses, és természetesen mindenen rajta van a szélességi kör. Még a zoknikon is. Pár, külön-böző korú oszlop is jelzi a kör pontos helyét, a legkorábbi 1937-es. Hatalmas parkoló van, persze aki erre jár, mindenki megáll egy fénykép erejéig. Nagyon érdekes az épület feletti kis domb. Ameddig a szem ellát, kavicsokból, kövekből gúlák vannak emelve, szerintem ez olyan kabala, mint a szökőkutakba dobott pénz, ígéret arra, hogy egyszer még visszatérünk. Én is raktam ki egyet, bár…. És talán ami a legjobban meglepett, van itt egy második világháborús emlékmű, a szerb partizánoknak. Hogy azok hogy kerültek ide?
Az eső mostanra záporrá fokozódott, és meglehetősen hideg van. A vacsorám egyéb híján egy adag forró leves volt, most, még ha bírja az akku ebben a borongós időben egy filmet megné-zek, aztán alszok. Szerintem kabátban.
79. éjszaka, a Sarkkörön. 66°33’57.44” 15°23’01.41”

Július 27. szerda, a 80. napom
Jó hideg, igazi sarkvidéki éjszaka volt, folyamatos esővel. 8 körül ébredtem, és mivel a Cent-rum is akkor nyitott, bementem, és a reggeli tisztálkodás mellett a jó forró vízben elmosogat-tam az esti vacsora edényeit. Ilyen kora reggel még nem sok turista van úton, a parkoló is szinte üres volt. Ólmos, fekete felhők úsztak az égen, nem sok előjele volt a pár órával későbbi gyönyörű időnek.
Mikor visszaértem a sátor körül két idegent találtam! Illetve én voltam az idegen nekik, és levizitáltak, hogy miféle szerkezet is tolakodott az ő felségterületükre. Két sűrű, barna-fekete mintás bundát viselő aranyos kis szőrgolyó futkározott a sátor körül. Akkorák voltak, mint egy hörcsög, de sajnos a biológiai ismereteim elég hiányosak ahhoz, hogy meg is tudjam nevezni őket. Turcsi orruk volt, és olyan sebesen cikáztak, mint ha gurulnának. Egy darabig figyeltem őket, de mikor közelebb léptem, egy pillanat alatt eltűntek. Nem láttam hová, de a sűrű aljnö-vényzetben mindenütt kis lyukak voltak.
Megreggeliztem az utolsó pár szelet kenyeremet egy kis margarinnal, sátort bontottam, és beálltam még az épület elé, feltölteni a vízkészletemet. Na, mostanra már megállt két turista-busz, egy holland és egy német, mire mentem vissza a géphez, filmezték, fényképezték. Ilyen-kor a kellő szerénységgel meg szoktam várni még elmennek, most indultam volna. Természe-tesen jöttek a kérdések, kicsit mesélni kellett, aztán elköszöntünk. Az egyik holland hölgy, olyan korombeli, még örömmel újságolta, hogy szeptember elején a férjével, biciklivel jönnek Magyarországra. Meghívni sajnos nem tudtam, de biztosítottam, hogy Magyarország gyönyö-rű, vendégszerető ország Ezen annyira fellelkesült, hogy megsimogatta az arcom, majd az érzelmi részt letudva, neki vágtam a reményeim szerint kedvező domborzatú napnak.
Most nem mertem rövid ujjúban elindulni, és az első két órában igazam is volt. Az jött be, amire számítottam, jó pár kilométeren keresztül szinte vízszintes, talán egy nagyon kicsit ereszkedő volt az út. A távolban voltak csak még magasabb hegyek, de itt is a hóhatár közelé-ben, azzal egy szinten vitt az út, az árnyékos árkokban hófoltok fehérlettek. Tekerni igazán könnyű volt, alig kellett. Furcsa módon itt megint a szimpátia visszatérését figyeltem meg, szinte minden szembejövő autóból mosolyogtak, integettek, villantottak. Ez Lofotenen, illetve Bodo után nem volt így, igaz, talán ott több is volt a biciklis. Itt, most már két napja megint nem láttam egyet sem.
Azt még nem is említettem, hogy a félszigeten milyen sok kerékpárossal találkoztam. Az első pár után meg is lepődtem, hisz azért elég északon, és elég zord helyen jártunk. Aztán észrevet-tem, hogy a sporttársaknál nem, vagy alig volt csomag. Tehát biztos nem sátras utazók voltak, főleg azért, mert ahhoz túl elit volt minden rajtuk és alattuk levő szerelés. A csúcsot az jelen-tette, és akkor értettem meg valamit a módszerből, amikor egy darabig kerülgettük egymást egy szuper gépet tekerő úriemberrel, majd szinte együtt álltunk be - ez 20.-án este volt – abba a magaslati pihenőbe. Én sátrat állítottam, őt pedig várta feltehetően a felesége egy hatalmas lakóbusszal, ahol zuhanyozás után kiültek egy italra, és a csodálatos panorámában gyönyör-ködni.
Na de vissza a mához. Egy idő után elkezdett erősödni a lejtő, emelkedni az út mellett levő hegyek, és tudtam, hogy ez nem jó jel, kezdődik újra a libikóka. Mert ha egyszer lemegy az út, az nem soká újra vissza fog kapaszkodni. Így is volt, nagy lejtők, nagy mászós emelkedők kö-vetkeztek. Egy óra magasságában végleg eltűntek a sötét felhők, én pedig álltam félre átöltöz-ni. A biciklis-trikó megint bőven elég volt, még abban is folyt rólam a víz.
