Pillanatok, amelyek örökre megmaradnak.

Szeptember 19. hétfő, a 134. nap
Első Dániában töltött napom igazán eseménytelenre sikerült. Éjszaka még esegetett egy kicsit, reggel kilenc körül, mikor felébredtem, viszont sütött a nap, bárányfelhők úsztak az égen. Mi-vel úgy döntöttem, hogy ma pihenőt tartok, kis fricskának is, de ajándéknak is tekinthetem a mai jó időt. Fricskának azért, mert úgy látszik, csak akkor esik, ha útközben jól eláztathat, ajándéknak meg azért, mert ki tudtam a napra teregetni minden vizes dolgomat, és megszá-radhattak.
Heverésztem, és olvastam egész nap, délben sétáltam csak le a partra, és üldögéltem egy fél-órácskát, a tengert nézve, majd ebéd után a környező utcákat, az elegáns kis palotákat vettem jobban szemügyre. Amire az elegancián, és a sugárzó jóléten kívül felfigyeltem, az az ajtók fölött levő évszám volt, és ami az építés dátuma, hát bizony többnyire 18-al kezdődtek!
Délután újra olvastam, aminek a vége egy kis egészséges szundikálás lett, majd el is jött az este. Már megvacsoráztam, most fél nyolc, már sötétedik, még megnézek egy filmet, és jól kialszom magam. Holnap Koppenhága, majd indulok tovább.
134. éjszaka, Dániában a tengerparton. 55°50’21.81” 12°34’41.97”

Szeptember 20. kedd, 135. napom
Késő este még kaptam otthonról egy rossz hírt, nem tudtam elaludni. Éjfél körül lementem a tengerpartra, kiültem egy kisodródott vastag fatörzsre, és néztem, ahogy a holdfény csillog a hullámok taraján. Nem lett jobb kedvem. Majdnem hajnalig kint ültem, aztán feladtam, befe-küdtem a sátorba. Hát, az út megkéri az árát….!
Hét órakor aztán, ahogy a nap megmutatta magát, én is készülődni kezdtem. Tudom, már sok-szor belevertem a csúfot a gázpalackomba, de még ma is azzal csináltam kávét magamnak. Rájöttem, hogy hasonlítunk egymásra, én és a palack, mert őróla sem tudom, hogy honnan kapar még mindig össze energiát, hogy még egy kicsit működjön. Néha magamon is csodálko-zom.
16 km. volt a fővárosig. Fél kilenc volt, meglehetősen szerény forgalom a tengerparti úton. Ráértem nézelődni, és megfigyeltem, hogy a házaknak az út mellett, azon kívül, hogy házszá-muk van, mindnek saját neve is van, ami legtöbbször a ház homlokzatán, néha a bejárat mel-letti táblán olvasható. Útközben egy pihenő kínálta magát, mellékhelyiséggel, megálltam a reggeli tisztálkodásra, meg már borotválkozni is ideje volt.
Ugyanakkor állt meg egy legújabb típusú Mercedes is, és kiszállt belőle egy jól öltözött, jó kiállású középkorú férfi. Köszönt, kulcsot vett elő, kinyitott egy ajtót ahonnan vödröt, gumi-csövet, kefét és tisztítószereket vett elő, és elkezdte takarítani a helyiségeket. Ő volt a WC pu-coló! Hmmm!
Nagyon nem tűnt fel, mikor érkeztem be Koppenhágába, a házak folyamatosak voltak, és tele-pülés jelző tábla sem volt, vagy csak elkerülte a figyelmemet. A külvárosi utcák feltűnően csendesek voltak, forgalom alig, viszont rengeteg volt a biciklis. Előre ugorva az időben, mi-kor már kifelé jöttem a városból, megállapítottam, hogy eddig még Európában, nagyvárosban ennyi biciklit, és biciklistát nem láttam. Eddig Amszterdam vitte a pálmát, de a dánok szerin-tem bőven rávernek.
A belvároshoz közelítve, egyszer csak útlezárás, és rendőrök, katonák, piros egyenruhás ren-dezők terelgették a járműveket és az embereket egy vége sem látszó kordon mellett. Aztán szi-rénázó rendőrmotorosok versenybringásokat vezettek fel, mellettük motorról a mozgó TV-operatőrök dolgoztak, a versenyzőket követő edző kocsiból pedig megafonon bíztatták őket. Hát egy nagy verseny közepébe csöppentem. Akkorába, hogy gyakorlatilag az egész városon keresztül tolni kellett a bringát, ha megpróbáltam felszállni és tekerni, abban a pillanatban leparancsoltak a rendezők, vagy a rendőrök. Ráadásul kényszerpályán mozogtam, mivel csak a verseny útvonala mellett lehetett haladni, egyik oldalról a másikra átmenni nem! Igaz, a startig volt így, ami a város központjában, a Christiansborgnál volt, lezárva az egész környé-ket.
Az operánál, a Tivoli park mellett az úttestre lelátókat építettek, a szomszédos utcák zsúfolva voltak a különböző versenyistállók buszaival, szervízkocsijaival, mindenütt hatalmas kivetítő-kön mutatták az egész útvonalat, amit a levegőben köröző helikopterekről közvetítettek. Mint-ha a Forma 1-en lettem volna. Szívesen kihagytam volna ezt az eseményt, nem az hogy nem szeretem a sportot, (bár nem igazán) de tönkretette a városnézésemet, a legtöbbször mozdulni sem tudtam a hatalmas tömegben a szerelvénnyel.
Próbáltam mellékutcákba kanyarodni, ott meg látnivaló nem igazán volt. A kikötőt is csak a távolból láttam, egyszerűen ötletem nem volt, hogy, és milyen kerülővel lehetne oda eljutni a rengeteg lezáráson, terelésen keresztül. Az egyik metróállomás mellett egy fehér lakókocsi oldalán érdekes felirat tűnt a szemembe: Toni’s lángos! Tóni lángosa! Na, ez érdekes, oda-mentem egy hölgy és egy úr szolgált ki, próba szerencse alapon magyarul rákérdeztem, hogy fokhagymás lángos van? A nő megértette, de csak annyit tudott rá válaszolni törve, hogy „én nem beszél magyar”.
Áttértünk az angolra, és magyarázni kezdte nagy büszkén, hogy épp most ért vissza Budapest-ről, és mutatta a szatyrából akkor kipakolt Pick-szalámikat. Megbeszéltük én merre jártam, és az első reakciója ezzel kapcsolatban az volt, hogy jól kifogtam az időt, hogy mindig esett, Pes-ten 25 fok van, és ragyogó napsütés. Hát nem vígasztalt meg. Amúgy több szájból hallottam, hogy a skandinávok megszokták az esős időt. Mégis mindenkivel, akivel szót váltottam, az első az volt, hogy panaszkodott a rengeteg esőre. Hogy is van ez akkor?
Na, szép lassan kiaraszoltam a Koppenhágából, éreztem, hogy ebből olyan tartalmasabb vá-rosnézés már nem lesz. Az dicséretre méltó, hogy bent a városban is, és eddig az egész itteni utamon, mindenütt remek kerékpárút vezetett. Most, estére 50 km-re távolodtam el a főváros-tól, de itt kint a prérin, a fenyőerdő közepette, itt is a 151-es út minkét oldalán kiépített, külön, jó minőségű bicikliúton lehet haladni. Ma sikerült a vízszintes úton jól haladni. Ameddig a tengerpart mellett jött az út, addig szinte egy településként folyamatosan be volt építve az út mellett végig. És ez 40 km! Most, kb. Koge-től, ahogy elkanyarodott az út a víz mellől, most ritkultak csak épületek tanyákká. Egy út melletti fenyőerdőben vertem egyéjszakás tábort, reggel indulok tovább. A borús idő miatt ennyire futotta az akku, ma film nem lesz, megvacso-rázok, olvasok egyet, és mivel már úgyis sötétedik, pihenek. Jó éjt!
135. éjszaka, Koge után, egy sötét erdőben. 55°22’44.55” 12°06’07.64”

- Csak röviden utaltál egy otthonról kapott rossz hírre. Idézlek: „Az út megkéri az árát.” Vannak sejtéseim, de megmondanád mi volt az az ár?
- Valóban nem nehéz kitalálni, hiszen az elején már beszéltünk róla, hogy indulás előtt „Felszámoltam mindent, elvarrtam a szálakat, egyet kivéve. Abban az egyben nem akartam változást, ott csak türelmet, és kitartást kértem. Bár bíztam benne, végül is nem kaptam meg.”
Igen, ez a párkapcsolat. Elismerem, az otthon maradottól is hatalmas adagot igényel mindket-tőből egy ilyen hosszú távollét, de éreztem annyira stabilnak az akkor már hat éve tartó kap-csolatunkat, annyira erősnek, és őszintének az érzéseinket, hogy teljesen biztos voltam a fo-lyamatosságban, a folytatásban. Tévedtem. Természetesen nagyon szíven ütött, és megdöb-bentett, főleg az, hogy ami kibírt négy és fél hónapot, az miért az út vége előtt három héttel romlott el. Bár, lehet, hogy már jóval korábban elromlott, csak én nem vettem észre. Azzal vigasztaltam magam, hogy amit ennyitől el tud veszíteni az ember, az valószínűleg sohasem volt az övé.
- Jó, nem akarok rossz emlékeket felidézni, de egy kérdés azért csak elő tolakszik belő-lem. Ha az indulás előtt, a készülődés közben valamiféle ultimátumként szembesülsz a válasz-tással, mit választasz, akkor is elindulsz?
- Természetesen! Egy kapcsolatban eleve nincs helye semmiféle ultimátumnak. Soha nem is volt köztünk semmi hasonló. A legtöbb embernek van kisebb-nagyobb „hangyája”, szenve-délye. Nekem a csavargás, az utazás. És ez már meg volt, tudott volt hat éve is, a megismer-kedésünk pillanatában. Viszont ha egy partnert elfogadunk, akkor előnyeivel és „hátrányival” együtt fogadjuk el. „Szeretlek, és elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Azért, mert az vagy Te.” És erről szól az egész.

