Pillanatok, amelyek örökre megmaradnak.

Május 21. szombat, az út 13. napja
Csapkodtam, csapkodtam, de azért vagy húsz különböző bogárral volt szerencsém együtt aludni. Bár, azért csak kisebbek, mint egy kutya!
Valószínűleg fel vagyok húzva! Most már napok óta bármikor alszom el, pontosan 7 előtt 10 perccel felébredek. Napsütés, jó levegő, reggeli, kávé, kell ennél szebb napindító? Még talán egy kevésbé tréfáskedvű GPS nem ártott volna. Pakolás után úgy indított el, hogy spórol az időmmel, vagy a távolsággal, nem szeli át velem a várost, hanem rövidít. „Az első sarkon for-duljon balra!” Azt tettem. Kicsit gyanús volt, hogy nagyon-nagyon mellékutca volt, de eddig jól vezetett a női hang. Aztán egyre szűkült az aszfalt, majd hirtelen elfogyott. Földút! Illetve ha még csak az lett volna! De homokút! Na most abban megfordulni lehetetlen. Bár haladni is azzal a teherrel. Nem részletezem, kb. 20 percet kínlódtam még a másik végén a városkának kijutottam a főútra. És mikor azt mondta a GPS, hogy „most menjen jobbra 300 métert!”, tehát vissza a központ felé, kevés választott el tőle, hogy eldobjam.
Az aszfalton 3 perc alatt lettem volna ott, így fél óra alatt. De legalább megvolt a reggeli tor-na. Bementem egy benzinkútra, nem volt már ásványvizem. A GPS nem a főúton vitt volna tovább, hanem egy vele szinte párhuzamos mellékúton. Kérdezem a kutast melyik utat javasol-ja Lublin felé biciklivel. Nevet, hát persze hogy a főutat! A kisördög szólt: „de akkor a GPS miért a mellékutat javasolja?” Azon indultam el. Ma ilyen határozott napom volt, a kisördög megint szólt: „de a kutas csak jobban tudja”. Visszafordultam, gyerünk a főúton! Két km. után már toltam fel az emelkedőn. Jó, mindegy, jön egy kisváros, úgy is fel kell tankolnom kajával, hétvége jön. Már-már beletörődtem, hogy nem fogadtam szót a GPS-nek, amikor az emberi baromság kiverte a biztosítékot. Szombat lévén elég szolid volt a forgalom, kamion is kevesebb. Bár ami volt, az húzta rendesen. A kerékpárosoknak végig jó másfél méteres leálló sáv van, rázófestéssel elválasztva, tehát ha véletlenül az autó jobb kereke csak érinti a sávot, elkezd dübörögni.
Az egyik emelkedőn toltam a gépet, forgalom szinte semmi, egyszer csak hallom, hogy a há-tam mögött közvetlen dübörög a záró sáv, bőg egy motor, szinte már mellettem megszólal egy állati légkürt, és a leállósávba belógva elszáguld mellettem vagy százzal egy kocsi, úgy, hogy súrolja a kezemet és a nadrágomat. Aztán közvetlen utána visszamegy a saját sávjába, az uta-sok, három srác röhögve visszafordulnak és integetnek. Tehát szándékosan rám húztak, hogy megijesszenek. Ezúton üzenem nekik hogy nem sikerült. Mert mire megijedtem volna, már eljutott a tudatomig hogy túléltem, nincs miért megijedni. Ilyenkor csak az történik, hogy hosszú időre elmegy a kedvem mindentől. Mert nem tudom megérteni, hogy emberek ilyenek-ben lelik örömüket. Bár az emberi besorolás erősen megkérdőjelezhető. Az Istennek viszont hatalmas, egyre bővülő az állatkertje.
Mindenesetre már megértettem a GPS üzenetét, az első kisvárosban egy átkötő úton vissza-mentem az általa javasolt mellékútra. Előtte persze bevásároltam, kerestem internetet, nem volt. A mellékút rosszabb minőségű volt, voltak emelkedők, de bőven kárpótolt a csend, a nyu-galom, a táj, az útba eső kis falvak szépsége. Ez a hátralevő szakasz tényleg egy igazi kirán-dulás volt a vidéki Lengyelországban. Du. 4 körül 65 km. megtétele után, Lublintól 10 km-re éjszakai pihenőhely után néztem. A városba, ahol nincs (sincs) kemping, nem akartam bemen-ni, majd holnap.
Egy peremkerületnek kinéző, gyéren lakott, inkább üdülő jellegű házas területen haladtam, mikor egy nagy élelmiszerbolt mellett két szép szabad terület hívogatott, ráadásul egy kis se-bes folyású folyócskára ért a végük. Az egyik telek bekerítve, rajta lakókocsi, asztalok, padok, hintaágy, tűzrakó hely, gyönyörűen nyírt pázsit, a kert végében horgászstég. Egy család volt benne kocsival, papa, mama, nagymama, lány. A mellettük levő telek bekerítetlen, pár hatal-mas farönk feküdt rajta. Oda kanyarodtam be, megnéztek a szomszédok, köszöntem és meg-kérdeztem szerintük letáborozhatok-e. Mondták, hogy persze, sátrat vertem. Jó helynek tűnt. Elmentem az üzlet oldalánál levő csaphoz, vizet hoztam a főtt krumpli vacsorához.