Az út mellé visszatértek a fák, egy folyó, és a Trondheimi vasútvonal kísérte az aszfaltot, meg-szaporodtak a házak is. Település, és így bolt, egy sem. Egy helyütt volt egy nagyobb gépkocsi csoportosulás, örültem, hogy valami olyan hely, ahol vásárolni is lehet, ehhez képest vad pus-karopogás fogadott. Mint kiderült, valami országos lövész verseny volt egy erdőben levő tá-borban, azért volt a sok kocsi, és természetesen le volt zárva az egész, tele biztonsági őrrel.
Három órakor egy hangulatos kis pihenőben megettem az utolsó fél üveg csoki krémemet, meg volt az ebéd. Meg is álltam volna, megint nagyon sokat kivett belőlem az út, de nem volt egy falat kajám sem, és település még sehol. Ledőltem a padra, fájt a hátam rendesen, és ahogy nyújtóztattam magam, a napon rajtaütés szerűen elaludtam. Egy óra múlva ébredtem, akkor meg a kemény derékalj miatt alig bírtam felkelni. Szédelegve indultam tovább.
Szerencsére pár km. és egy bő óra múlva egyszer csak egy Coop üzlet reklámja csalogatott egy pár ház közé. Kiálltam, bevásároltam két napra, aztán körbenéztem. 50 méterre a bolttól egy nagyon csendes kis zug van, paddal, asztallal, ide letelepedtem, és szerintem maradni is fogok egy kis pihenőre.
Csináltam vacsorát, berendezkedtem, zsibog minden tagom. Még talán egy film, és nem kell ringatni. A továbbiakat holnap átgondolom.
80. éjszaka, Storforshei, egy közösségi ház pihenőjében. 66°24’17.21” 14°32’39.91”

Július 28. csütörtök, 81.nap
Végre jó idő van! Reggel mikor 8 körül felébredtem, már hétágra sütött a nap, a sátorban hőség volt. Kicsit lustálkodtam, és már biztos voltam benne hogy egy pár napig maradni fo-gok. Azóta szétnéztem, beazonosítottam a helyet, kicsit erről bővebben. Tegnap a Sarkkörről indultam, 53 km-t haladtam, tehát annyira van tőle délre ez a Storforshei nevű kis falu. Van benzinkút, Coop áruház, iskola, buszmegálló és pár lakóház, valamint az áruháztól 70-80 méterre egy fehér épület, a kiírás szerint táncház. Ez, és a bolt parkolója közt egy kavicsos kis park szerűség, benne két asztal padokkal. Na, itt parkoltam én le. Közel a bolt, lehet vásárol-ni. A boltban van WC, forró víz, lehet mosakodni, mosogatni. A kavicsos rész egy sövénnyel van leválasztva, belátni is alig lehet, és a forgalom annyi, hogy tegnap este volt két lány erre, bementek a táncházba, tíz percig bent voltak, azóta semmi.
Szóval ideális pihenőhely. Reggel megmosdottam, elmosogattam az esti vacsora után, majd nekivetkőztem. Olyan gyönyörű, felhőtlen nap ígérkezett, mint rég nem volt. Délelőtt kis cso-magellenőrzést tartottam, mindent kipakoltam, átnéztem. Sajnos a sok eső nem múlt el nyom-talanul, a zárt táskákban, dupla nylon-táskákban levő dolgok is kaptak nedvességet. A zoknik, alsóneműk befülledve, a pólók, rövidnadrágok, amiket még nem is viseltem benedvesedve, sajnos két világos póló bepenészedve. Hát ez ellen sajnos nem nagyon lehet védekezni. Ennek apropóján rövid idő alatt úgy nézett ki a kis tér, mint egy békebeli kirakodóvásár. mindent kiteregettem, kihasználva a ragyogó napsütést szellőzni, száradni. Megvarrtam az egyik sza-kadásnak induló nadrágom, feltöltöttem pár elemet, a filmfelvevő akkumulátorait, szóval igazi szerviznap.
A sátorban nem lehetett megmaradni, ahogy kiraktam a hőmérőt, percek alatt 40.5 fok volt a napon, árnyékban 32. Ez a szélsőség, ami szokatlan. Megebédeltem, aztán kifeküdtem a mat-racra, és kiolvastam egy Ken Follett könyvet. Jól esik a pihenés, kellenek az ilyen eseményte-len napok is. Város nincs, ahova csavarogni lehetne menni, a megmászható hegyek elég távol vannak, nincs csábítás, csak nyugalom és csend. Azt hiszem, pár napig még élvezni akarom ezt, unalmas naplóoldalak következnek.