Szeptember 21. szerda, 136. nap
Aranyos! Ahogy lefekvéskor dicsekedtem az egész úton meglevő bicikliúttal, természetesen reggel, ahogy elindultam a kis erdei szállásomról, 200 m után megszűnt a bicikliút!
Nyugis éjszaka volt, annyiból talán nem, hogy végig nagyon fújt a szél, és a fenyves ezt igen-csak felerősítette. Plusz, ugye a forgalom, mert az út azért ott volt 5-6 méterre. De azért hogy nem aludtam rosszul, arra bizonyíték a fél kilences ébredés. Gyors reggeli, kávé, pakolás, és start.
Az utat, akik kijelölték, azok a térképre fektettek egy vonalzót Koge és Vordingborn között, és húztak egy egyenest. E mellett épült az út, egy árva kanyar nélkül jó 70 km-en keresztül. Per-sze ez azt is jelentette, hogy minden kis bukkanóra ez az út fel is kapaszkodott. Na, így is sike-rült ma 66 km-t lehúzni, úgy, hogy végig olyan szél fújt szembe, ami csak a tengerről tud fújni. Egyes fölé nem is kellett kapcsolnom.
Ronnede-nél egy kis bevásárlást megejtettem, de gyakorlatilag pihenő nélkül tekertem le a Sjaelland sziget aljáig. Itt egy kb. 5km-es híd visz át a tengeren a másik szigetre, Falsterra, aminek az aljától holnap a kompom indul Rostockba. A hídon megálltam fényképezni, mikor hallottam, hogy megáll mögöttem egy segédmotor. Gondoltam, elfér. De csak búgott, hátra-fordultam, hát egy ismerős! Nem nézem vissza most, hogy írtam-e róla, de egy, azt hiszem belga férfi irdatlanul felmálházott segédmotorjával járta be kb. azt az utat, amit én, és pár hónapja, azt hiszem Svédország Lappföldi részén már összefutottunk egy pár ismerkedő szóra.
Most megint taliztunk, és ez azért elég nagy dolog, és véletlen, mert elég nagy utat bejártunk mindketten, ráadásul Ő motorral volt, bár ahogy egyeztettünk, szinte teljesen azonos úton jöttünk. Úgy köszönt el, hogy Rostockban találkozunk, majd elhajtott.
Nem tudom azzal a málhával hogyan jutott idáig, de ahogy elmenőben néztem, pl. három kül-sőgumit cipelt magával. A hídon, ami igen magasan futott, és közös volt a vasúttal, hihetetlen szél fújt. A túloldalon még ledaráltam kb. 20 km-t, majd egy nagyon csinos kis pihenőben megálltam. Tettem ezt főleg azért, mert elhangzott megint a bűvös harmadik pengés, tehát szerelés várt rám, három küllő cseréje.
Most negyed nyolc van, túl vagyok rajta, a gép összerakva, asztalnál, kényelmesen megvacso-ráztam, kimostam egy-két nagyon fontos cuccot, a napló mára kész, még van egy kis energi-ám, (már az akkuban) lehet, hogy még egy filmre telik. És holnap elbúcsúzom Skandináviától, visszatérek az öreg kontinensre!
136. éjszaka, az utolsó Skandináviában. 54°49’27.13” 11°52’06.85”

Szeptember 22. csütörtök, a 137. napom
Igen, őszintén szólva ezzel egy kis bajban voltam. Az egyik forrás még Skandináviához sorolja Dániát is, a másik már nem. Így nem is voltam benne biztos, hogy mikor is lépek ki Skandiná-viából. De most már biztosan kijelenthetem, hogy véget ért a Phoenix Scandinavian Tour 2011. Hisz Németországba érkeztem.
Azt hiszem, elmondhatom, hogy az indulás előtt önmagamnak felállított célokat 100%-ban teljesítettem. Ezek Rovaniemi, az Északi-sarkkör átlépése, Narvik, Lofoten, Osló, Stockholm és Dánia voltak. Most még egy van hátra, az oly jól szolgáló szerelvényt hazakormányozni, teljesíteni az utolsó célt, háztól-házig. (Bár én már ennyivel is nagyon elégedett vagyok, és talán nem szerénytelenség, büszke.)
Reggel már 6.50-kor kivetett a sátor, nagyon erős szél fújt, éjjel többször esett, és reggel is tiszta felhő volt minden. Szedelőzködtem, gyors reggeli, kávé, és nyolc után nem sokkal úton voltam. Természetesen szemben fújt a szél, a közeli, vagy inkább közelgő tenger felöl. Nykoping volt az első, és hát az utolsó komolyabb város Dániában, odáig megint jó kerékpár-út vezetett, ott viszont bekényszerített a városba, holott az anyaút, az E55 elkerülte azt, de a bicikliket a kerülőről letiltották. Ez plusz 5 km volt. Ahogy kiértem a városból, rengeteg szél-erőmű, és napkollektor-telep mellett haladt az út, bár most csak szerintem az elsőből szerez-hettek energiát, a napból annyit, amennyit én az akkumulátoraimnak. Szinte semmit.
Az első buszmegálló előtt aztán nem bírta tovább, nagyon keményen eleredt. Az utolsó pilla-natban ugrottam be átöltözni. Az út utolsó 10 km-ét bő egy óra alatt tettem meg, totál szembe-széllel, és vízszintesen szembevágó esőben. Nem igazán tudtam mi a sós a számban, mert ke-veredett az eső, a könnyeim a széltől, és elnézést, de a taknyom is. Kicsit kemény búcsú volt. De szerencsés! Nem tudtam mikor megy komp Rostockba, nem tudtam naponta hány, (illetve most sem tudom) sőt, a kikötőről sem volt fogalmam hogy merre van. Amerre a GPS küldött, az nekem tilos volt, a bicikli utakon meg megkerültem fél Gedsert, mire a kikötőbe értem.
Egy nagy hajó állt bent, épp eresztették le az orrát, kész volt a beszállás. Odakerekeztem a beszállító pénztárhoz, és mondtam, hogy Rostockig kérek egy jegyet. A hölgy rögtön felkapta a rádióját, mondott bele valamit, és az orr leeresztése megállt. Kiadta a jegyet, felcimkézett, és mosolyogva jó utat kívánt, de hozzáfűzte, hogy szedjem a lábam, mert 10 perce el kellett volna indulniuk. Százzal bevágódtam a raktérbe, és már mozgott is a hajó. Egyetlen biciklista voltam...
Felmentem a fedélzetre, egy-két képet csináltam, de már mondta is a hangosbemondó, hogy a nyílt tengeren levő rossz idő miatt el kell hagyni a fedélzetet, lezártak minden ajtót. És való-ban, tíz perc múlva másfél-két méteres hullámokon hánykolódott a hajó, és az eső teljesen beburkolta. Hihetetlen erős szél fújt, és hát ez nem volt akkora ladik, mint a Baltic Princess Tallinból. Út közben így nem sokat láttam, pihentem, és a megfázás jeleit kutattam magamon, mintha valami kezdődne. Bár lehet, hogy csak egyszerű fáradság és fázás.
Egy órakor menetrend szerint befutottunk a német kikötőbe. A kiszállás már jobb időben tör-tént, legalábbis nem esett. A port a várostól jó 8 kilométerre van, és hihetetlen nagy, és bo-nyolult. Legalább is nekem az volt a kijövetel. A GPS sem igazán tudta mit mond, percenként bírálta felül önmagát, és a most is folyó nagy útépítéseket épp úgy nem tudta, mint a nemrég elkészülteket. Elég gyanús utakon hozott, és jöttem végig néha önszántamból, úgyhogy szerin-tem jó nagy kerülőt tehettem, mire beértem a tényleges városba. Nehezíti a haladást, hogy itt eddig úgy látom, tényleg komolyan veszik a bicikli utat, legalábbis ahol van, senki nem me-részkedik az úttestre, én meg még nem teszteltem le a rendőröket.
Nézelődtem egy kicsit, a belvárosi részen inkább toltam, egy modern, kimondottan Hansa stí-lusban felújított városrészt szeltem keresztül, az Óvárosba nem igazán volt kedvem kitérőt tenni. Egy-két boltba is bementem, volt, amim már hiányzott, elég meglepő, hogy a Maestro kártyámat pár helyen nem fogadták el, erre majd figyelnem kell.
A kijutás a városból is elég bonyolult volt, sok az autópálya és a tiltott főút. Most egy sok számjegyű mellékút rendszeren kanyargok Berlin felé, de tekintve, hogy Németországban mennyi autó van, ide is jut bőven, és a kis mellékúton is hatalmas a forgalom. Kb. 30 km-t jöttem ki, hogy letisztuljon a kép, és most találtam egy ajándék pihenőt, itt rögtön meg is áll-tam. Szokni kell az új országot, annak szokásait, árait, szabályait, stb. Most csapok egy nem-zetközi vacsorát, dán kenyér, svéd margarin, német felvágott. Ja, és magyar műfog!
Jó hideg van, erős szél fúj, és bár süt a nap, nincs több 10-12 foknál. Egyetlen pozitívum az eddigi úton, hogy a szél a tenger felől fúj, tehát most már nekem félig hátszél, egy kis oldal-széllel. Remélem holnap is segíteni fog.
137. éjszaka, Németország északi részén. 53°57’30.36” 12°18’08.29”

Szeptember 23. péntek, 138. nap
A napló elején azt hiszem már kiemeltem, hogy ezek az oldalak az adott napon átélt érzések és élmények őszinte tükrei. Így talán nem számít szentségtörésnek ma este leírnom azt, hogy a mai napot egyáltalán nem élveztem. Kezdődött a reggeli, ordítóan hideg, ködtől csöpögős, hatfokos ébredéssel. Mindent jéghideg vízzel együtt csomagoltam el, és majd meg fagytam még akkor is, amikor kilenckor elindultam.
Az útról, és a környezetről nem sokat tudok mondani. Az napot egy nem túl kellemes levegő lengte be. Az utat végestelen végig hatalmas, csupasz szántóföldek kísérték. Most van itt is az őszi munkák ideje, aminek egyik igen fontos mozzanata a földek szántás előtt betrágyázása. Ez itt nagyrészt hígtrágya kipermetezésével történik, amitől is, valami iszonyatos szag terjen-gett egész nap a levegőben. Nem vagyok finnyás, de az ebédet is kihagytam, nem voltam éhes.
Mivel keményen az ország keleti részén, a régi NDK-n haladok keresztül, megállapíthattam, hogy bizony a múlt még az egyesülés után huszonévvel is kísért. Nem sok minden változott, a szépség, a tisztaság, az elegancia a másik oldalra szorult. Az emberek viselkedése sem túl biztató, a mosoly, a barátság, és főleg a kerékpárosok feltétlen segítése a félszigeten maradt, ma nem sokszor találkoztam vele.
Az utak elég rossz minőségűek, szegény Eszterem is elvitt a legrövidebb útra, aminek pl. az egyik szakszán, (bár már nem sok mindenen lepődök meg) én is azt mondtam, mint a viccbéli parasztbácsi a sétarepülésen, hogy na, ezt azért nem gondoltam volna. Két település közt az út jó nyolc kilométeren keresztül abból állt, hogy a földre egy gépkocsi keréktávolságának meg-felelően betonlapok voltak két csíkban lefektetve. Szerintem az út még a háború után épülhe-tett közvetlenül, a betonlapok hihetetlen állapotban voltak, de az út elején, és közben is több helyen kint volt a főútvonal tábla! Nem vicc, fénykép is készült róla. Kétszer jött szembe autó, mindkétszer lehúzódtam a fűre, és elengedtem.
Végül csak azért mentem, hogy valahova végre emberi környezetbe kijussak, és találjak vala-mi éjszakai táborhelyet. Ez jó 80 km után sikerült, amennyiben egy frissen learatott szántóföld egy kisváros szélén sikernek számít. Most itt vagyok, szerencsére ezt még nem permetezték le, a szagot valahonnan távolabbról hozza a szél, de hozza. Egy éjszakára elmegy. Jó hideg van már eset hétkor is, és főleg sötét. Egy gyönge vacsora, és holnap minél korábban tovább!
138. éjszaka egy szántóföldön, valahol Németországban. 53°29’53.67” 13°04’34.91”