Mikor visszamentem, jön a szomszéd családfő, hogy menjek át hozzájuk, verjek sátrat a beke-rített telken. Kicsit vacilláltam, mondta, hogy ők nem túl soká elmennek, nem zárja be a kaput, reggel majd csak rátolom a reteszt, de mégis csak zárt helyen vagyok. Rádumált!
Közben csúnyán beborult, szemerkélt az eső, feltámadt a szél. Átvittem a már felállított sátrat, még jó hogy kompakt és könnyű, egyszerűen átadtam az egészet a kerítésen, nem kellett lebon-tani. Áttoltam a biciklit, (Ők rover-nak hívják) bemutatkoztunk, nagyon segítőkészek voltak. Kipakoltam, főzni még korán volt, meg azt azért egyedül szeretek, így az út során először ki-próbáltam a horgászfelszerelést! (nem fogtam semmit)
Közben tüzet gyújtottak, megterítettek, asztalt takarítottak, és egyszer csak szóltak, hogy kész a vacsora, menjek enni. Hoppá, milyen jó hogy nem siettem! Szabadkoztam persze, de már raktam le a pecabotot, és mentem. Egyszerű kaja volt, a lányok nyárson sütötték egymás után a kolbászokat, volt hozzá paradicsom, kenyér. Előtte kitöltötték mindenkinek a fél vodkát, azt a fáradtságomra tekintettel kihagytam. A családfő, (a sofőr!) bevállalta, meg még kettőt, de ugyanúgy a nagymama és az egyetemista lány is. Jól bekajáltunk, beszélgettünk, a lány be-szélt egyedül kb. azon a szinten angolul, mint én, ő fordítgatott.
Aztán még egy kicsit áztattam a zsinórt, majd ráuntam, ők is összepakoltak, jó utat kívántak, elköszöntek, és elmentek. „ Polák-Wengry dva bratanky…..” Van ahol még mindig igaz a régi mondás. Mikor elmentek, átszaladtam a boltba, vettem az edényemnek mosogatót, mert azért a forró víz sem visz le mindent. Meglepődtem, mert ez a bolt tele van olcsó ARO cuccokkal. Mint otthon. Vettem is még egy üveg ásványvizet, amit a kúton 2.50-ért, itt 0.69-ért. Főztem még egy forró bögrés levest, összepakoltam, mert csúnyán borult és dörög, lehet, hogy esni fog.
Közben most mentem három kört, mert (ilyet még nem csinált) iszonyatosan megfogta a görcs a combomat. Úgy látszik, túl van terhelve. 10 óra, megnézek egy filmet, és alvás. Összességé-ben jó volt ez a mai nap.
13. éjszaka, Lublin előtt. 51°08’06.77” 22°31’28.57”

Május 22. vasárnap, az út 14. napja
Reggel 10 perccel korábban ébredtem. Az ok egy nagy csapat varjú volt, akik éktelen zajjal beszélték meg a mai teendőket. Nekem a reggeli szertartás következett, majd indultam tovább. Kínos gonddal raktam rendet magam után, ha már ilyen kedvesen befogadtak! Lublin 12 km-re volt, a városba egy nagy tó mellett gyönyörűen megépített bicikliút vezetett be. Lengyelor-szág egyik legrégebbi települése (VI.század) most kb. 350 ezres lakossággal bír. Kiterjedésre is elég nagy, bizony jó sokáig tekeregtem a lakótelepek közt mire a városközpontba értem. A mai nap arra volt szánva, hogy először is netet találjak, és kapcsolatot az otthoniakkal, má-sodszor pedig a kevés lengyel város egyike ahol még nem jártam, tehát egy villám városnézés. Kemping sajnos itt sincs, tehát még nappal ki is kellett jönnöm a várostól távolabb, éjszakai pihenőhelyért.
Kánikula volt, a házak közt főleg, egészen augusztusi érzés volt. Kellett keresni a megfelelő erősségű jelet, de a harmadik próbálkozásra, a sétálóutca, az ottani Kárász utca közepén megvolt a jel, és a kapcsolat. Három órát álltam egyhelyben, a szerelék a falhoz támasztva, antenna kirakva, mit mondjak, volt nézőközönségem. Ezért jó idegenben, nem ismernek, és az sem baj, ha egy hülye csodabogárnak néznek. Többen odajöttek, megszólítottak, kérdezősköd-tek. Különösen egy 60-as hölgy kerékpárral, Ő volt rámenős, csak mondta, és mondta, és hiá-ba mutattam, hogy magánbeszélgetést folytatok, (Edinával videoskype-t) nem hagyta abba, azt akarta, hogy maradjak egy napot, majd Ő megmutatja a várost. Kösz, de nem! (pedig nagyon lepusztultul nézek ki). Mindenesetre megadta a nevét, telefonszámát, és nekem is kellett inter-net elérhetőséget adni. (mondtam, hogy telefonom nincs). Na, de mit kezd vele?