81. éjszaka, Storforshei, egy közösségi ház pihenőjében. 66°24’17.21” 14°32’39.91”

Július 29. péntek, az út 82. napja
Jó alvókám volt, reggel megint 10 után ébredtem. Odakint szürkület, és ezt most már így este 9-kor mondhatom is, hogy egész nap ez maradt. Egy pillanatra sem sütött ki a nap, viszont nem is esett. Egy igazi pihenő nap volt. Megvolt a napi háromszori étkezés, itt a Coop-ban sajnos olcsó csoki krém nincs, itt másokból kellett összeállítani a menüt. Mint már korábban írtam, elég behatároltak az anyagi lehetőségeim. Út közben, még korábban kaptam e-mailben egy kérdést, hogy mennyit költök kajára, illetve hogy mennyiben is van nekem ez az út. Akkor is azt válaszoltam, hogy a bankszámlámra érkező havi fixből élek, úgy, mint otthon. És akkor is csak azt tudtam válaszolni a konkrét összeget firtató kérdésre, hogy naponta kb. 7 €u-nyi összeget tudok költeni, úgy, hogy az a következő havi utalásig kitartson.
Ez a 7 €u durván 2000 Ft, most, norvég koronában 50 Kr. Ebből ugye mindig lejön a kikerül-hetetlen egyéb kiadás, mint pl. az esetleges kemping, (ezért kerülöm mostanában ezeket) a kompok, amit nem lehet kikerülni, és volt Lofotenen a foghúzással felérő gázpalack-töltés. Mikor egy-egy ilyen kiadás megvolt, akkor egy végtelen egyszerű matematika következik, a megmaradt pénzt elosztom a hátralevő napok számával, és kijön, hogy mennyit költhetek. Lofoten után ez napi 30 kr-ra csökkent. Ezt azóta sikerült tartanom. Az igazsághoz hozzátar-tozik, hogy van egy rendkívül szerény (kb. egy havi jövedelemmel egyenlő) tartalékom, mivel egy ilyen úton, 4000 km-re otthontól bármi előfordulhat. Viszont ezzel most nem megyek semmire, másként fogalmazva biztos, hogy itt vigyáznak a tartalékomra, mivel, mint már ír-tam, Norvégiában sehol nem váltanak külföldi bankjegyet. Semmilyet sem!
Na, a kis kitérő után akkor egy kis konyhatitok. A kenyerek, mint már írtam az első döbbent napon, 30-40 Kr. közt vannak, (minden 40-el szorzandó) ezek általában 500-750 gr-osak. Létezik egy, kirívóan olcsó kenyér, a kneippbrod, ez 750 gr-os, és mindegyik áruházláncnál 6.90-be kerül. Eleinte gyanakodtam, de ez olyan, mint a korpás kenyér, és viszik, mint a cuk-rot. Mindig ez fogy el legelőszőr, úgyhogy ezt reggel a nyitás után érdemes beszerezni. A csomagolóanyag hátulján levő (norvég nyelvű) ismertetőből annyit megértettem, hogy ezt egy norvég pék, Sebastian Kneipp találta ki, aki az 1800-as évek közepén Németországban tanult, és onnan hozta a receptet. Mindegy, de jó.
Aztán, nagyon beváltak nekem a paradicsomos babkonzervek. Ezek 40 dekásak, és általában nem érik el az 5 Kr-t. Mindig rakok bele egy kis húsfélét is, persze ebből is a hosszas kutatás után megtalált legjobb árút. Nagyon jók a grillkolbászok, ezek 20-25 Kr/kg áron vannak, kb. ennyik a legolcsóbb virslik is. Gondolkodtam krumpli főzésen is, 1 kg ebből min. 20Kr. Azután felfedeztem, hogy létezik rendkívül olcsó majonézes krumpli saláta, fél kg-os 5 Kr-ért.
A reggelik, vacsorák gyakori tárgya a margarinos-lekváros kenyér. Nagyon finom dzsemeket lehet kapni, egy kg-os vödörben, 14-15 Kr-ért. Ez általában 3-4 étkezésre elég, a fél kg-os margarin 20 Kr-ért még többre.
Útra, tartalékként pedig érdemes betárazni halkonzerveket, ezek 180gr-osak, olajban 9 Kr, vizes kivitelben 4.50. Ezek nem tűnnek magas áraknak, de ez mind hosszas keresgélés, ismer-kedés eredménye. Amúgy csak azt tudom mondani, hogy általában az élelmiszer árak elké-pesztően magasak az otthonihoz képest. (persze az itteni jövedelmek is) Zárás előtt még visz-szaszaladtam egy fej hagymáért, megbolondítani kicsit a babot. Előttem fizetett egy hölgy, pár dolog volt a kosarában, (nem az én elveim szerint összeválogatva) és 600 Kr-nál többet fize-tett. Én az egy közepes fej hagymáért 3-at, 120 Ft-ot.
Mindezeket két dolog miatt írtam le. Egyik, egy kis bepillantás az itteni megélhetés kulisszatit-kaiba. Nem mindig jó kifogás az, hogy „azért nem megyek külföldre, mert nagyon drága”. A szükség mindig, mindenütt kikényszeríti az emberből a megmaradás ösztönét. Ha nagyon vé-gig gondolom a dolgokat, otthon is százezreknek, (ha nem millióknak) a napi rutinjába tarto-zik az, hogy megpróbáljanak a rendelkezésükre álló fillérekből életben maradni. És ha már nyomorog az ember, legalább szép helyen tegye! A másik ok, pedig hogy nagyon ráértem…
Napközben viszont az olvasáson, heverészésen, filmnézésen kívül mást nem csináltam. Talán még annyit, hogy Kedvesem, Edina ma indult el Édesanyjával az Ő idei nyaralására, (jó pár év óta először külön) Korfun, Sidarin töltenek el remélem két csodálatos hetet. Nagyon sokat gondoltam-gondolok Rájuk, és sokat adnék érte, ha valamilyen csoda folytán most meg tud-nám szakítani az én utamat, és csatlakozhatnék Hozzájuk. Persze, ne legyek telhetetlen….