Szeptember 24. szombat, a 139.nap
Reggel mikor széthúztam a sátor cipzárját, odakint tejfehér köd volt, fél méteres látótávolság-gal. Aztán felálltam, és rám sütött a nap. Az érdekes jelenség oka, hogy a szántóföld egy kis lapályban feküdt, amit másfél méteres magasságig megtöltött a köd, fölötte viszont már ra-gyogó kék ég, és sütött a nap. Így rövid ujjúban vágtam neki az útnak, és tényleg egész nap kellemes 15-18 fok volt. A mai nap feladata egy új nadrág beszerzése volt, mivel a Finnor-szágban vásárolt, bivalyerős vászonnadrág is megadta magát, a leg igénybevettebb részén, a két lábam közt.
Így viszont már minden lépésnél vigyáznom kellett, hogy a kikandikáló testrészeim nehogy szeméremsértés miatt börtönbe juttassanak. Az első kisváros (a neveiket nem fogom leírni, sok volt belőlük, egyformák voltak, és nem is igazán néztem, főleg nem jegyeztem meg őket) szélén egy bevásárló központban találtam is egy megfelelő nadrágot, 10 €u volt, óvatosságból meg-kérdeztem, hogy a kártyámat elfogadják-e? Mondták, hogy természetesen, hát beálltam a sor-ba. Jó sokan voltak, vagy negyedórát álltam, mikor odaértem, a pénztárgép kiírta, hogy ez a kártya ide nem jó! A nadrág maradt.
A következő kisvárosban a bejáratnál volt Aldi, jól bevásároltam egy-két napra, mivel tudtam, hogy a rostocki Aldiban jó volt a kártyám. Itt nem! Mondták, hogy pakoljam vissza, amiket vettem, én is mondtam, hogy mit csináljanak vele. No, a belvárosban aztán találtam egy ban-kot, ATM-et, vettem föl 100 €u-t. A következő Lidl-ben újra bevásároltam, és a közelben levő KIK üzletben végre megvettem a nadrágot is, egyszerű igazi német sportnadrág, 6 €u. ( Aztán néztem a kis cimkét, Made in China) Mindegy, bírjon ki három hetet.
Itt egy kicsit nézelődtem is, egy hangulatosabb városka volt, mint az eddigiek, szép és nagy, hatszög alakú főtérrel, és meglepően csinos, elegáns sétálóutcával. Szombat lévén nagy volt a nyüzsgés is, ez már kezdett hasonlítani az út során megszokott, és megszeretett városkákhoz. Tekertem tovább, igaz, itt megint meghullámosodott a vidék, elég sokat kellett tolni lejtőre fel. Többnyire a B96-ost koptattam, néha tett csak egy kis rövidítést a GPS, amit mindig gyana-kodva fogadtam, de olyan igaziból nem vitt félre. Hatvan km/nap sebességgel számoltam Né-metország átkelését, ez eddig reális is volt, igaz a mai nap 56 után kiálltam. Még csak négy óra múlt, mikor a bicikliút, amiből erre meglepően sok van, bekanyarodott egy tó partjára, ott is egy szépen gondozott, lenyírt szabad területre, egy szép kis parkba, ami a szántóföldes éj-szakázás után igazán felüdülés volt. Úgy döntöttem, maradok. Kényelmesen, asztalnál megva-csoráztam, megírom a naplót, aztán pihenek. Majdnem azt írtam ebben a nagy csendben, erre a közelben, valószínű egy szabadtéri színpadon rákezdett egy valószínű helybeli metal banda, (a színvonalból gondolom) és bizony a víz nagyon jól vezeti a hangot…
139. éjszaka Berlin előtt, a Geron-tó partján. 53°00’48.12” 13°11’01.34”

Szeptember 25. vasárnap, a 140. napom
Mielőtt a tegnapelőtti kicsit borúsabb hangulatomért valaki megsajnálna, elmondom, hogy ma egy kifejezetten jó és tartalmas nap van mögöttem. Este még voltak látogatóim is. Már a sátorban olvasgattam, mikor három férfi közeledő hangja, majd egy keménynek szánt „hallo” szólított ki a sátorból. Két nagydarab kísérő, és a „fűhrer”, a maga 160 centijével. Ő azonnal közölte, hogy ez magánterület, és azonnal szedjem a sátorfámat. Kértem, hogy mivel nem ér-tem, térjünk át angolra, ez kicsit zavarba hozta, és nem tudta vállalni. Viszont kézzel-lábbal újra elmagyarázta a parancsot, megerősítve azzal, hogy hívja a rendőrséget. Én bemutatkoz-tam, megpróbáltam elmagyarázni ki vagyok, honnan jöttem, és hogy csak egy rövid éjszakára szeretném igénybe venni a vendégszeretetüket, és felajánlottam a telefonomat, ha rendőrt akar hívni. Ez megint zavarba ejtette, susmogtak egymás közt, lényeg az, hogy két perc múlva már úgy szorongatta a kezemet mintha soha nem akarná elengedni, és háromszor kívánt elmenő-ben jó éjszakát. Szerintem csak egy kicsit önmagának akarta megerősíteni, hogy ő is valaki.
Reggel gyönge köd, de fölötte a kék égben, és a zavartalan napsütésben már ott volt a szép nap ígéretet. Induláskor végigkarikáztam a még kihalt városkán, egyedül a templom körül volt egy kis mozgás, a harangszó misére hívott. Nagyon tetszett, hogy a régi, szász stílusban épült házakat, gondolom a régi városmagot, egy rendkívül jó állapotban fent maradt városfal vette körül.
Az úton három dolog volt, ami megalapozta a jókedvemet, napsütés, szélcsend, és sima út. Ugye milyen kevéssel beéri az ember! Úgy terveztem, hogy Berlin előtt közvetlenül megállok, és majd holnap, hétfőn haladok át rajta, tartottam a nagy kiterjedésű főváros forgalmától. Tekertem, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy déli egy óra van, és bent vagyok a vá-rosban! Hát itt nem volt megállás, akkor essünk túl rajta!
Az első meglepetés akkor ért, mikor egy kanyarból kiérve a GPS-re néztem, és az kiírta, hogy a következő irányváltás 18 km. És valóban, egy 18 km-es sugárút állt előttem. A második fur-csaság, vagy meglepetés az embereket figyelve az volt, hogy mintha Isztambulban jártam vol-na, szinte csak törököket láttam. Az utcákon a sétáló családok, a játszótereken a fátyolos anyukák a gyerekekkel, a kávéházak teraszán vízipipázó férfiak, mind-mind törökök voltak. Mint ahogy a kávéházak, vendéglők is.
Egy nagy téren megálltam egyet szusszanni, de körbe nézve, nem igazán mertem a biciklit 10 méternél távolabbra otthagyni. ( Hol van már, mikor sátrat, biciklit, mindent egész napra nyitva magára mertem hagyni…) Mellettem volt egy kínai büfé, és az utcára is árultak, zöld-séges sült tésztát csirkehússal, dobozban, közvetlen a wok-ból, sok csípős szósszal, 2.50-ért! Nem bírtam ellenállni. Nagyon jól esett!
Mentem tovább, mind beljebb a „sűrűjébe”, feltűnt a TV-torony, központi-pályaudvar, az Un-ter den Linden, Friedrich-strasse, és máris ott voltam a hírhedt Checkpoint Charlie-nál, ahol természetesen turisták tömege fényképeztette magát a mű-amerikai katonákkal. Szemben az emlékházzal egy souvenir árusnál megvettem a „kötelező” hűtő mágneseket, majd a volt nyu-gati-szektorban haladtam tovább, most már kifelé utam nyolcadik fővárosából. Negyedszer jártam Berlinben, túl nagy városnézést nem akartam csapni, olyan túl sok érdekességet már nem is nagyon tudna mutatni.
A kifelé vezető út az elővárosokkal együtt harminc km volt! Már esteledett, én is a végét jár-tam, de egyszer csak megint egy kulináris megálló következett, utcai pavilonban árulták emlé-keim szaftos bockwurst-ját, a híres berlini kolbászkát. Nem bírtam ki, sült krumplival még ezt is legyűrtem, igazi tobzódós délutánom volt. Mikor ritkultak a házak, már csak egy jó éjszakai szálláshelyet kellett keresnem, ami nem volt egyszerű, úgyhogy nem is cifráztam, egy falucska előtt, már szinte sötétben, közvetlen az út szélére egy szántóföldön sátrat vertem.
A vacsorával már nem kell bíbelődnöm, most már csak az alvás következik, bár itt az út szélén elég zajos a hely, de én is elég fáradt vagyok. Jó éjt!
140. éjszaka, Berlin után egy szántóföld szélén. 52°19’51.38” 13°26’26.09”

Szeptember 26. hétfő, a 141. nap
Ma is sikerült a határaimat jócskán feszegetve, nem túlzás, de a rosszullét előtt öt perccel megállni. Annyira fáradt voltam délután négykor, a mai nyolcvan km után, hogy beestem egy fenyvesbe, gyorsan felállítottam a sátrat, és bezuhantam, aludtam rögtön egy félórát. Hiába, megint hetedik napja jövök egyfolytában, minden nap elég komoly km-eket letudva.
Este jókedvűen aludtam el. Olvasom Merlének a Francia Históriáit, és abban bukkantam egy gyöngyszemre. III. Henrikkel kapcsolatban, az akkori kor szellemében (1599) íródott az aláb-bi definíció: „Nem férfi az, ki pomádé szagot áraszt! Az igazi férfi úgy ismerszik, hogy hónal-ja szaga csípősebb a friss ecetnél, a lába pedig bűzhödt, mint a trágyának leve! Henrikünk ilyen férfi!” És akkor felujjongva, egy másik idézet jutott eszembe szabadon: Férfinak érzem, ó Éva magamat! És ezen úgy el kezdtem magamban nevetni, hogy gyakorlatilag álomba rö-högtem magamat.
Háromnegyed hétkor egy jóakaratú autós, aki valószínű aggódott, hogy el ne aludjak, kemény dudaszóval ébresztett, bár nem haragudtam, időben el tudtam indulni. A napfelkelte mindig a leghidegebb, így volt ez most is, utána egész nap kellemes, langyos őszi idő volt. Az indulással volt egy kis kalamajka, rögtön felkanyarodtam az ott még autóútként funkcionáló 96-ra, sze-gény szembejövő fegyelmezett német autósok legnagyobb döbbenetére és villogására, de 3-4 km után lefokozódott az út sima főúttá, úgyhogy nem volt miért aggódni.
Nem beszélve arról, hogy példamutató módon szinte egész mai utamat jó minőségű kerékpár-úton sikerült megtenni. Még reggel útba esett a Südring Center nevű hatalmas bevásárló köz-pont, ahol megtisztálkodtam, megborotválkoztam, és bevásároltam a mai útra.
Az útról különösebbet nem tudok írni, azon kívül, hogy jöttem. Öt kilométerenként egyforma kis falvak, szerény forgalom, a kísérő legtöbbnyire szántóföld volt, egy-két szakaszon volt csak fenyőerdő. Két órakor egy kis pihenőt tartottam, volt még csoki krémem, de szomorúan fedez-tem fel magamon, hogy már igazából a hátam közepe sem kívánja az édességet. Vagy leg-alább is ezt a fajtát. Beteltem vele! Azért hogy a kalória meglegyen egy fél üveggel leerőltet-tem, de nem esett jól.
Aztán a kezdetben írt körülmények közt végül megálltam, most kb.140 km-re vagyok a Cseh határtól Drezdával egy magasságban. Jó lenne egy napot pihenni, de haladni is. Az akkumu-látor a rövidülő napokon, és a sok árnyéktól nem igazán tud feltöltődni, film az már nincs, a naplót is kicentizve, rövidre kell fognom. Kempingek természetesen a mellékutak mellett nin-csenek, pedig tényleg szívesen rászánnám már azt a kis pénzt, hogy újra rendbe tegyem, fel-töltsem magamat. Hát, reggel tovább!
141. éjszaka Németországban, egy fenyőerdőben. 51°35’06.27” 13°59’38.44”