Rengeteg elintézni, megnézni valóm volt, feltöltöttem a naplót, képeket, közben beszélgettünk Edivel, gyorsan elszaladt az idő.
Fél 3-kor összepakoltam, és a szűk centrummal ismerkedtem. Szép, sokan voltak, szépek az épületek, de valahogy most nem vagyok a nagyvárosokra ráhangolódva. Háromnegyed óra elég is volt. Indultam tovább, ki a zsúfolt városi forgalomban, fúúj! Igazán jó ilyenkor a GPS, nélküle azt hiszem, csak keringenék. Volt gyalogos kapaszkodó is nem kevés, de egy jó 25 km-t el tudtam távolodni a várostól. Egy mellékútra terelt Eszter, a GPS hang, és itt, Lubartów után bekanyarodtam egy félkész házhoz, egy építési telekre, és itt vertem sátrat. A környéken vannak tanyák, nem messze lovak szaladgálnak, a közvetlen szomszédnak egy borjúnyi kutyá-ja. Remélem, éjjel nem engedik ki!
Végre főztem a két napja cipelt krumpliból, jó köménymagos főtt krumplit, a főzőlevéből pedig egy jó bögrés levest a Knorr készletéből. Érdekes módon, mikor a városban ma minden netes dolgot elintéztem, itt a prérin, ahogy bekapcsoltam a gépet, volt net, méghozzá remek térerő-vel. Hogy honnan jön?
Ma pontosan 47 km-t haladtam, olyan vasárnapi teljesítmény, de ennyivel is közelebb vagyok a célhoz. Kilenc óra múlt, szürkül, lassan bezárom a sátrat, film, és alvás. Jót tett a lelkemnek a mai otthoni kapcsolat! Jó éjt!
14. éjszaka, Lubartow mellett. 51°29’05.67” 22°37’39.29”

Május 23. hétfő, az út 15. napja
Megint azok a madarak! Bár én szeretek madárdalra ébredni! Így sikerült ma is, 6.50-kor. Este kicsit azért hebehurgyán kerestem pihenő helyet, mindig meg kell nézni a talajt, meg azt is figyelembe kell venni, hogy a szerelvény tolatni nem tud. Hát a talaj az itt homok volt, reg-gelre rendesen bele is süppedt a futó kereke, és olyan szorosan álltam a kerítés és a fenyőfa-sor közé, hogy bizony induláskor már a napi energia jó részét elégettem azzal, hogy innen kibirkozzam a járművemet. De sikerült, és fél kilenckor elindultam. Az ég rendesen be volt borulva, és alig mentem pár kilométert, feltámadt a szél is. Persze északi, tehát szembe. Ka-paszkodni alig-alig, csak néha kellett, sík vidéken haladtam, de most a szél fogott meg. A 19-es főútról egy rövid kis kerülő erejéig a GPS elterelt a mellékútra, kis időre sikerült megsza-badulni a kamionoktól. Radzin-Podlaski XVI. századi kastélyát pihenésképpen megcsodáltam, persze csak úgy kívülről, és a város másik végében is volt csodálni való, egy Tesco. Itt még nem is nagyon láttam. Benéztem, ebédre egy kis édességért, meg gyakorlatias oka is volt, ugyanis leszakadt rólam a nadrág.
A jó kis sokzsebes vászon khaki nadrágom egyszer már beakadt felszálláskor a vázközt levő akkumulátortartóba. Akkor kihasadt. Most a nagy szél kétszer odafújta tíz percen belül, és gyakorlatilag leszakadt rólam. A Tesco WC-jében átcseréltem, és mivel megvarrhatatlannak ítéltetett, kidobtam. Aztán tovább. Miedzyrec-Podalskinál volt egy érdekesebb kis kalandom. Most adtak át egy nagyon csúcs autópálya-csomópont szerű alul-felüljárókereszteződést, itt keresztezi a 19-es út a Varsó-Breszt közötti 2-es utat. Na most az én GPS-programomban még nem volt benne, és persze vitt bele a sűrűjébe, attól függetlenül, hogy kint volt a kerékpárral behajtani tilos tábla. É nem idevalósi vagyok, kérem, mentem. Úgy 5km-t, szerencsére rendőr nélkül. A csomópont után ugrásszerűen fogytak a kamionok, egész kellemes, jó minőségű út (lett volna a szembeszél nélkül.)
Egy faluba értem, ránéztem az órára, 80 km-t mentem ma. Rögtön úgy döntöttem, hogy bár még csak fél öt volt, mára elég. Bekanyarodtam a szép kis templom mellé, és mindjárt talál-tam is egy szépen nyírt pázsittal borított fás helyet, igaz, 10-10 méterre a templomtól, és a paplaktól. Épp mise volt, sokan jöttek, főleg idős nők kerékpárral, hát, mit mondjak, megnéz-tek mikor elkezdtem sátor állítani.