82. éjszaka, Storforshei, egy közösségi ház pihenőjében. 66°24’17.21” 14°32’39.91”

Július 30. szombat 83. napom
Jól esik egy kis lazítás, de azért jól fog esni hétfőn reggel továbbindulni. Ez szinte biztos, kivé-ve, ha nem fog valóban jól esni. Kezdem kipihenni magam, az alvás már ma éjszaka nem volt az igazi. Nincs hideg, nem is bújtam a hálózsákba, csak takarónak használtam. Szerencsére a megfázás pár napja érzett előszele csak vaklárma volt, vagy pedig csak éppen kicsit megcsa-pott, de az óta nem éreztem semmi hasonlót.
A reggeli dolgaim után olvastam, ebédig megint sikerült, most egy Norman Mailer könyvet kiolvasnom. (A fiú evangéliuma) Jó hogy Katuskám, kislányom meglepett az e-book-al! Kö-szönöm! Ma már napot is láttam, töltődnek az akksik. Ebéd után csak nekiindultam bejárni a környéket, legalább fogalmam legyen hol „laktam” egy pár napig.
Pici, tényleg pár százas kis lakócentrum, elég nagy területen. Takaros házak, mindhez nagy parkosított zöldterület tartozik, és egyik telek határán sincs kerítés. Apró, épp csak jelképes templom, és a már előzőekben felsorolt létesítmények. Naponta kétszer jön busz a közeli és nagyobb Mo i Rana-ból, de minden udvaron áll 2-3 autó, és ugyanannyi motoros szán. Az idegent, ha egy napnál tovább van, könnyen megismerik. A boltosok már mosolyogva köszön-tenek, épp úgy, mint az az idős férfi, aki naponta kétszer a sátor mellett jön el, boltba, dolgait intézni. Ma reggel is épp reggeliztem mikor jött, messziről üdvözölt, jó étvágyat kívánt. Mikor tisztáztuk, hogy norvégül nem tudok, átváltott egy kb. olyan szintű angolra, mint az enyém, úgyhogy egész jól megértettük egymást. Én az utat meséltem, ő pedig azt, hogy mindig is itt lakott, és mutatta a szemben levő közeli hegyet, ahol egész életében vasércet bányászott. Mos-tanra a bánya bezárt, ő pedig nyugdíjas. Még kitárgyaltuk az időjárást, (örök és remek téma) aztán elbúcsúzott.
Az alvégen láttam egy táblát, kinyilazva hogy Stadion 700 m. Kicsit nagyképűnek gondoltam az elnevezést, elsétáltam. Egy láthatóan keveset használt földút vezetett az erdőben, és végül tényleg volt egy futballpálya, padokkal, öltözőépülettel, sőt, pályavilágítással. De látszott mindenen, hogy elég rég nem használták.
Út közben a közeli folyó fölött egy vasúti híd ívelt át, rajta amolyan iparvágány féle, ami az út alatt eltűnt a hegy belsejében, egy alagútban. A sínek közt 15-20 évesnek látszó fák nőttek, a vasúti híd két bejárata, ugyanúgy, mint az alagút, és a lejárók vasajtókkal, vaskerítéssel le-zárva. Lassan összeállt a kép, amíg itt a bánya működött, egy jól menő település lehetett Storforshei. Erre utalnak a lakosok számához képest meglepő nagyságú stadion, a nem hasz-nált táncház, ami mellett vagyok, és a kis tereken, utcákon mindenütt megtalálható, de már gazzal jócskán benőtt, szemmel láthatóan régen nem használt asztalok, padok. Ahogy meg-szűnt a bánya, gondolom csökkent a munkalehetőség és így a lakósok száma, és szép lassan megindult az enyészet. Több házon kint van az eladó tábla, aki meg maradt, az gondolom be-jár Mo-ba.
Hát ennyi volt az ismerkedés, délután még pihengettem, nézegettem az út képeit. Nemsokára nekifogok a vacsorának, aztán filmnézés, olvasás, majd alvás. A nap közben megint elbújt, és megint fokokat esett a hőmérséklet. Lehet visszaöltözni!
83. éjszaka, Storforshei, egy közösségi ház pihenőjében. 66°24’17.21” 14°32’39.91”

Július 31. vasárnap, 84. napja vagyok úton
Július utolsó napja! Hihetetlen hogy lassan három hónapja hogy úton vagyok, még egy hónap és vége az iskolaszünetnek, ami csak álom volt az érdekelteknek mikor elindultam. És néha az is nehezen megemészthető, hogy még csak fele úton vagyok, fele időben. Mennyi minden tör-tént ez alatt az idő alatt, mennyi mindent láttam, és mennyi minden fog még történni! Ez az út a rendelkezésemre álló nagyon behatárolt lehetőségek miatt alakult így, hogy egy szuszra, fél év alatt kell befogadni egy új világot, elraktározni egy félkontinensnyi látnivalót, és feldolgoz-ni hat hónap minden nap megújulva rám zúduló élményét. Tömény és fárasztó. Ha valaki kö-vetni akar, azt tanácsolom, hogy három hónapnál ne legyen hosszabb egy út, és annak ülepe-désére, az újabb élmények befogadására alkalmas „tárhely” felkészítésére szánjon nyugodtan fél évet.