Szeptember 27. kedd, a 142.nap
S lám, csak kívánni kellett, és ott, illetve itt állt az út szélén a mindent megoldó álomkemping. Mert, hogy most itt vagyok. A vadregényes éjszakai szálláshelyemen ébredve meglepetten vet-tem észre, hogy a kontinensre lépésem óta először esett az eső. Hajnaltájban lehetett, mert a nyoma még friss volt, de a fáradságomat jelzi, hogy nem ébredtem fel rá.
Összepakoltam és nekivágtam. Igaz a mondás, hogy a ló is jobban húz hazafelé, nekem is job-ban gurul a gép. Bár ennek ára az ismerős, de oly rettegett pendülés, ma elszakadt a harma-dik küllő, szerelnem kell megint.
Jól haladtam, tényleg, hisz déli egy órakor már hatvan körül jártam, igaz, ekkor egy nagyob-bat pihennem is kellett. A táj annyi változatosságot mutatott, hogy egy nagy tórendszer is útba esett, illetve ami a határ közeledtét jelzi, hogy a falvakban megjelentek a német mellett a cseh nyelvű utcanevek is. A forgalom a határhoz közeledve csökkent, illetve mind jobban a kamio-nok felé billent.
A déli ebéd a pihenő alatt megvolt, egy literes gyümölcsjoghurtot ittam meg, a csoki krémet nem kívántam. Belejöttem a menésbe, úgy éreztem ma csúcsot döntök, de három előtt itt állt ez a kis kemping, bár a recepció zárva. A bent levő német vendégek viszont mondták, hogy pakoljak csak le nyugodtan, majd jön a recepciós. Így is tettem, lepakoltam, rákapcsoltam az áramot az akkura, és akkor jött az érdekes módon angolul egy kukkot sem tudó portáshölgy.
Azért sikerült elintézni a formaságokat, kifizettem 11.50-et, illetve mikor a mosás után érdek-lődtem, még 5-öt a nagymosásért, szárításért. De megérte!
Lezuhanyoztam, kimostam, az most már hazáig bírja. Nagyon pozitív, hogy net is van, így pótolni tudtam elmaradásomat, és még a szeretteimmel is sikerült kapcsolatot találni. Csillag-fényes, elég hideg éjszaka lesz, a vacsorán túl vagyok, most egy jó nagy alvás következik, majd reggel tovább. Igaz, valamikor szerelni is illene…..
142. éjszaka, Knappensee kemping. 51°22’21.97” 14°18’38.11”

Szeptember 28. szerda, 143. nap
Elég későn aludtam el, nyolc után néztem ki először. Felemás érzéseket keltő látvány fogadott, az első az a szürkeség, köd, hideg, a másik pedig a sátor körül szaladgáló 5-6 tündéri, zász-lósfarkú mókus. Hát nem akarok túlozni, de jó öt percig nem moccantam, úgy néztem őket. Velük kapcsolatos a mai másik meseszerű élményem is, amitől valahogy az ember akárhány éves is, egy pillanat alatt gyerek lesz.
Már dél körül bent heverésztem a sátorban, az ajtórész nyitva, és a ponyvára kívülről rásütött a nap. A fejem mellett egyszer csak megjelent egy árnykép, egy feltartott farkú mókus sziluett-je, aki kíváncsian szimatolt, szöszmötölt lassan végig az ajtónyílás irányába. Nem moccan-tam, figyeltem az ajtót. Bekanyarodott a sarkon, az orra végig a földet súrolta, úgy keresgélt. Beért a nyílás közepéig, a lábfejemtől 20 centire volt, mikor felém fordulva felegyenesedett, egymás szemébe néztünk, és egy nagyon halk kis sikkantást hallatva már ott sem volt. Az a tört másodperc, amíg egymás szemébe néztünk, az csodálatos volt.
Az előbbiekből persze az is kiderül, hogy nem mentem sehová, egy nap pihenőt szavaztam meg titkos szavazáson önmagamnak, abban a másodpercben, mikor először kinéztem az ajtón reg-gel. Rossz idő, fáradság, fájt a lábam, és még szerelni is kellett. Még a végén ellustulok! Ké-nyelmesen megreggeliztem, és neki kezdtem a küllők cseréjének. Kicsit meghűlt bennem a vér mikor szétszedtem, hisz azért kezdtem neki, mert elérte a hármat a szakadt küllők száma, ami a valóságban hat volt! Bár éreztem én, hogy meglepően csámpázik a bringa hátulja!
Jó másfél órát elbíbelődtem vele, még maradt kb. 25 db, szeretném, ha az már hazáig elég lenne. Kifizettem még egy napot a recepción, eztán jött a mókus. Nekikezdtem kicsit rendbe tenni a honlapot, valamint a fényképeket. A beszámolóimat én időnként lementem még egy külső merevlemezre is. Sokan kifogásolták, én is, hogy a napló első napjai összevissza, nem napi bontásban íródtak, na, most ezt is orvosoltam.
Két óra körül éhes is voltam, gyönyörűvé lett az idő is, sétálni indultam a faluba. Ami nem különösen nagy szám, olyan, mint a másik pár száz, amin keresztül jöttem. A központban ta-láltam egy hangulatos kerthelyiséget, és egy hirtelen gondolattal beültem. Ami leginkább csá-bított, hogy teljesen egyedül voltam. Ettem egy szoljanka levest, amihez régi szép emlékek fűződnek még egy 35 évvel ezelőtti, szüleimmel tett drezdai kirándulásról. Másodiknak pedig egy kicsit olaszos beütésű, sertésszelet mozzarellával, paradicsommal, bazsalikommal, sült krumplival, és az elmaradhatatlan káposztával. Egy tízesért jól laktam, aztán, ha már lúd, legyen kövér, bementem a pékhez, és vettem egy nagy szelet túrós-mazsolás lepényt, amit csak úgy, papírból az utcán befaltam. Végezetül hogy komplett legyen a menü, visszatérve a kem-ping kerítésénél levő nagy körtefa megajándékozott három szép, lédús gyümölcsével, és máris kerek volt a világ.
Az energiában tobzódva még megnéztem négy (!) részt a Lost 3-ból, (ami önmagában nagy szellemi kihívás) eredetileg bele szerettem volna aludni, de nem sikerült. Azért még egy gyen-ge vacsora is lement, most fél hét, lassan megy le a nap, jönnek be a szúnyogok. Jó nap volt a mai, ilyen is kell! Holnap reggel viszont egy forró zuhany után tényleg tovább indulok.
143. éjszaka, Knappensee kemping. 51°22’21.97” 14°18’38.11”

Szeptember 29. csütörtök, és már a 144. nap
A forró zuhany is meg volt, meg a továbbindulás is. Először 7-kor ébredtem, amit korainak és hidegnek tartottam, így fél kilencig repetáztam. Ma a mókuskák valahová máshova mentek, egyet sem láttam. A reggeli szertartások után elköszöntem a knappensee-i kempingtől, és neki-indultam, még mindig a 96-os utat koptatva. Az első menet nem sikerült túl hosszúra, 300 mé-ter után ugyanis megláttam, hogy a tegnap már kifigyelt, de zárva levő fodrász most nyitva van. Volt egy olyan kóbor ötletem, hogy hajat kellene vágatni, de az ártól kicsit tartottam.
Na, itt volt az alkalom, bementem, és megkérdeztem. Kifejezetten kedvező, 5 €u-s árat mondott a hölgy, rögtön maradtam is. Ill. maradtam volna, de akkor jött meg egy idős hölgykuncsaft időre. Megtárgyalták, és mivel az enyém ígérkezett rövidebbnek, kedvesen előre engedett. Tényleg kész volt tíz perc alatt, és olyan, mint mikor elindultam. Már zavart a nagy lobonc, egy gonddal kevesebb.
Aztán újra elindultam. Szomorúan néztem viszont a távolban feltűnő hegyeket. Ezek bizony rám várnak! Az első faluban bevásároltam, egy-két napra megint jó vagyok. Már lankák közt jött az utolsó nagyobb német város, Bautzen. Egy szurdok mélyén húzódó kis folyócska fölé, annak két oldalára épült a város, az Óvárosban több száz éves templomok, házak, és egy kas-tély nézett a meredek tetejéről a lent kanyargó folyócskára. Nagyon hangulatos volt!
Az út mind nehezebb lett, kezdte idézni a norvég utakat, volt egy 11%-os emelkedő is, 900 méter hosszan, majd egy óráig kínlódtam vele. Elszoktam már tőle…. Két kilométerenként apró falvak, mind több cseh rendszámú kocsi és kamion, és hatalmas szintkülönbségek. Meg-néztem a GPS-t, már 500 m fölött jártam megint. Azt hittem kifutok az időből a sok tologatás miatt, de öt órakor feltűnt a határvároska, Rumburk.
A meglehetősen elhagyatott határon a szokásos fényképezés, és megérkeztem az út 11. orszá-gába. A határ innenső oldala meglehetősen elhanyagolt benyomást keltett. Érdekes, hogy ez szinte minden országban így volt, hogy beljebb haladva folyamatosan nőtt az elegancia.
Itt lepusztult, romos, üres, sőt kiégett házakkal kezdődött a határ innenső oldala, bár a város közepe felé haladva javult a külső. A szocreál benyomás az megmaradt, viszont kezdtem kicsit otthon érezni magamat, hosszú idő után felbukkant újra az első Tesco. Lehet gazdaságos pá-rizsit venni!
Már nagyon lestem az éjszakázó helyemet, bent a házak közt, majd kifelé haladva a külváros-ban viszont engem lestek, elég érdeklődő tekintetek, úgyhogy ott nem szerettem volna éjszaká-ra sátrat verni. Kijöttem 5-6 km-t, és egy erdőbe húzódtam be az úttól kb. 100 méterre a fák közé. Itt legfeljebb állatok vannak, akik sosem olyan rosszak, mint az emberek.
Egy szinte észrevehetetlen erdei útra kanyarodtam be, gondolván hogy itt a madár sem jár, egyszer csak autózúgás, és na, mi jött az erdei úton? Természetesen egy rendőrautó! Egy nem túl érdeklődő pillantásra méltatott, és ment tovább.
Így teszek majd reggel én is. Nem nagyon biztató hogy jó magasan vagyok, tehát hideg lesz éjszaka, az sem, hogy rögtön egy irdatlan emelkedővel kell kezdenem, valamint az sem, hogy itt a közelben vadászhatnak, mert több lövés is dördült, miközben írok. Hát, remélem jó a szemük. Lehet, hogy kitűzök a sátor tetejére egy fehér zászlót!
144. éjszaka, Csehországban, egy erdőben. 50°55’32.50” 14°34’27.53”