Aztán vége lett a misének, jött haza a pap, közvetlen a sátor mellett. Első ihletett szava mikor kilépett a kapun és meglátott, annyi volt, hogy „Bozse moj!”. Értettem. Jól nevelten elébe mentem, bemutatkoztam, bocsánatot kértem a hívatlan vendégeskedésért, és röviden elmond-tam az úti célomat. Tetszett neki, megáldott egy keresztvetéssel, jó utat kívánt. Elmentében odakiabálta a közben összesereglett híveknek, hogy magyar vagyok, és hová megyek, ekkor minden rosszalló tekintet mosolygóssá vált, szörnyülködtek, biztattak, szólt a sok bozsemoj, épp csak meg nem tapsoltak.
Aztán az atya a Mercijébe, az idősödő hölgyek a biciklijükre, (majdnem seprűnyelet írtam, ejnye) pattantak, és ki-ki ment a dolgára. A beálló érdektelenségben megfőztem a vacsorámat, sőt, meg is ettem. Most 10 perc múlva 9, kint még világos van. Van egy gyenge internetem, beszéltem nővéremmel, de azóta percenként szakad. Messze lehet. Rengeteg a szúnyog, csap-kodós éjszakám lesz. Még egy film, és alvás. Remélem holnap szélcsend lesz.
15. éjszaka, Mostow, templomkert 52°06’10.19” 22°44’54.08”

Május 24. kedd van, az utazás 16. napja.
Korán írom a naplót, ilyen korán még nem írtam, igaz, ilyen korán még meg sem álltam. De gyerünk sorban. Ugye Mostowban éjszakáztam, ami zavartalanul, csendben telt el. Reggel a szokásos, annyi plusszal hogy a korán kelő, és korán a munkahelyére, a templomba siető Atyától még egy elbocsájtó áldást kaptam. Nem nagyon hiszek az ilyesmiben, de úgy indult az út, mint egy álom. Hátszél, teljesen sík, jó minőségű út, alig kellett tekerni, és 25-el mentem. Meg voltam győződve, hogy ma csúcsot döntök. Aztán elment a térerő, mármint az áldásé, és visszatértünk a megszokott kerékvágásba. A csodák is három napig tartanak, nem is lepődtem meg.
Nem voltak durva hegyek, de nem volt egy kilométeresnél hosszabb, egybefüggő, teljesen sík út sem. Vagy kapaszkodni kellett, vagy fékezni. Az emelkedők határesetek voltak, nem érték el azt a %-ot hogy tolni kelljen, de ha egyesbe tekertem, akkor is 150 m után meg kellett állni levegőt venni. Nem igazán szeretem a láncot meg a sebváltó fogaskerekeit sem így vizsgáztat-ni. Korán van még, sokat ki kellene még bírni nekik. De azért jól haladtam, a hátszél, vagy a szélcsend az megmaradt. Dél körül értem Siemiatyczébe, itt a déli energia bevitelemet szán-dékoztam megoldani. Volt is egy olcsó, itt népszerű üzlet, a Biedrowska, megálltam előtte.
Még le sem szálltam, már ott volt egy erős cefreillatot árasztó, meglehetősen rossz kinézetű fickó, és barátkozni akart. Beszélt, kezet nyújtott, (amit, udvariatlanság, de nem fogadtam el) érdeklődött, nyomult, magyarul le akart szedni. Először finoman elutasítottam, de csak nem ment el. „Beleállt” a számba, ha egy lépést hátraléptem, kettővel jött, és tartotta a 10cm tá-volságot. Na, ekkor már jóval hangosabban elküldtem úgy, hogy értse. Akkor leült a bicikli első kereke elé. Na, most így hogy menjek be a boltba? Odaálltam elébe, és mondtam, hogy álljon fel, és húzzon onnan. Akkor odébb ment 20 méterrel, egy másik hasonló kinézetű társá-hoz, és láthatóan engem beszéltek meg.
Összekaptam a be nem zárható cuccaimat, navigáció, laptop, fényképező-táska, és bementem a boltba. Az ajtó mögött figyeltem, ahogy beléptem, már indult is a biciklihez. Visszaléptem, elindultam felé, és megfenyegettem, na, akkor már 30 méterre vonult vissza. Bementem, meg-álltam az ajtó mögött, és figyeltem őket, ők meg engem. Látták, hogy ez nem jön össze, és odébbálltak. Nem igazán tudtak volna mit elvinni, esetleg 50-60 tasak leves port, a szerelvény meg úgyis maga alá temette volna, ha el akarja tolni, (bár lezártam) csak bosszantó hogy még ilyesmivel is foglalkozni kell.
Azért bevásároltam, megebédeltem, és indultam tovább. Ugyanolyan volt a folytatás is, de fél ötkor már 84 km. „volt bennem”, az eddigi csúcs, fáradt is voltam, meg kínálta is magát egy szép erdei pihenőhely, így megálltam. Bementem, megkérdeztem lesátorozhatok-e, majd miu-tán megengedte a kiszolgáló, egy csöndes zugban sátrat vertem. Meg volt a vacsora is, ma rizs volt a menü, és májgombócleves. Most fogok teázni, még a pici lányomtól Londonban kapott tea tart.