Ezt az utat sajnos nem lehetett „kettévágni”. Nagyon jó volt, de csak afféle „pótlék” volt ez a pár napos pihenő. Visszaolvasgattam a naplót, nézegettem a fényképeket, és bizony nagyon sokszor belém nyilallt az, hogy „te Úristen, de rég is volt ez!” Pedig nem, csak sok minden egyéb történt azóta, és az új élmények minden nappal picit halványítanak a régebbi történések emlékein. És mint minden emlékezés, még a legszebb és legvidámabb pillanatokra történő is, mindig magában hordoz egy kis szomorúságot is, azzal hogy elmúlt, és hogy az, úgy, többé már soha nem fog megismétlődni.
Aztán ma délelőtt azon az érzésen is elgondolkodtam, amit pár napja írtam, az először érzett egyedüllétén. Ez a tömény magány is nagyon hirtelen jött, és szélsőségesen nagy volt a két életforma, az út előtti, és a mostani közti különbség. Mielőtt elindultam, és gyakorlatilag, ami miatt - többek közt - ebbe a kalandba belevágtam, olyan két évem volt, amikor nagyon pici túlzással lehet azt mondani, hogy a nap 24 óráját kirakatban, emberek közt, velük foglalkozva, és nekik viselkedve éltem. Azt már nem tudtam volna tovább csinálni, rettentően vágytam már egy kis magányra, elvonultságra. És most lassan három hónapja minden átmenet nélkül ab-ban élek.
(Most volt egy fél órás meglepetés-szünet az írásban, de erről kicsit később.)
A mai nap is úgy indult, mint a többi itt töltött, lazán, lustálkodva, és csendben. Mikor rászán-tam magam hogy kimásszak a sátorból, a bolt nem lévén nyitva, első utam a 200 m-re levő benzinkúthoz vezetett, elvégeztem a reggeli szervizt. Itt is forró víz, tisztaság, szappanok, és a megfelelő papírok hiánytalanul. Megreggeliztem, megkávéztam, kicsit ültem kint az alakuló jó időben, csak úgy, élvezve a csendet. 10 óra múlt, aránylag a kis település központjában va-gyok, sétáltam is, de egy szál embert, egy mozgó autót, egy lopódzó macskát nem láttam, és a néha az országúton elhúzó lakóautók hangján kívül egy neszt nem hallottam.
Aztán belekezdtem egy Merle könyvbe, annyira ellustulva, hogy azt is a sátorban fekve olvas-tam. Kettő körül a már elviselhetetlen, 35 fokos hőség kihajtott a ponyvák alól, bár kint is csak nagyon kicsi szellő lengedezett. Megcsináltam a gyors ebédet, paradicsomos bab volt virslivel, és jóllakattam magam vele. Ahogy elmosogattam, jött az első ember, akivel ma talál-koztam. És, mint kiderült, közvetlen hozzám jött. Remekül beszélt finnül, sajnos magyarul és angolul egy szót sem, de azzal a bizonyos metakommunikációs módszerrel azért valahogy elbeszélgettünk.
Én elmutogattam, (többek közt térképen) az utamat, származásomat, Ő hogy ebből már merre járt eddig, és az ujjával pedig konkrétan azt a házat a bolt mellett, amelyikben lakik. Miután így örültünk egymásnak, elment. Nem telt el sok idő, jött vissza, és mondta, hogy menjek el hozzájuk, itt van a családja, és meghívnak egy kávéra. Meglepődtem, de kíváncsian és köszö-nettel elfogadtam. Egy emeletes, sokszobás, szépen berendezett házba vezetett. Az emeleten a nappaliban volt a család. A felesége, a lánya, a norvég veje, és a kislány unoka. A lányáék, akik a közeli Mo-ban laknak, látogatóban voltak, a vő beszélt angolul, de nem beszélt finnül. A kérdezz-felelek úgy zajlott, hogy a lány fordított mindent finnről norvégra, a vő, pedig ne-kem angolra, és ugyanez vissza. Érdekes beszélgetés volt!
A családfő mentőautó sofőr volt, már nyugdíjas, a felesége szintén nyugdíjas, és áttelepültek ide, mivel itt ment férjhez a lányuk, a család közelébe. Ők is szeretnek biciklizni, értékelik a nagyobb teljesítményeket. Valószínű a házuk helyzetéből adódóan, (és persze a rendkívül ked-ves és barátságos hozzáállás okán) már több teljesítmény-biciklis vendégeskedett náluk, akik-ről egy különös emlékkönyvet vezet. Persze ezt én is megkaptam, azzal a kéréssel, hogy írjak bele egy pár sort. Volt benne osztrák, német, holland, finn bejegyzés, de a csúcs egy japán biciklista névjegye volt, aki Oroszországon keresztül érkezett, és Európa bejárása után Tö-rökországon keresztül Kazahsztánba, meg még csoda tudja milyen szovjet utódállamokba tar-tott. Én is írtam egy pár sort magyarul, majd ugyanazt angolul is, majd aláírtam.