Szeptember 30. péntek, a 144. nap
Nem lőttek rám! Viszont tényleg jó hideg volt. Reggel már hét előtt kivetett a sátor, még épp hogy kelt fel a nap, már készülődtem. Amitől tartottam, az a jó kis emelkedő, ott állt előttem. És még utána sok másik. Lehet, hogy hihetetlen lesz, amit leírok, de így volt, és ebből látszik, hogy ismeretlen terepen nagyon nehéz még csak hozzávetőleges haladási tervet is csinálni. Az első három órában, tehát fél kilenctől fél 12-ig, haladtam 8 km-t. Akkor álltam meg először pihenni, mert már azt hittem kiköpöm a tüdőmet, és szomorúan állapítottam meg, hogy jó, ha ma meglesz a harminc kilométer.
Aztán a következő hat órában, tehát durván fél hatig, jöttem még 81-et. Úgyhogy a mai telje-sítmény egy remek 89 km lett, amivel ma átléptem a 8000 km-t. Feljutottam egy 5-600 méter magas fennsíkra, ami viszont tükör sima volt, mint a spanyol meseta. És én száguldottam! Keresztül falvakon, két nagyobb városon, mindkettőben csak 10-10 percre álltam meg, szusz-szanni. Az első Ceska Lipa volt, a második a Skoda-város, Mlada Boleslav. Az utóbbi volt a nagyobb csalódás, részint mert a városon belül a terepviszonyok igen zordak voltak, de nem is ezért nem tetszett, hanem mert az egész város olyan képet sugárzott, mintha jó évtizedekkel ezelőtt megállt volna az idő. Csak éppen az enyészet dolgozott szorgalmasan. Ez látszott a házak külsején, az utak minőségén, általában mindenen. A domb tetején levő Óvárosba tech-nikai okok miatt ugye nem mentem, de ahol átszeltem a várost, ezt láttam.
A kis pihenő után jöttem is tovább, ekkor már a pihenő helyet keresve, de csak falvak egymás után, közte meg hatalmas termőföldek. Azt megfigyeltem, illetve megéreztem, hogy a legna-gyobb részükbe a földeknek káposzta volt vetve. Jellegzetes szaggal! Végül, mivel már tényleg fáradt voltam, az egyik faluban, név szerint Lustenicében gondoltam egyet, és a központban bekanyarodtam a benzinkút mögé, egy szépen nyírt füves területre, és itt sátraztam le. Az itt lakók kicsit furcsán nézegettek, de mindnek köszöntem, odaintegettem, visszaintettek, és rám hagyták a dolgot. Reggelig zavarok csak, kérem! A vacsorán túl vagyok, sötétedik, egy kis olvasás, és holnapra hasonló szép utat kívánok magamnak! Egy veszteség, meg kellett, hogy váljak a jó kis szandálomtól, ugyanis annyira elkopott a talpa, hogy szinte már a földön jár-tam, mindenesetre, ha ráálltam egy papír tízkoronásra, meg tudtam mondani, hogy fej vagy írás. Kár érte, nyugodjék békében ott az erdőben!
145. éjszaka Csehországban, Lustenicében. 50°19’12.06” 14°56’28.66”

Október 1. szombat, 146 napja úton
Hihetetlen hogy rohan az idő, már októbert írunk! Ahhoz képest az időjárásra nem panasz-kodhatom. Ahogy haladok délre, úgy javul az idő. Ma kifejezetten kánikulában tekertem végig a napot. Kemény nap volt. Csehországban is vannak ám hegyek, nem is kevés. A mai vezérfo-nalam a 38-as út volt, illetve marad is, ezen a számon fut az egész utam az osztrák határig.
Hétkor keltem, jó hideg éjszaka volt, illetve hát mind az, ez azért jelzi az októbert, az őszt. Fél kilenckor indultam. Az útról sok mindent nem tudok írni, hatalmas szántóföldek, az erdők tel-jesen elmaradtak, az egyhangúságot csak a két kilométerenként következő pár házas falvak oldják, vagy még inkább fokozzák. Pár város is útba esett, úgy, mint Nymburk, (itt bevásárol-tam egy új üzletlánc áruházában, úgy hívják, hogy Albert), aztán Kolin, (itt találtam internetet és fel tudtam tenni a naplót) majd megkerülte az út Caslavot, és így jutottam el fél hatra Habry határába.
Jó sokat kellett kapaszkodni ma is, volt megint olyan szakasz ahol 4 km-t toltam, de hát ez benne van, erre visz az út haza. Most hogy megálltam, megnéztem a magasságmérőt, 512 mé-tert mutat. Gyanús volt, mert egy idő óta csak felfelé haladtam, és itt már olyan a panoráma, hogy szinte minden alattam van. Egy ház melletti szépen nyírt tisztás csábított, ráadásul a család kint ült, krumpli szedés utáni pihenőt tartottak, sörözgettek. Odamentem, engedélyt kértem a sátorverésre, nagyon készségesen mutatták, enyém az egész tér.
Ma 81 km-re tellett, de elég ez. A forgalom jó nagy volt, azt hittem szombat csendesebb, de úgy látszik, sokan mennek kirándulni. És gyanítom, nem mindenki tér haza. Megdöbbentő mekkora a különbség a skandináv, és az kontinens eddigi két országának, de főleg Csehország vezetői között. Azzal bizonygatja szinte minden úrvezető, hogy ő mennyire jó sofőr, hogy nem vezet, hanem őrülten száguld. Felelőtlen, hajmeresztő előzések, legtöbbjük teljesen értelmet-len, mert szinte semmit nem jut előre, és eszeveszett száguldás a beláthatatlan útszakaszon is. Külön kategória a motorosok, lehet, hogy a Brno-i pálya közelsége fertőzi meg őket, de min-den kis pancser bajnoknak képzeli magát, és hihetetlen dolgokat művelnek olyan sebességgel, amit megsaccolni mertem, de leírni már nem, mert biztos hatalmas túlzás. Vagy nem. De leg-alább meg van az eredménye, amit északon szinte sehol nem láttam, itt kb. 300 méterenként fejfák, koszorúk, márvány síremlékek szegélyezik az utat. Névvel, fényképpel, és szívfájdítóan sok a fiatal, és a feltehetően ártatlan áldozat nő, huszonéves szép lányok. És miért? Ennél értelmetlenebb halál nem hiszem, hogy van.
Még tegnap történt a Skoda-városban, Mlada Boleslávba, de ezekhez a gondolatokhoz csatla-kozik. Jobb kéz felé kis tér. Orral befelé egy új azt hiszem Honda, de nem is a típus a lényeg, minden ragyog rajta, a hangján hallatszik a tuning, benne fiatal srác, és egy lány. A tér szűk ahhoz, hogy egyből megforduljon benne, csak előre, majd tolatással, több lépcsőben lehet. Na nehogy már! Van annak egy sportos, csajozós módja is, nagy gáz, kidobott kuplung, és hely-ben radírozva, megfaroltatva megfordulni. Igen ám, de ahhoz vezetni is kellene tudni. Az or-rom előtt történt, a fiú belekezdett, de kevés volt a gáz, és nem is szedte eléggé alá a kor-mányt, az eredmény: pont szembe az első két kerék nekicsapódott az elég magas útpadkának, két egybeeső nagy durranás, és két ronggyá szakadt gumi. Hát égő! Csúnya dolog a káröröm, de én direkt megálltam előttük, és úgy néztem jó ízűt röhögve.
Szóval most itt vagyok a falu szélén, túl a vacsorán, besötétedve, és már egyáltalán nem káni-kulában. Megnézek még egy filmet, majd álomba olvasom magam. Holnap tovább.
146. éjszaka, Csehországban. 49°46’51.28” 15°29’20.47”

Október 2. vasárnap, a 147. nap,
Azért ez a Csehország sem piskóta! A mai napom úgy éreztem, nehezebb volt, mint egy norvég nap. Alattomosabb. (Persze lehet, hogy azt csak az idő szépíti meg.) Reggel ugye 500 m körü-liről indultam, most tartok 700 magasságában, de egész nap ment a libikóka, rövid távokon, nagyon nagy szintkülönbségeket kellett legyőzni, a legtöbbször gyalogosan tolni. „Eredmé-nye” is van, ma este meg kellett válnom a zöld edzőcipőmtől is, egyszerűen levált az egész talpa.
Indulás után már lestem az első nagyobb települést, alig volt két deci innivalóm. Jött is nem soká, a nevét nem írom le, mert nagyon cseh, nem is fontos. Szerencsére itt vasárnap is nyitva van minden, egy Penny-ben bevásároltam. Aztán küzdöttem tovább. Az idő remek volt, ahogy a reggeli hideget feloszlatta a nap, jött a felhőtlen kánikula. Izzadtam is rendesen egész nap, meg volt a négy liter folyadék.
A második, és nagyobb város Jihlava volt, ezt megjegyeztem. (olyan nyerítésszerű név). Nem akartam én tegnap az ördögöt a falra festeni, de ma megláttam az út, tehát az öt hónap, a 8000 km, a 11 ország első balesetét. A tegnap leírtak alapján törvényszerű volt. Nem volt iga-zán nagy, bár egy totálkár biztos. Jihlava mellett a 1-es autópálya feljárójánál, pont az orrom előtt. Az ok, egyik részről a figyelmetlen sávváltás, a másikról meg az ész nélküli hajtás. Utóbbi utánfutóval 100 éves Skodával.
Ma természetesen messze elmaradtam az utóbbi két naptól, de ez a 62 km is szép. Délután már azt éreztem, hogy teljesen, és pótolhatatlanul kimerült minden energia tartalékom, de mindig csak az a „na, még száz méter” győzött. Egész eddig az erdőig, innen 100 méterre két részes, komoly emelkedő vár reggel, azt már nem bírtam bevállalni. De egyszer csak vége lesz, ha korábban nem, hát a nagy magyar Alföldön. Az erdő nagyon sűrű, hét óra van és tök sötét. Biztos hideg is lesz, és sok a rovar. Bezárkózom, kis film, kis olvasás, és azt hiszem, nem kell ringatni. Reggel tovább.
147. éjszaka, egy fenyőerdőben. 49°15’37.46” 15°35’30.13”