Közben volt két érdeklődőm is, valahol a közelben lakhatnak, két férfi, körbecsodáltak min-dent, és az egyik elsorolt pár magyar várost ahol már járt. Lekezeltünk, elmondtuk a „polák-wengry dva bratanki” imát, és elmentek. Most hét óra múlt, bevonulok a sátorba, és megné-zem a következő pár napi utat, meg egy-két filmet. Wifi nincs, a mai beszélgetések elmarad-nak. Fent van a Nap, de hűl a levegő, és olyan érdekes felhők gyülekeznek nyugatról! Hát, remélem nem szakad meg ez a szép május időjárás, mert azért ez erre az útra ajándék. Akár-hogy is hámlottam le húsig.
Közben visszatért az előző úriember, most már a feleségét is elhozta bemutatni, és közölte, hogy reggel Ő is jön velem. Ha-ha! Meghívott egy kávéra, (lehet, hogy Ő a tulaj? Bár akkor vacsorára hívott volna) de köszönettel reggelre halasztottam a kávét. Kérdezősködtek az útról, aztán elmentek.
Most már én is felöltözök, és visszavonulok. Holnap folyt.köv.
16. éjszaka, Dobromil mellett egy autóspihenőben. 52°43’21.06” 23°09’09.07”

Május 25.-e, szerda van, az út 17. napja
Nem véletlenül tartottam tőle, azok a furcsa felhők kiszakadtak. Ahogy bebújtam a sátorba, orkánszerű szél kezdte szaggatni a sátrat, és már ömlött is az eső. A villámok is a környéket szórták, nem is villámlás volt és mennydörgés, hanem egy azonnali reccsenés szerű csattanás. Elgondolkodtam, hogy a laptop elektronikája, és a belőle a kinti akkumulátorhoz vezető kábel vonzza-e a villámot, de aztán rájöttem, hogy kár törnöm a fejem, úgyis a gyakorlat az elmélet igazolója. (filmet néztem, az „Üvegtigris 3”-at.) De nem csapott oda.
Egész éjjel szakadt, rázta a vihar a sátrat, hajnalban már elkönyveltem a szabadnapot. 7 óra-kor kilestem, rendkívül hideg északi szél hajtotta a fekete felhőket, de néha kibujt a nap. Hát, próbáljuk meg. Az előző napi kánikulából persze kétpulóveres, dzsekis 10-11 fok lett. Egy éj-szaka! Ez a front teszi ám le az embert. Elköszöntem az esti barátomtól, tényleg Ő a tulaj. Kávé, tej, barackos piskóta búcsúzóul, névjegykártya csere, és indulás. Nem panaszképpen, de ma a jéghideg orkánerejű északi szembeszél volt műsoron. Miért nem mentem délnek?
(A tulaj mesélte reggel, mint érdekességet, hogy valamikor kora tavasszal járt arra egy török kislány, 18 körüli, aki egy hatalmas hátizsákkal, Szilveszter éjszaka indulva Isztambulból, gyalog ment ugyanoda, ahova én tartottam, a Sarkkörre, Rovainemibe. Ugyanott sátorozott ahol én. Így ismeretlenül is minden csodálatom és tiszteletem az Övé! Hol van ehhez az én teljesítményem…)
A szokásos hepe-hupa, csak most nem izzadtam meg. Dél körül megálltam, és rövid ünnepsé-get tartottam. Megcsináltam az első ezer kilométert! Az ünnepi beszéd, és egy kis hullámzás után visszatértem a hétköznapokhoz, mentem tovább. Láthatóan közel jártam Ukrajnához, Fehéroroszországhoz. Megjelentek az utcák cirill betűs feliratai, a temetői sírköveken ugyan-ezekkel az írásjelekkel voltak felvésve a legtöbbször háromtagú, oroszos hangzású nevek. A templomok is felvették a pravoszláv külsőt, a tetejükön a kereszt is a jellegzetes, még egy ferde keresztszárral kiegészültre változott. Egy-egy tiszta, szépen faragott faházakból álló faluban tisztára orosz földön éreztem magam. Előleg a Balti-államokból? Egy faluban ebéd, ered-ménytelen wifi-keresés, majd 3-kor elértem Bialystok-ot. A város bejárata szokás szerint egy-sávosra feltúrva, megint követtek szépen libasorban. A belvárosban félreálltam, és tényleg csak egy villám vizitre futotta, nem szeretek nagyvárosban ragadni estére, főleg ha nincs kemping.
Elindultam Augusztow, a következő állomás felé, és az első kis településen ki van írva, hogy Hotel, de mellette egy apró sátor jel. Bekanyarodtam, és a recepción megérdeklődtem, hogy lehet-e sátrazni. Rövid tanakodás után mondták, hogy lehet. Kérdeztem mennyi? 15 zlotyi. Bevetettem legszebb mosolyom, nem lehetne 10? Összenézett a két hölgy, de lehet. Hát így kempingezek most közel 700 forintért. Olyan luxusdolgokban volt részem, mint hajmosás, for-ró zuhany, kimostam a koszos cuccaimat (bár ebben a közel fagypontban úgyse szárad meg), vacsorát főztem, sikerült Wifit fognom és végre kicsi lányommal, Katussal is, meg Edinával is sikerült beszélnem. Most a sátorban vagyok, és érzem, hogy az út eddigi leghidegebb éjszaká-ja fog következni. Igaz, az út eddigi legészakibb pontján is vagyok….