Ezután mentünk az étkezőbe, kávéztunk, fagyiztunk, sütemények voltak, üdítő. Nagyjából ki-merítettük a megbeszélhető témákat, nem is akartam vasárnap délután a terhükre lenni, kapó-ra jött az eleredő hirtelen zápor, elköszöntem. Visszajöttem, és csak úgy érintőlegesen eszem-be jutott, hogy ej, ha még egy zuhanyra is meghívott volna…. Ugye milyen telhetetlen is az ember! Kipakoltam ide az asztalra, elkezdtem írni a naplót, és akkor jött ez az előbb említett meglepetés-szünet. Minden vágyam így teljesüljön! Jött vissza vendéglátóm, kezében egy pa-pír, amire angolul kiírva, hogy menjek, és zuhanyozzak le náluk! Szedtem elő a kis tisztaság-csomagomat, de mondta, hogy ne vigyek semmit, minden van.
Tényleg, egy nagyon klassz fürdőszobába odakészítve sampon, szappan, szivacs, két törülkö-ző, megmutatta, hogy működik a vízkeverő csap, és vettem egy jó félórás forró fürdőt. Szük-ségben megoldja az ember a tisztálkodást áruházban, WC-ben, hajóállomáson, kompon, pa-takban, tóban, fjordban, ha kell, de azért ez az igazi. Mit mondjak, jól esett. Legalább annyira a fürdő, mint az önzetlen emberi jó szándék. A fürdőszobából nyílt egy igazi finn szauna, én rácsodálkoztam, de nem kellett volna, mert már gyújtani akarta be, hogy szaunázzak. Persze mindennek van határa…
Még felmentünk, az emlékkönyvbe pótlólag beírtam a weblapom címét, hogy – bár nem volt internetük, de hozzá tud férni – az út képeit megnézhesse. Már akkor a beírásom alatt ott volt az Ő bejegyzése is a találkozás időpontjáról, körülményeiről. Búcsúzóul még megajándékozott egy vödör áfonyalekvárral, jó lesz reggelikre.
És közben, míg ezeket leírtam, megint jött, egy Trondheim-i képeslapon a nevével, címével, most tehát már meg is tudom nevezni kedves vendéglátómat, Ő Jaakko Leppänen. Egy közös fényképre is felkértem, aminek apropóján Ő is hazaszaladt, és immár sokadszor vissza, hozta a saját gépét is, és Ő is csinált két emlékképet rólam.
Hát így, ilyen barátságban és a bejegyzés elején panaszolt magány-érzést oldó hangulatban telt a mai nap. Most este 8 óra van, még egy majonézes krumplit benyomok vacsorára, és mi-vel elég rég voltam már net-közelben, kiírom a naplót és a fényképeket pendrive-ra, és holnap Mo-ban megpróbálom valahol felrakni.
84. éjszaka, Storforshei, egy közösségi ház pihenőjében. 66°24’17.21” 14°32’39.91”

Augusztus 1. hétfő, a 85.nap
Szükség volt erre a kis pihenőre nagyon! Részint kipihentem magam, és másrészt reggel már olyan mehetnékkel vágtam neki az útnak, mint már rég. Elmúlt a csömör, megint élveztem a látványt, nem volt nyűg hogy tekerni kell.
A pakolás az megint művészet volt, mindig olyan mintha szaporodnának a dolgaim. Illetve ez ma igaz is volt, este még búcsúzóul ajándékot is kaptam újdonsült barátomtól. Annyi volt ben-ne a jó szándék, a segíteni akarás, hogy nem nyugodott még nem ad nekem még valamit. Már takarodóhoz készültem a sátorba, mikor mosolyogva szaladt felém, (mindig szaladt, bármerre ment) kezében egy nagy csomag. Kicsit megállt bennem az ütő, nem tudtam mire vélni a dol-got. Mikor odaért, boldogan csomagolta ki, és adta át az útra szánt védőfelszerelését: egy kabátot és egy esőkabátot. Puff neki! És olyan örömmel, annyi jó szándékkal magyarázott mellé finnül, és olyan boldogan fordítgatta ki-be, hogy nem volt szívem elutasítani. Egy pilla-natra bevillant, hogy megmutatom a fele annyi súlyú kabátomat, ami, talán ha ötször volt ed-dig rajtam és csak cipelem, na meg a huszad annyi helyet foglaló, és súlyú esőszerelésemet. Nem ment! Nagyon hálás voltam, dicsértem, megköszöntem, Ő pedig boldog volt. Ennyit meg-ért.
Persze reggel aztán tényleg főtt a fejem, mert az esőkabát az egy vastag, gumiból készült csuk-lyás szerelés volt, szerintem a halászok használnak ilyet munka közben a Jeges-tengeren. Gyakorlatilag összehajtani alig lehet, a súlya pedig min. 5kg. A dzseki-szerű kabát az tényleg profi, rendkívül igényes kidolgozású, jól is néz ki, látszik, hogy a sarkvidékre készült, és nem, vagy alig volt használva. Hát, nem tudom…. Mindenesetre nem hiányzott. És tudom, hogy kicsit aljasság, amit tettem, de végül Mo-ban az esőkabátot kidobtam. A másikkal még várok, de szerintem annak is sajnos az lesz a sorsa, mivel az utánfutóba tényleg nem fér el, a bicikli hátsó csomagtartójának a leszorító gumija foglalt a saját kabátommal, ezt már induláskor csak gumipókkal tudtam a vázhoz rögzíteni, de már úgy nézek ki, mint egy guruló vásározó. És azért a hegynek fel egy kiló is számít.