Október 3. hétfő, az út 148. napja
Nagyon sötét éjszaka volt. Sikerült az avar alatt kifognom úgy a gerincem vonalában egy ágat, hogy az egy párszor, fordulás közben bizony felébresztett. Aztán még olvasás közben hallottam, hogy látogatóm van, körbejárja a sátrat, a nagy reflektorommal hirtelen kivilágí-tottam, bizony a róka koma igencsak meglepődött. Nagyon nem zavartatta magát, a fény sze-rintem teljesen elvakította, azt sem tudta hol van, ahogy eloltottam, akkor oldalgott el. Ké-sőbb, az éjszaka folyamán még vagy ő, vagy a haverjai párszor visszatértek, de csak szöszmö-töltek, szimatoltak, nem bántottak semmit.
Reggel megint leheletes hideg volt, és megint megfázottnak éreztem magam, remélem ez majd megint csak vaklárma lesz, lázam nincs. Pakolás, és nekifeszültem az előttem álló emelkedők-nek. Amit még sok követett, nagyon fárasztóak, ekkor még nem is mertem remélni, hogy ma meglátom Ausztriát. Igazából meglepődtem, mikor egyszer csak 756 m-t mutatott a GPS. Nem számítottam ilyen magasságra! De mint mindennek, egyszer ennek is vége lett, és elkezdett lejteni.
Az ereszkedők pedig szintén nagyon durvák voltak, egyszer új sebességi rekordot is döntöttem, a tegnapi esztelen száguldásról szóló elítélő véleményem után le sem merem írni mennyivel mentem! (Mindenesetre hatossal kezdődik. {és négyes a vége}) Szégyellem, na, de talán annyi mentségem van, hogy már mindkét fékem annyira a végét járja, hogy csak ennyi tellett tőlük. Mikor meg már észrevettem, hogy mennyire, és mennyivel megyek, nem szállhattam le, az még rosszabb lett volna.
A mai „célváros” Znojmo volt, tudtam, ha azt elérem, meglesz az a 11 km is, ami a határig kell. Hát fél kettőkor megvolt, egy kis bevásárlás, egy órácska séta a belvárosban, majd a pihenő után tovább. Amúgy nagyon szép, és hangulatos a völgyben fekvő város, szép, régi polgári házakkal, aranyos kis főtérrel, elegáns üzletekkel. Ahogy kifelé haladtam, a határ felé, egy csapásra megszaporodtak a szex, mint üzletág köré épült létesítmények. Rengeteg night-club fedőnevű 24 órás intézmény, frissített táblákon kiírva, hogy adott pillanatban éppen hány leányzó szabad. Ezerféle néven futottak, különösen megható volt számomra, hogy volt köztük egy, amit valószínű az utamról neveztek el, mert Phoenix volt a neve.
A határig aztán az út széle is tele volt szolgáltató hölgyekkel, talán a minőségük lepett meg igazán, mert egytől-egyig olyan randák voltak, hogy szerintem a kutya is sírva fogadta volna el a kezükből a legfinomabb kolbászt is. Bár, lehet, hogy ők fizetnek…
És négy órakor megérkeztem az út 12. és egyben utolsó országába, Ausztriába. A határra te-lepülve még hatalmas freeshopok, Casinók, sőt, egy Asia Center nevű Cserepes sor klónt is telepítettek ide. A határon kicsit meglepődtem, mert bár nagyon pici átkelő, de három rendőr nyírta, vagyis büntette keményen a kilépő (!?) külföldi kamionosokat. Vagy itt hajtották be, amit az országban elkövettek, vagy az itteni rendőrök vaskezűek. Nem akarom megtudni!
Elég hepehupás 303/E59-es úton bejöttem még vagy 10 km-t, ma 82 lett, és eljutottam Guntersdorf nevű kis településig. Itt a falu szélén egy kis ligetben letáboroztam, magvacsoráz-tam, még elmentem, sétáltam egyet, most hét óra, sötét van, olvasok, egy filmecske, majd reg-gel tovább. A megfázást sajnos még mindig érzem!
148. éjszaka, Guntersdorf, Ausztria. 48°39’03.68” 16°03’13.30”

Október 4, kedd. 149 napja úton
Igen, hát ezt lehet szerencsének is, meg pechnek is tekinteni. Szerencse az, hogy szinte az egész utat az összes hidegével és fagyoskodásaimmal együtt megúsztam megfázás nélkül, pech az, hogy épp a legvégén kap el. Nem komoly, (remélem) csak kellemetlen. A sok leizzadás, és az amúgy viszont igen friss, magaslati levegő úgy tűnik csak megtette a hatását. Van antibio-tikumom, de még nem kezdtem el, annak is megvannak a mellékhatásai, ami nem jó az útra, egyelőre csak megemeltem az aszpirin és C-vitamin adagomat. Lázam nincs, csak rendkívül gyenge vagyok, köhögök, és a levegő kevés folyamatosan.
Na, ennyit az egészségi állapotomról. Az út az folytatódott, hétkor ébredtem, reggeli, pakolás, és elindultam. Bécset onnan ahol voltam, két féleképpen lehet megközelíteni, autópályán, és hegyen-völgyön átvezető mellék-mellék utakon. Nekem ugye az utóbbi maradt. Biztos a meg-fázás miatt is, de nagyon kemény út volt. Rengeteget másztam, toltam, és ha jól emlékszem ma is csúcsot döntöttem, hisz 14%-os emelkedőre nem emlékszem az úton. Előtte hasonló lejtő volt, amit felinél feladtam, mert éreztem, hogy a fékeknek ez sok, megállni úgy tudtam, hogy behajtottam egy erdei szervizútra, ami erősen emelkedett, ott megállt a szerelvény, megfordul-tam, visszatoltam az útra, és onnantól a lejtő aljáig fékezve, visszafogva, gyalog ereszkedtem. Ami jó ötlet volt, hiszen a lejtő vége és az emelkedő kezdete közt volt 20 méter, csak éppen egy másik út keresztezte, aminek elsőbbsége volt, így nekem kint volt a hatszögletű stoptábla. És volt rajta forgalom! Na, most ha nem tolom, az életben nem állok meg.
Két órakor már nagyon ki voltam, megálltam egy falu végén, a játszótéten, kiterítettem a mat-racot, és egy órácskát feküdtem. Belefért, mert ma Bécs előtt le akartam fékezni, ne fussak bele estére a sűrűjébe. Ahonnan reggel indultam, Guntersdorfból, 65 km a központ. Végül majdnem megint úgy jártam, mint Berlinnel, jöttem, jöttem, és most megint bent vagyok már a városban, bár 10-12 km-re a központtól találtam egy lakótelepen egy csendes parkot, most itt vagyok. A sátrat majd csak sötétben állítom fel, nem akarom irritálni az esetleges kötözködő-ket. Eddig is volt mit csinálnom, a német küllőcsere eddig bírta, megint szereltem, most három küllőm volt szakadt, de már eléggé libegett. A kontrából, a hátsótengelyből úgy néztem a mai fékezés kiolvasztotta az összes zsírt, jó sok ki van folyva, szerencsére a nehezén túl vagyok.
Most fél hét, alkonyodik, még megvacsorázom, majd „megágyazok” és alvás. Reggel, remé-lem jobb közérzetben Bécs, megállok egy kis nézelődésre, hisz az idén még nem voltam itt, majd még délután valameddig ki szeretnék haladni a 10-esen Hegyeshalom felé. Hát, ma eny-nyi történt, az útba eső falvakról különösebb írni való nincs.
149. éjszaka, Bécsben. 48°17’33.74” 16°22’51.04”

Október 5. szerda a 150. nap
Magyarországon vagyok. Bezárult a kör, és gyakorlatilag vége a kalandnak. Hazatérni min-dig jó, de megmondom őszintén, mikor az első kilométereket tekertem a határon innen, valami nagyon szomorú érzés fojtogatta a torkomat. Valami nagyon jó véget ért. És lesz-e még ilyen?
Na, mindegy, ez is olyan ajándék volt az élettől, ami talán nem mindenkinek adatik meg.
Reggel már fél hétkor felébredtem, a lakótelepen indult az élet, meg elég rosszul is éreztem magam. Ez a végét lerontó megfázás nagyon nem hiányzott. A közelben volt egy nagy iskola, ahová persze a lakótelepről nagyon sok gyerek jár, és az mind ott ment el a táborhelyem mel-lett. Na és milyen a gyermek? Hát érdeklődő. Pláne ha csapatban van. Szóval népes szurkoló-tábor és kérdező közönség közepette végeztem a reggeli teendőimet, mert azért végeztem, és igen sok mindent kellett közben megmagyaráznom, (de miért magyaráznom, nem angoloz-nom?) elmesélnem.
De nyolckor én is el tudtam indulni, és remélem ők sem késtek el túl sokat az iskolából. A kül-városból, ahonnan indultam, kb. 12 km-t kellett tekernem a Westbanhofig. Onnan végig akar-tam sétálni a Mariahilfer strasszén, ezt a sétát sosem hagyom ki, rendkívül jót lehet nézelődni. Az út egy egyenes bevezető szakaszon vitt a Dunáig, onnan pedig a Gürteleken át, tehát elté-veszteni sem lehetett, és végig elég jó kerékpárúton haladhattam.
A reggeli csúcs az igazi nagyvárosi volt, az emberek itt is rohannak. A Hilfer a megszokott nyüzsgését, és eleganciáját hozta. A Gerngross sarkánál kebab-árus kínálta az illatozó gyros-át, nem bírtam ellenállni, 11-kor már pótreggeliztem. Megpróbáltam két helyen a netet is, a másodikon jártam annyi sikerrel, hogy a levelezést még meg bírtam nézni, a naplót már nem erőltettem. A Ringig toltam a gépet, ott megkértem Esztert, hogy vezessen ki a városból, és ezt egy nagyon egyszerű útvonalat felkínálva, meg is tette. Egy Billában még utolsó centjeimet innivalóba öltem, majd tekertem kifelé.
A várost elhagyva Schwechat következett nagy forgalmú repülőterével, majd kiértem a „préri-re”. Itt hátba kapott egy elég erős északnyugati szél, és röpültem a 10-es úton hazafelé. Kö-vetkeztek az apróbb kis -dorfok, nagyobb hely az Bruck volt, itt megebédeltem és sebességvál-tót állítottam, majd egyszer csak előttem volt a nikkelről elnevezett falu, Nickelsdorf. Ez már pedig a határ! Útközben egy dolog szúrt szemet, a rengeteg windpark. Dániában elnézeget-tem, hogy milyen jól hasznosítják a tenger felől fújó szelet, néha 20-30 szélkerék is állt egy csomóban. Nem túlzok, de a sógoroknál több száz ilyen van! Szinte minden falu határában állt egy-egy csoport, és egy szélparkot számoltam meg, abban ötven ilyen szélerőmű volt! Hát nem semmi! Amin talán még jobban meglepődtem, hogy ez ideát, a határ magyar oldalán is folyta-tódott.
Szóval a határ. Nickelsdorfban megismertem azt a most már természetesen funkcióját vesztett nagy épületet a falu felénk eső végében, ahonnan a 80-as évek végén, mikor a rendszerváltás már látótávolságba került, és lazultak a szabályok, egy fuvarral egy mázsa olcsó osztrák kávét repítettem a Cserepes sori piacra!
És már ott is volt a vasfüggöny, már csak két dolog hiányzott belőle, a vas, meg a függöny. Ami maradt ugye a lepusztult védőművek, egy-két omladozó épület, és a feeling, hogy határon kelünk át. Pedig, hál istennek, már dehogy! Egy fénykép, egy pár perc gondolkodás, hogy tényleg jöjjek-e, ne forduljak-e vissza, de aztán jöttem.
Hegyeshalomtól a GPS egy 12 km-es földútra terelt az 1-esről, ennek az okát rögtön meg is akartam kérdezni egy helybelitől a legkézenfekvőbb helyen, a kocsmában. Letámasztottam a szerelvényt, és a 10 méterre levő ajtó felé indultam. Mielőtt beléptem, egy arra jövő hölgy kapta el a karomat: „Fiatalember (ez már jólesett!), magáé ez a bicikli? Igent válaszoltam. Jaj, az Isten áldja meg, ne hagyja így itt, egy perc alatt lelopnak róla mindent!” Hazaértem!
Megköszöntem, és nem mentem be, hanem az utcán állítottam meg egy biciklist. Ő mondta, hogy valóban csak most építik a bicikli utat a határig, és valóban nem nagyon szabadna, de mindenki az 1-esen jár, és hallgatólagosan elnézik. Én is erre kanyarodtam, és eljutottam egészen a nevében üzenetet hordozó Levél községig. Itt egy kemping tábla gondolkodóba ej-tett, és bekanyarodtam. A Heléna szálloda kemping és étterem volt a célpont, és maradtam is. Elég olcsó, és mivel furcsamód pont annyi egy sátorhely, mint egy faház, én a fedelet, és az ágyat választottam. Ugye, az a konformizmus! Elméletben van wifi is, de a recepciós szerint épp most romlott el, de volt forró zuhany! Ja, és mivel étterem, megvolt a régóta első, itthoni marhapörkölt nokedlivel. Mert gasztronómiai honvágy azért létezik!
Most tehát ágyban vagyok, egy-két film, bár hulla fáradt is vagyok a mai 90 km-től, na meg a megfázás is tombol, tehát egy nagyot alszom, és reggel tovább.
150. éjszaka, itthon, Levél község kempingjében. 47°53’41.44” 17°12’46.71”