Ettől függetlenül szép nap volt!
17. éjszaka, kempingben Bialystok mellett. 53°11’37.83” 23°11’40.75”

Május 26, csütörtök. Az utam 18. napja.
Bizony, jól számítottam, tényleg a leghidegebb éjszaka volt. 6 fok volt a sátorban. Természete-sen, amim volt magamra vettem, és kesztyűben aludtam. Elpuhultam? Régen, mikor tanyán laktam, volt, hogy 4 fokban aludtam. Igaz hogy akkor dunnával takaróztam, és ágyban feküd-tem. (Széljegyzet: miközben írok, Balázs Fecó egyik albumát hallgatom. És miközben az előző gondolatot írtam, az „Átok van velünk” című szám egyik refrénsora: „Csak az, amit megta-nultunk, mit hogy éljünk túl.” Hát igen, ez alatt az út alatt én is továbbfejlesztem ezt a már eléggé elsajátított tudást. De nagyon hasznos képesség ám ez!)
A késői, majd éjféli fekvésnek meg volt az eredménye: 7.55-kor ébredtem. A szállodában fo-gyatékos fiatalok egy nagy csoportja volt kiránduláson, és este nagy tábortüzes, kolbászsüté-ses bulit csaptak, produkciókkal, fellépésekkel színesítve. Közvetlen a sátor mellett ment a műsor, és elég sokáig fent voltak, így én is. Amúgy aranyosak voltak, rendkívül érdeklődők, kíváncsiak, mindent kérdeztek, mindent végignéztek gátlásoktól mentes őszinteséggel. És reg-gel nyolckor már reggeli torna, ének, táncos csoportos foglalkozás volt. Igaz, ahogy elkezd-tem bontani a sátrat, jó páran nemes egyszerűséggel otthagyták a körtáncot, és inkább engem néztek.
10 órakor tudtam indulni. A táj jellege alapjaiban nem változott. Gyönyörű erdőkön keresztül, hatalmas legelők mellett hullámzott az út. Induláskor még beöltöztem, de elég gyorsan meg-szabadultam a hosszú ujjútól, melegítettek az emelkedők. Délben Korcyn-ban félreálltam, és egy szép, tóparti pihenőhelyen, ahol bolt is volt, egy félórás ebédszünetet tartottam.
Régóta írni akartam már róla: a gólyát, én legalábbis, eddig tipikusan magyar madárnak tartottam. Na, most Lengyelországban sokszorosan több gólya él, mint nálunk. Rengeteg! Minden faluban, út mellett csak úgy a fára fészkelve, az elvizesedett erdős részeken tízesével vadásznak.
Aztán Suchowola, egy pici, talán nevezzük városkának. Tekertem át rajta, és hirtelen egy nagy tér, és egy világvárosi szökőkútrendszer fölött, egy impozáns, fehér, fém diadalív ível át, tete-jén arany kereszt. Az egész fókuszában pedig egy szobor, egy emlékmű, ami a kisváros szülött-jének, Jerzy Popieluszkónak, az 1984-ben vértanúhalált halt vidéki papnak állít emléket. A rendszer ellenes prédikációi miatt mind veszélyesebbnek tekintett plébánost elrabolták, majd megölték. Mint később kiderült, három katona volt a tettes, Őket később elfogták. Mindeneset-re halála mártír sorba emelte, jelképpé magasztosult, és egyik elindítója volt a lengyel rend-szerváltásnak.
Az út átvitt a Biebrzanski természetvédelmi területen, annak érintetlen szépségét megszentség-telenítve a rengeteg kamion állandó dübörgésével, füstjével. Szlabin után, az utolsó 20 km-en pedig csoda történt! Pazar minőségű, új út, széles leálló (kerékpáros) sávval, és 20 km-en keresztül sima, mint egy asztallap. Már épp gondolkodtam a megálláson, de olyan élmény volt ezen az úton tekerni, hogy bejöttem egész Augusztow határáig. Sőt, már bent vagyok lakott területen, egy kamionos pihenő melletti szépen nyírt pázsit csábított el. Természetesen enge-délykérés, de rögtön mondták, hogy lehet, sátorozhatok. WC, meleg vizes mosdó reggelre, ideális. Egy csomó litván, lett és észt kamionos tartja itt pihenőjét, de jól félrehúzódtam, hogy ne zavarjanak.
Szerény, de laktató vacsora, egy kis szervizmunka, akkutöltés. Most negyed tíz van, kezd alko-nyodni és hűlni. Sajnos a felhők is gyülekeznek. Pedig ma olyan szép nap volt, jó lenne holnap is ilyen. Még egy film, alvás, és innen folytatjuk. Holnap, ha igaz, határátlépés: Litvánia szá-momra még szűz terepe.