Indulás előtt még be is vásároltam az útra, azt is elég volt el szortírozni. Kenyeret csak egyet vettem pl. mert az nagy. Azért most el vagyok látva egy jó 3-4 napra, de olyan komolyabb nagyváros csak Trondheim lesz. A Ranelva folyó varázslatos völgyében kanyargott az út, sü-tött a nap, tényleg jókedvűen indultam neki. 24 km volt Mo i Ranáig, délben ott voltam. A vá-ros szélén rögtön ott volt egy Rema üzlet, ami 3 üveg csoki krémet jelentett. 6 napra megvan az édesség! Maga a kisváros már a tenger, pontosabban a Ranafjord partján fekszik.
Mióta Bodö-ől eljöttem nem láttam tengert, itt már kilométerekről éreztem az illatát. Szinte gyalog mentem végig a városkán, jó szokás szerint dimbes-dombos helyre tették. A település semmi különös, egyforma társasházak, pár ipartelep, áruházak. Ami megmaradt bennem, az a mindenütt hallható fütyülés szerű sivítás. El nem tudtam képzelni mi ad ki folyamatosan a felszálló repülőhöz hasonló hangot, míg rátaláltam a forrásra. A domb tetején van egy erőműhöz hasonló nagyüzem, (vagy éppen az), és annak a tetejéből jön ki egymás mellett há-rom megtört, jó méteres átmérőjű cső, mint három kipufogó. Na, az sivít. Én gázturbinára tippelek, de idegesítő lehet 24 órán keresztül. Vagy már megszokták.
Megálltam, kipakoltam a domb tetején, egy lakótelep mellett a wifi vadászt, hátha! Természe-tesen egy pár levédetten kívül semmi. Tovább mentem, lestem valami könyvtárra utaló jelet, nem láttam. A kijáratnál volt egy nagy épület, ami nem áruház volt, és némi kulturális jelleget mutatott. Odakanyarodtam, előtte asztalok, padok, a falon rendezvények plakátjai. (Igazság szerint most sem tudom mi volt, mert gyorsan jöttem el.) Lepakoltam, kivettem a netbookot, és antenna nélkül egy kiváló erősségű adóra már rá is csatlakozott!
Felraktam a naplót, képeket, megnéztem és írtam e-maileket, feladtam a következő öt hétre a lottójaimat, ellenőriztem a bankszámlát, és még a családdal is sikerült (SMS értesítés után) Skypen beszélgetni, megnyugtatni, hogy még nem vesztem el. (Rossz pénz…) Mindeközben hogy ne legyen minden olyan szép, eleredt az eső. Egy ilyen netezés komoly kirakodással jár, csatlakozni kell a biciklin levő akksira, stb., a költözködés nem olyan egyszerű védett helyre. Így jobb híján előkaptam az esőszerelésemet, és betakartam magam, és a gépet vele, és mint egy kis sátor alatt folytattam az üvöltözést az otthoniakkal, mert elég rossz volt a hangminő-ség. Hát, elég sokan jártak arra, szerintem szerencsém volt, hogy megúsztam mentő nélkül!
Mert az nem látszott ám ki hogy én miért üvöltözök a szakadó esőben a kabát alatt!
Mire befejeztem alig szemetelt, de villámlott és dörgött, úgyhogy beöltöztem, és úgy indultam tovább, most már végig a fjord mellett. Egy benzinkútnál megálltam ivóvizet vételezni, termé-szetesen két emlékfénykép itt is készült két család fényképalbumába, a 2011 furcsaságai ro-vatba. Aztán tovább, más már délután nem is történt. Jó sokat másztam, és volt 6-7 nagyon kedves, aranyos, szimpatikus alagút is. Hogy miért? Hát mind arra lejtett amerre én mentem! Így jöhetnek, nem kell tekerni, erőlködni, tolni, csak fütyörészve végigcsorog rajta az ember, élvezve a remek akusztikát. Most a környezet és a térkép összevetése után, valahol Finneidfjord környékén vagyok, itt álltam meg 52 km, és fél hat után. Jól jöttem, és jól is esett. Ez egy nagyon szép, közvetlen a vízparton levő pihenő, a már megszokott felszereléssel. A felhők sajnos hívták a családot is, mostanra teljesen beborult, a fehér vattapaplan a környező hegyek derekáig lecsúszott, és hideg szél fúj. Hát, nem tudom holnapra hogy alakul, nem kel-lene elromolni az időnek.
Megvacsoráztam, a közben beállt apály a sekély mederben jó 50 méterre visszahúzta a vizet, sétáltam egy jó nagyot a tengerfenéken. Láttam szép kagylókat, de előtte elolvastam a parko-lóban a figyelmeztetést is, miszerint a víz, és a benne élő halak valamilyen latin nevű parazi-tával fertőzöttek. Ott volt az a 15 teendő, amivel el lehet kerülni a fertőzést, na, most jobb a békesség, én inkább nem vettem fel azokat a szép kagylókat.
Fél tíz, még természetesen világos van, az is marad, én szépen bezárkózom, és filmezek egyet. Majd látjuk a holnapi napot.
85.éjszaka az E6-os egyik pihenőjében. 66°12’23.45” 13°48’01.67”

Augusztus 2. kedd, a 86. nap
Ma nagyon nagy magasságokat megjártam, és nagyon mélyre is jutottam. Ebben még az is teljesen életszerű, hogy a nagy magasságokba hosszú, nehéz, fárasztó kapaszkodás után jutot-tam fel, a mélységekbe pedig villám gyorsan zuhantam.