Szeptember 6, csütörtök, 151. nap az úton
Azt gondolná az ember, hogy a sok sátorban töltött éjszaka után majd milyen jól fog esni a vetett ágy. Á, csudát, rég aludtam ilyen rosszul. Igaz, rossz volt a megfázottság érzése is, a lábam is túl van már terhelve, és folyamatosan fáj, lényeg az, hogy fél hétkor, pirkadatkor már fent voltam. Összecuccoltam, a reggelivel egy kicsit várni kellett, majd újra az 1-esen tekertem.
Mosonmagyaróvár csak pár km volt, itt a város határában levő Tescoban felpakoltam a mai napra, és egy pavilonnál az üzlet előtt kértem reggelire egy sajtos-tejfölös lángost. Itt már a külső közeg olyan volt, hogy nem szívesen hagytam magára a csomagjaimat akár egy percre is. Így mellette állva faltam be a gyorsreggelit, és mentem tovább. Innentől Győrig tényleg nem lehetett már tekerni, a 16-os mellett, némi kerülővel bicikliút vezetett a Rába parti váro-sig. A tegnapi hátszél sajnos fordult, fél szembe, fél oldalirányúvá, nehezebb volt a haladás. A Szigetközt szeltem át, kétszer átkeltem a Mosoni Duna-ágon, ami meglepett a gondozott kör-nyék, a jó minőségű bicikliút, és a hozzákapcsolódó hibátlan tájékoztató és pihenő rendszer.
Egykor értem be Győrbe, a Belváros felé vettem az irányt, nem akartam megkerülni a várost. Az eddig is szép Centrumot most felújítják, még több sétálóutca épül, a Széchenyi téren így is nyüzsgő forgatag fogadott. Lepakoltam a gépet, és kicsit megpihentem, nézelődtem. Kutyaha-rapást szőrével alapon a fájó torkomra elnyaltam egy nagy fagyit, rontani ezen már nem le-het, hátha segít.
Aztán tovább. A kerékpárutak kényszerpályája, (mivel az egyéb helyekről ki voltam tiltva) elég nagy kerülőre kényszerített, jó nagy kerülővel sikerült csak kijutnom a városból. Beborult, megérkezni látszott a Főtéren rádióból halott, megjósolt hidegfront. Az út itt megint elég ra-maty volt, úgy minőségileg, mint domborzatilag. Elhaladtam a Pannonhalmi Főapátság lábá-nál, apró, kihalt falukon tekertem keresztül, de legalább szaporodtak a kilométerek. Igaz, a Bakony északi dombjai megint megnehezítették a haladást, de végül sikerült 90 km-t letudnom a mai nap.
Este 6 után pihenőhelyet kerestem, amit végül, elég nehezen, egy Bakonycsernye előtt két ki-lométerrel egy nyárfásban találtam meg. Már jócskán sötétedik, gyorsan letáboroztam, meg-vacsoráztam, és szerintem ma nem lesz film, fáradt vagyok, a napló után alszok.
151. éjszaka, Bakonycsernye rengetegében. 47°20’21.12” 18°04’03.25”

Szeptember 7. péntek, a 152. napom
Éjszaka valami állatfaj garázdálkodott a környéken, elég nagy csörtetéssel, a hang alapján vaddisznócsorda lehetett. A nappal együtt keltem, a reggeli ma is az első boltig késett, ami Csernyén már meg is volt. A bolt előtti padon ülve meg is ettem, de az utolsó falatoknál már nyakamon volt a vihar első hulláma. Nagyon erős szél, szerencsére megint jó irányból, az eső elől gyorsan indultam tovább.
A hátszél elég gyorsan besegített Székesfehérvárra, itt megint a kijelölt bicikli utak rejtvényé-vel kellett megküzdenem, ezeknek a vonalvezetése ugyanis lényegesen eltért a GPS által java-solttól. Itt is útba esett Tesco, a mai enni és innivalómat beszereztem, és kiindultam a városi forgatagból. Pár kerülővel végül sikerült ráállnom a 63-as útra, a szél itt már tényleg viha-rossá fokozódott, és az eső is meg-megcsapott.
Sárbogárd előtt aztán már nem tudtam tovább halogatni a beöltözést, egy erdei úton félreáll-va felvettem az esőszerelést, sajnos akkorra már eléggé eláztam, arra kellett felvenni a vízhat-lant. A városon áthaladva, meglepődve láttam, hogy egy órásbolt előtt kint áll az esőben a tulaj, és integet. Megálltam, és invitált be az üzletbe. Nem igazán értettem, aztán mondta, hogy egy jó 20 km-el előbb hagyott el az úton, és kíváncsi lett hová tekerek, és honnan ebben a barátságtalan időben. Nagyon kedves volt, de nem lett volna értelme vizesen megállni akár csak fél órára is, haladni akartam. Pár perc beszélgetés után elköszöntem a szimpatikus órás-tól, és tekertem tovább. Ahogy elhagytam a várost, meg lett a büntetés a sietségemtől, egy iszonyatos vihar tört rám, és mivel az út elfordult Mezőfalva felé, a szelet már szinte szembe kaptam, kilométereken keresztül emelkedővel, úgyhogy csak tolni tudtam.
Kifogtam, az utolsó előtti napom hihetetlen kemény küzdelemmé változott. A cipő, amit nem cseréltem még le csizmára több kilós lett a víztől, mindenem, de az alsóneműig tiszta víz volt. A hőmérséklet hirtelen nagyot zuhant, vacogva fáztam, legszívesebben lefeküdtem volna az út mellé. De haladni kellett! Előszálláson egy buszmegállóban megint átöltöztem, bár haszonta-lan dolog volt, pár perc múlva megint minden csöpögött rajtam.
Alkonyodott mire megint 90 km után a mai nap Dunaföldvárig értem. A város előtt a szakadó esőben találtam sátorhelyet, de talán megbocsájtható, hogy azt mondtam, ma nem! Kerül, amibe kerül, ma fedett helyen alszom, és forró zuhanyt veszek. Így aztán a hídtól nem messze találtam egy panziót, ahova bekanyarodtam. Egy szép kis apartmant kaptam a nagyon kedves háziasszonytól, aki minden segítséget megadott. Nagyon jól esett kiáztatnom magam a tűzfor-ró vízben, a kapott hajszárítóval próbáltam a ruháimat is szárítgatni, és életet lehelni a GPS-be, ami az utolsó napra úgy tűnik megadta magát. Megvacsoráztam, méghozzá királyian, a Fehérváron vett egész grillcsirkét megmikróztam, és degeszre ettem magam. Remélem, jót alszom végre!
152. éjszaka, Dunaföldváron egy panzióban. 46°48’37.41” 18°55’24.73”

Szeptember 8. szombat, az út 153, és UTOLSÓ napja!
Hát ez is eljött! A jó alvásból semmi nem lett, szerintem még jobban „ráfáztam” a meglevőre, de igencsak beteg érzettel ébredtem. A GPS végleg megadta magát, a szerencse, méghozzá hatalmas, hogy csak az utolsó napon. Hétkor keltem, átmentem a szembe levő pecsenyesütőbe, egy kis kolbász-hurka, az energia kell, hosszú nap állt előttem. Fél kilenckor már keltem át a hídon, és túl voltam a Dunán.
Az idő javult, hideg volt, de legalább napos. A szél erős volt, de hátszél. Gyorsan haladtam.
Sorra hagytam el az ismerős településeket, hisz erre már sokszor jártam. Solt, Akasztó, Kiskő-rös, Soltvadkert. Itt megálltam, elmúlt dél, és a híres cukrászdában kiválogattam öt szelet íny-csiklandozó süteménycsodát, és beebédeltem.
Itt barátaimmal úgy egyeztettem, hogy 5 óra körül be tudok érni a Széchenyi térre, ahol várni, fogadni szerettek volna. A hátszél sajnos megszűnt, majdnem teljesen beborult, lassabban haladtam. Tázláron egy szüreti felvonulás közepébe csöppentem, itt is várni kellett egy negyed órát. „Kedves” fogadtatásban is részesültem Tázlár és Kiskunmajsa közt, amikor is igazán éreztem, hogy végre hazaértem, magyar emberek közt vagyok. Egy szembe jövő autóból a vezető kihajolt, vigyorgó képpel üvöltött valamit, majd nemes egyszerűséggel leköpött. Illetve a szándék meg volt, de a fizikát még lapozgatni kell, mert széllel szembe nem csak pisilni nem tanácsos, hanem köpni sem, mivel azt még láttam, hogy a menetszél „feltelepíti” a szemei közé, a homlokára a nekem szánt, mélyből jövő ajándékot. Kárörvendően nevetnem kellett volna, de inkább nagyon szomorú voltam. Valahogy hirtelen értékét veszve láttam azt a renge-teg kedvességet, megbecsülést, tiszteletet, amit az elmúlt öt hónap alatt kaptam az utam során az emberektől. Pedig lehet, hogy inkább emelni kellett volna azoknak az értékét, a jelentősé-gét. Aztán azzal vigasztaltam magam, hogy azok kultúremberek voltak, és talán tényleg többet ér az ő elismerésük, mint egy szerencsétlen honfitársam megalázónak szánt véleménye. De azért szomorú, nem?
Majsa, majd Forráskút előtt átléptem a megyehatárt. Ekkor már sejtettem, hogy az öt órás randit nehéz lesz tartani, fáradtam. Végül is majd fél hat volt mikor bekanyarodtam a Széche-nyi térre, haza értem! Ha egy érzés lehet felemás, akkor ez az volt. A mai nap 130 km-t teker-tem le, az utolsó napra maradt az út csúcsa. Megálláskor az óra 8800 km-en állt. Egy kis fényképezkedés, beszélgetés, majd már szürkületben visszatekertem az Izabella hotelbe, ahol az életem újra rendezéséig, egy pár napig meghúzom magam.
Most rettentő fáradt vagyok, és finoman szólva is vegyes érzelmek dolgoznak bennem. Az út, egy csoda véget ért. A napló még nem teljesen. Kell pár nap még megpihenek, tisztulnak a gondolataim, reálisan ki tudom értékelni az elmúlt öt hónapot. Rövid idő múlva még szeretnék egy pár szót hozzáfűzni, egy pár gondolattal lezárni ezt a naplót.