18. éjszaka, Augusztowban, egy benzinkútnál. 53°49’30.48” 22°57’53.32”

Május 27. péntek, az út 19. napja
Elég hideg (már megszokom) éjszaka volt, de reggel napsütésre ébredtem. Jó, nyugis kis hely volt, borotválkozás, és az egyéb megszokott program után bementem Augusztowba. Egy egy-szerű, szép kisváros, ami szerintem a legszebb benne az a Főtere volt. Kiültem egy kicsit egy árnyékos padra, és nézelődtem. Meg engem nézelődtek a wifi-kereső szerelésemmel. Volt sok, csak az a bizalmatlanság, mind védett volt, ami megfelelő lett volna. Továbbmentem, a nagy, és természetesen II. János Pált ünneplő templom mellett pakoltam ki másodszor. Itt valamivel több sikerrel jártam, bár egy meglehetősen lassú, és gyenge kapcsolat csak arra adott lehető-séget, hogy a megnyugtató e-maileket elküldjem, az előző napok naplóját nem sikerült feltöl-teni.
A szemben levő bankból átjött a biztonsági őr, és a járókelők közül is sokan megszólítottak, érdeklődtek honnan, és hová tartok. Tetszett a terv mindenkinek. Amúgy elég bonyolult egy ilyen jelkeresés. Megállni a megfelelő helyen, csomagot bontani, előszedni a hozzávaló kütyü-ket, összeszerelni, és végül beüzemelni. A megállástól, hogy használni is tudjam, ha van sza-bad wifi, legalább 15 perc. Ha nincs, ugyanez megfordítva, lehet összepakolni.
Majdnem dél volt mikor kikerekeztem a városból. A települést két nagy tó, a Biale és a Sajno keríti körbe, élénk vízi életre adva lehetőséget, amivel a helyiek nagyon szépen élnek is. Strandok, sporttelepek, vitorláskikötők mellett haladtam el. És ekkor egy átfutó pillantás kicsit megváltoztatta a programot. A GPS-re bízva magam mentem ki a városból, a táblákon épp csak ellenőrizve a helyes irányt és az út számát. Az egyik elágazásnál nyíl mutatta az én Kau-nas felé vezető utamat, a másik pedig egy alsóbbrendű út felé mutatott, egy ismeretlen telepü-lés névre, de amögött is ott volt a két, határt jelző felségjelzés, a PL-LT. És volt még valami mögötte, egy apró kis jel, hogy 7,5 tonnánál nehezebb járművel behajtani tilos.
És ez eldöntött mindent. Ugyanis a kamionok erre nem jöhetnek. Akkor viszont én csakis arra megyek. Leellenőriztem a GPS térképén az utat, Vilniusba vezet, a fővárosba közvetlenül, és 60 km-el rövidebb, mint amerre én Kaunas felé akartam menni. Új útvonaltervet kértem, és már kanyarodtam is le. Nagyszerű döntés volt! A következő 40 km-ről csak azt tudom monda-ni: varázslatosan szép volt. Nyílegyenes sima út egy gyönyörű, hatalmas erdőn keresztül, gya-korlatilag egyedül. 10 percenként ha elment egy-egy személykocsi, teherautó egy sem. 20-25 méteres, égbenyúló sudár fenyőfák, harsogó zöld tisztások, és aljnövényzetnek páfrány, és amit itt láttam először, hatalmas, bódító illatot árasztó, egybefüggő, vad gyöngyvirág-telepek. Mesés volt! Az út alatt most először nem éreztem, hogy terhet húzok, hanem csak azt, hogy minden érzékszervemmel elmerülők ebbe a végtelennek ható szépségbe.
A határhoz közeledve aztán fogytak a fák, kitágult a tér, végtelen legelők, termőföldek, tavak tették változatossá a tájat. Úgy tűnt, Lengyelország szépen akar búcsúzni. Sikerült is neki. Tíz napig látott vendégül, mutatott rengeteg szépet, és utáltatta meg velem még jobban az ország-utak szörnyeit, a kamionokat. Jó, tudom, szükség van rájuk. De nem kell, hogy szeressem őket. Tíz nap alatt sikerült hosszában átszelni ezt a nagy országot, ami azért szerintem biciklivel nem rossz idő. Egy valamivel fukarkodott csak, az éjszakai meleggel.
Kiléptem, majd beléptem. Litvániába. Na, itt még nem jártam. Érdekes volt a szovjeti időkben még elég jelentősnek számító határátkelő, amint az EU-val jelentőségét vesztve egy kísértetie-sen kihalt, hatalmas, de teljesen néptelen objektummá vált. Az épületekkel valószínű megvár-ják, amíg az idő végez, a soksávos betonutakon néha suhan át egy-egy kocsi, a sorompók fel-nyitva megmerevedtek, az egésznek végre és végleg semmi jelentősége.
Fényképek, és ahogy felnéztem sötét fekete felhők takarták be az addig perzselő napot. Azt egész nap éreztem, hogy valami változás lesz, az erdőben még csak volt levegő, (de milyen!), a síkon viszont fojtó, fülledt forróság, olyan, ami az emberből az utolsó csepp erőt is úgy szívja ki, hogy nem tudja, mi van vele, mitől ilyen gyönge.