Vízparti pihenőhelyem sajnos elég közel volt az úthoz, és bár éjszaka nagyon kicsi a forgalom, azért ha fél óránként egy-egy kamion dübörgésére felriad az ember, az nem mondható nyu-godt éjszakának. Reggelre társaim is akadtak, egy norvég autó utasai sátorban, egy német hölgy pedig a kocsijában éjszakázott. Én keltem legkorábban, fél nyolckor már reggeliztem. Az idő nem sokat változott, a felhők alja még ekkor is a földet söpörte. Összepakoltam, beöl-töztem az útra, és az indulás pillanatában kitisztult az ég, kisütött a nap. Mivel már tapasztal-tam, hogy ha az süt, akkor nagyon süt, így vissza az egész, átöltözés nyáriba.
Azért fél 10-kor csak elindultam, rögtön egy alagút várt. Nem igazán számoltam hány alag-úton mentem keresztül, egy nagy volt köztük. Pár kilométer után az út elhagyta a vízpartot, és bekanyarodott a hegyek közé. Ez persze együtt járt a kapaszkodással, majd a meredek eresz-kedéssel. Dél körül értem Korgenbe, egy pár házas körzeti centrum, de van bevásárlóközpont-ja. Bár igazából még van mindenem, a kenyeret megnéztem, de nem volt a kedvencem. Volt viszont nagyon szép, forró vizes mosdó, ahol rögtön megborotválkoztam, kicsit rendbe hoztam magam. Majd tovább.
Korgen után jelzett a térkép egy komolyabb alagutat. Előtte, mint lehetőség, egy tábla terelte a gyalogos és kerékpáros forgalmat egy, az alagutat kikerülő mellékútra, igaz jóval hosszabb-ra, és hogy milyen kapaszkodók lehettek rajta, arról vannak elképzeléseim. Maradtam az alagútnál. 9 km hosszú volt, és már a legelső métereknél kiderült, hogy emelkedik. Ez végig így is volt. Nem durván, de első sebességben 250 métert tudtam egy szuszra letekerni, aztán pihenő. (könnyű volt mérni, mert 250 méterenként vannak a segélykérő telefonok és a tűzoltó készülékek egy kis beugróban).
Jó hideg volt, de így is jócskán megizzasztott. Ami a zajon kívül zavaró volt, az a kipufogógáz. Bár, úgy fél óránként bekapcsolt a szellőztető ventilátor, de nem sokat ért, már a bemenetel-kor láttam, hogy rendesen füst gomolyog odabent. A jó hegyi levegő után… Egy óra húsz perc alatt értem át, biztos gyorsabban, mint a kerülő úton sikerült volna. Ahogy kiértem, ragyogó kék ég, gyönyörű napsütés, és mesés táj fogadott. (Na meg jó levegő)
Az alagút után rögtön egy pihenő következett, megálltam, megebédeltem. Csodálatos táj vett körül. Szokták használni fokozó jelzőként azt a szóösszetételt, hogy „lélegzetelállítóan szép”. Igen, valóban van ilyen. Az út második felében olyan tájon jöttem keresztül, egy-egy kanyar után olyan képek bukkantak elő, hogy néha csak hirtelen beletapostam a fékbe, megálltam, és csak sóhajtani tudtam egyet a látványtól. Egyik ilyen pillanat egy híd közepén volt, a napfény játéka a vízen, a háttér, olyan fényképre kívánkozó volt, hogy beletapostam a fékbe, és szed-tem elő a gépet. Igen ám, de a híd előtt ki volt téve az útszűkület tábla, a régi kis hídon tényleg csak nehezen fért el egymás mellett két autó. Ez már az amúgy mérhetetlenül türelmes, udva-rias, a kerékpárosokkal különösen toleráns norvég sofőröknek is sok volt, talán először az országban, rám dudáltak. Nem nagyon, csak egy olyan „hát ezt azért már mégse” hangsúly-lyal. De mikor olyan szép volt!
Aztán megint egy fjord simult az út mellé, kiértem a Vefsnfjord partjára. Mosjoen, egy másik nagyobbacska település előtt vagyok, az út mellet egy nagy pihenőhely következett. Megnéz-tem mindkét órát, bár még csak fél 5 volt, de pont 50 km-t jöttem. Elég az mára! Megálltam, kerestem egy csendes helyet, és lesátoroztam. A víz mellett egy szépen felszerelt kis strand van, láttam elég sokan napoznak, családok heverésznek a napon, kisgyerekek fürödnek. Akkor nem lehet az olyan szörnyű. Fürdőnadrágra vetkőztem, és irány a víz! Hát, a mi fogalmaink szerint azért elég szörnyű volt…. Olyan 12-14 fok körül lehetett, az egész nap izzadó testem-nek kicsit sokkoló volt. De ha kisgyerekek lubickolnak, én sem vallhatok szégyent, úsztam egy jó nagyot. A végére megszoktam, de azért jól esett a nap.
Megszárítkoztam, rögzítettem két nap fényképeit, most a naplóírás után vacsora, aztán a szo-kásos pihentető lazítás. Ilyen környezetben…. Biztos szépet fogok álmodni!
86. éjszaka, Mosjoen előtt egy strandon. 65°54'30.50" 13°21'19.36"