Végszó

Eltelt egy hét. Fizikailag, gyakorlatilag kipihentem magam, bár az első napokban még nagyon görcsölt a lábam, húzódtak az izmok. De ez érthető, a 153 napból nagyon kevés olyan volt, amikor nem erőltettem meg őket. Pszichésen nehezebb, hisz a lelkem egy részét úgy érzem, fent hagytam északon.
Nézzük az utat számokban. 153 napig voltam távol. Ezalatt 12 külhoni országon tekertem ke-resztül, 8 fővárost látogattam meg. Ebből számomra „fehér folt” volt 7 ország és természete-sen ugyanannyi főváros. Megtettem forgó kerékkel közel 8800 km-t, (azért nem pontos, mert az óra Norvégiában egyszer majd’ másfél napig nem működött). Ezen kívül kompon 8 sza-kaszban kb. 300 km-t a vízen tettem meg. 9 kempingben összesen 15 éjszakát töltöttem, egyet Magyarországon panzióban, egyet Finnországban, vendégségben. A maradék 135 éjszaka sátorban, erdőben, út mellett, szántóföldön, tó partján, autós pihenőben, tengerparton, és fjordok fölött-mellett telt el. Bő két hónapig napfényben éltem, tehát éjszaka sem volt sötét.
A technikai rész. Közel két éves gépem remekül vizsgázott. A rendkívüli megterhelésnek kitett hátsó kerék küllő-meghibásodásain kívül más komolyabb problémám nem adódott. Az szerin-tem csak a szerencsének tudható be, hogy ezen a hosszú, és rendkívül megterhelő úton egyet-len egy defektem nem volt, az utat az induláskori, a hátsó kerékben már ragasztott gumival tettem meg. Az pedig hogy a hazaérkezésem után öt nappal itthon kaptam defektet, az már sorsszerű. Tiba Viktor barátom készített nekem egy remek utánfutót, ami az egész utat végig-kísérő lelkiismeretes aggódása ellenére tökéletesen kiszolgált. Az általam utólag beépített, energiaellátást biztosító technológia is bevált. Az egyik napelem még Finnországban, június végén betört, de így is végig működött, és csak egy-két alkalommal, főleg az út végén, és na-gyon hosszú nap nélküli szakaszokon volt szükség az akkumulátorok pótlólagos, hálózatról történő utántöltésére.
A rengeteg eső viszont a finomabb technológiáknál megtette a hatását. Először az érintő kép-ernyős telefonom mondta fel a szolgálatot, aztán a filmfelvevő következett, az út végére pedig a GPS adta meg magát. Végig veszélyben volt a fényképezőgép, szerencsére ez bírta. A netbook már egy hónapja gyengélkedik, végig kiszolgált, de rövidesen komoly szervizre, taka-rításra fog szorulni. A különböző elektromos kütyük, töltők, csatlakozók alapjában véve szin-tén beváltak, bár volt olyan, amit egyáltalán nem használtam.
Ruházatból volt, amit túlbiztosítottam, volt, ami kevésnek bizonyult. Értelemszerűen a nadrá-gokat és a lábbeliket ette az út, viszont a magammal vitt tíz nyári póló felesleges teher volt. A fekvőhelyekkel, matracokkal nem sok szerencsém volt, végül is mind kilyukadt, út közben töb-bet is vettem, de egyik sem bírta két-három hétnél tovább a terhelést. Az út második felére már én is megszoktam a kemény derékaljat, ettől kezdve már nem is erőltettem az új fekvőalkalma-tosság vételét.
Az étkezés. Teljesen önellátó voltam, abból a meglehetősen szerény keretből, ami havonta a bankkártyámra érkezett. Így természetesen a rendszeres éttermi étkezés ki volt zárva. A turista gázpalack, amit magammal vittem, egy út közbeni félig sikerült töltéssel hazaérkezésemig bír-ta. Az út elején még bátrabban főzőcskéztem, a végén, mikor már tudtam, hogy nem lehet pó-tolni a gázt, már takarékoskodtam. Az első hónapban inkább csak a magammal vitt leveseket, rizst és krumplit ettem, az eredménye mínusz 10 kiló lett. Ekkor rájöttem, hogy tartalmas, és energiabombaként viselkedő táplálék bevitele nélkül nem fog menni, tehát áttértem a húso-sabb, zsírosabb, édesebb étkezésre. Az út előtt kapott információk, hogy mennyire megfizethe-tetlen arra a mindennapi élet a mi zsebünkhöz mérve, hamisnak bizonyultak, ha az ember rá-szánta az időt, nézelődött és válogatott, olcsóbban meg lehetett oldani az étkezést, mint itthon. És ezt az itthon töltött pár nap után még bátrabban állíthatom!
Az élmény. Mikor készültem az útra, rengeteg képet megnéztem azokról a helyekről ahová készültem, de a legtöbbször a Photoshop túlzásának tudtam be a látvány szépségét. Pedig a valóság százszorosan felülmúlta azt. Sem fényképen, sem filmen, de elbeszéléssel sem lehet visszaadni az ott átélt pillanatokat. 2006-os nagy nyugat-európai utamon is már többször éreztem a rám zúduló szépség bőségének a zavarát. Valahogy elvesztettem a szépség, mint fogalom reális megítélésének képességét. Emlékszem Lofotenen a szinte méterenként elém táruló csodákat látva, bár minden pillanatban lezsibbadtam a látványtól, de mindig azt mond-tam magamnak, hogy „á, amit tegnap láttam szebb volt”.
Mikor nekiindultam, (talán szégyen leírni) de egy emberektől megcsömörlött, magányra vá-gyó hangulatban vágtam neki. Nem kerestem az ismeretségeket, a barátságokat, sőt, kerültem még a lehetőségét is. El kellett, hogy teljen jó másfél hónap, hogy erre egyáltalán „befogadó képes” legyek. Aztán gyorsan rájöttem, hogy Ők nem az otthon megszokott emberek, már nem az a közeg vesz körül. Ennek a pár sornak természetesen nem az a feladata, hogy az otthono-mat kritizáljam, nem is szívesen tenném. De felüdülés volt egy minőségileg más mentalitást, egy alapjaiban jobb ember-ember viszonyt megélni és kitapasztalni.
Az utolsó nap sajnos jellemző itthoni fogadtatása kicsit talán bulvárosra ki lett hegyezve, hisz az út nem erről szólt, és messze nem ez volt a jellemző mozzanata. Az én szememben még nem is az ezredik, és így nem is tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. (ami szomorú, hogy igazán meg sem lepett) Arra viszont életem végéig emlékezni fogok, mikor a sarkkör fölött megtett kilométerek ezrein nem volt olyan autóban ülő, vagy településen élő ember, aki talál-kozásunkkor nem mutatta volna ki őszinte szimpátiáját, tiszteletét, és megbecsülését. A moso-lyok, az elismerő integetések, ismeretlenek kézfogásai, az, amikor csak azért állt meg, és szállt ki valaki az autójából, hogy odajöjjön és megsimogasson, azok olyan pluszt adtak az egész útra, és olyan gyors feledést az itthon elraktározott valós vagy vélt sérelmekre, hogy azt nehéz érthetően és hihetően elmondani annak, aki még nem élt át hasonlót. Úgy értem haza, hogy szerettem az embereket! Csak sokáig tarthatna….!
Útközben itthoni ismerőseimtől, barátaimtól nagyon sok bíztatást, elismerést kaptam. Szinte mindenki csodálkozott, és most az itthonlét pár napja alatt is azt hallom, hogy „hogy bírtam ezt megtenni, mert Ő biztos nem bírta volna”. De igen! Nagyon sokan meg tudnák ugyanezt csinálni, ha elég alapos lenne az elhatározásuk, és meg lenne a kellő hit önmagukban. Mert anélkül valóban még belekezdeni sem érdemes. Persze nem akarok én az álszerénység képé-ben tetszelegni. Rendkívül nehéz út volt, ami az öt hónap minden napján az énemnek a 100%-át igényelte. Nagyon sokat kivett belőlem, de még többet adott. Tanultam is az úton. Kitartást, türelmet, a természet még az eddigieknél is nagyobb szeretetét, alázatot az engem körülvevő világ előtt. Sikerült jobban megismerni önmagamat, új tulajdonságaimat fedeztem fel, rájöt-tem arra, hogy akaraterővel szinte mindent meg tudok tenni, néha még a saját fizikai határa-imat is át tudom lépni. Önbecsülést kaptam! Mert arra nagyon büszke vagyok, hogy ezt az egész utat egyedül, minden külső segítség nélkül, csak saját magamra támaszkodva tettem meg. Nem benzinnel hajtva, hanem csak és kizárólag az izmaim segítségével. Nagyon sok olyan emelkedő volt, amire az aljából felnézve azt éreztem, hogy nem igaz, hogy én még ezt meg tudom mászni. És sok olyan fáradt és fájó reggel, amikor azt gondoltam, hogy nem igaz hogy még egy métert lebírok tekerni. De felérve az emelkedő tetejére, vagy este túl lenni újabb 80 kilométeren, az olyan elmondhatatlanul jó érzés volt, és akkora büszkeség, ami feledtetett minden nehézséget! Ugyanakkor kicsit szomorúan jöttem rá, hogy mennyi időt és más erőfor-rást elpazaroltam eddigi életem során, de ezt már visszacsinálni nem lehet.
Hazaérkezésem után közvetlenül megkérdezték tőlem mit érzek. Azt válaszoltam, amit most is tudnék: fáradságot, boldogságot, büszkeséget, és egy kis kalandvágyat. Ez az én utam volt!

- Ehhez nem sok hozzáfűzni való van. Van még valami a tarsolyodban? Tervek, csábító úti célok?
- Persze. Sok! Ami a konkrétum, és a legközelebbi, június 19-re megvan a repülőjegyem Rejkjavikba. Most idő hiányában, és persze a távolság miatt repülővel viszem ki a biciklit Izlandra, és másfél hónap alatt tervezem bejárni a legizgalmasabb helyeket.
- Megint észak? Miért pont Izland?
- Részint, ott még nem jártam, részint még soha nem láttam élő, működő vulkánt, és gejzí-reket. Ott mindez megvan, viszonylag kis területen. De a távlati tervek azután már tényleg inkább a mediterrán felé mutatnak.
- Meddig? És mi hajt?
- Ameddig bírom. A hajtóerő pedig az, hogy megértettem, az, hogy erre a földre szület-tünk, egy megismételhetetlen csoda. Nem tagadva a lélekvándorlás, a folyamatos újjászületés lehetőségét, az biztos, hogy ezzel a tudattal, ezzel az emlékező és a jelenbeli történéseket megértő, azt feldolgozó énnel ebben a világban csak most, a jelenben élünk, és csak a mostani érzékeinkkel tudjuk észlelni a körülöttünk levő csodákat. És abból ezer élet alatt is megismer-hetetlenül sok van. De ha nem törekednék arra, hogy a lehető legtöbbet ismerjem meg belőle, amíg lehetőségem van rá, akkor úgy érzem, nem érdemeltem meg azt a kivételes szerencsét, hogy megszülettem.