És ahogy átértem, kiszakadtak a felhők, besötétedett, és elkezdett szakadni. Na, itt is szépen fogadják az embert! Beálltam egy benzinkúthoz, és mivel kint volt az @ jel, megpróbálkoztam unalmamban az internettel, főleg felderítendő a lehetőségeket. Jel volt, de csak a Zebráé, ami úgy néz ki az egyetlen országos szolgáltató, és amelynek az eltüntethetetlen indító oldala úgy kezdődik, hogy küldj egy SMS-t erre és erre a számra, válaszul megkapod a jelszavadat. 24 óra kb. 500 Ft, 1hónap kb. 4000. Hát nem tudom lesz-e hot spot, vagy „elcsíphető” potya?
Még kicsit szemerkélt mikor elindultam, csak haladjunk valamit, aztán hol eleredt,(beállás) hol megint haladtam pár km-t. Riasztóan fekete volt az ég, ideje volt megállni. Bementem egy benzinkúthoz, hogy verhetek-e mellettük sátrat, mereven elzárkóztak. Hűha! Az út mellett minden tiszta víz volt, és sár, nem nagyon csalogatott. Hát akkor marad egy tanya.
Úgy is lett, bekanyarodtam az első falu után egy tanyára, és megkérdeztem maradhatok-e éjszakára. A tanyagazda egy nő volt, pár gyermekével. Hát nem jártak körtáncot, de beleegye-zett, maradjak csak. Aztán nem sokat foglalkozott velem. Lecuccoltam, megfőztem a vacsorát, közben hol esett, hol fújt. Elég barátságtalan fogadtatás minden téren, de a reményt az adja, hogy ennél csak jobb lehet. Majd meg látjuk. Meg kell szokni.
19. éjszaka, Litvániában egy tanyán. 54°13’56.14” 23°35’27.60”

Május 28. szombat, az út 20. napja
Szúnyogokkal hadakozva kezdek neki a mai nap történéseinek.
Egész éjjel szakadt az eső, de érdekes módon nem volt különösebben hideg, 15 fok körül, ami az előző éjszakákhoz képest… Most is hajnalban, mikor szokás szerint felébredtem, és még ömlött az eső, kevés esélyt adtam a mai napnak. Visszaaludtam, majd 8.10-kor ébredtem újra, most a legkisebb gyermek, egy két év körüli kislány csicsergésére. Na, ha Ő kint van, akkor ítéletidő azért nem lehet! Kilestem, hát az ég még fekete, tiszta víz minden, fúj a szél, szóval olyan igazi gusztustalan idő. A pici lány esőkabátban és kis esernyővel tett-vett odakint. Ahogy kibújtam, rögtön odajött, és mondta és mondta. Litvánul. Abban meg én még kicsit gyenge vagyok, tehát szerintem egész jól elbeszéltünk egymás mellett, de azért aranyos volt.
Reggeli most nem volt, csak kávé, mivel tegnap nem találtam a határtól idáig boltot. Azt az első nap megfigyeltem, hogy amíg Lengyelországban két kilométerenként volt egy bolt, addig itt nagyon ritka. Beöltöztem, elköszöntem, és nekiindultam. Egy km. után egy buszmegállóban átöltöztem. Fülledt, párás meleg volt. Aztán úgy hat km után egy kis falucskában megláttam az első boltot. Igazi falusi kis szatócsbolt. Megvettem a reggelit, és ott helyben a kerítésre ülve meg is reggeliztem.
Érdekes volt megfigyelni, hogy ahogy haladtam az ország belseje felé, úgy színvonalasodott, szépült. Az első nagyobb városka Alytus volt, itt már lakótelep is volt, és egy olyan üzletköz-pont a bejáratnál, hogy otthon is bevállalnánk. A neve Maxima, és tényleg mindent árulnak, és színvonalasabb minőségben, mint pl. a Tesco, de egyben átszámítva olcsón. Egy 800 gr-os gyümölcsös joghurtot vettem kb. 180, fél kilós csomag party-virslit kb. 450, 30dkg. csokis lin-zert 250 forintnyi litas-ért. Ebéd, vacsora, reggeli. A linzert ott helyben megettem, ráittam a 800gr. joghurtot, aztán mozdulni alig bírtam. Majdnem megálltam, és azt mondtam, hogy tekerjen, aki bír!
Az út az jó minőségű, igaz nagyon szerény rajta a forgalom. A domborzat olyan amilyen, min-denesetre jó sokat kapaszkodtam egyesben, és még többet toltam. (71km.-t sikerült összehozni, fele távot Vilniusig) Olyan igazi település szinte alig van. Eddig két nagyobb városka volt, a hazai értelemben vett falvak hiányoznak. Viszont mindenütt laknak. Az út mellett végig, pár száz méterenként van egy kis…talán bírtok, ez a legjobb szó rá. Nem tanyák, mert a legtöbben láthatóan nincsenek gazdasági épületek, tehát nem gazdálkodnak. Viszont egytől egyik mind nagyon szép, modern, színvonalas, láthatóan nem régi, és ami nagyon fontos, ízléses. Dekla-ráltan a természetbe épült, annak részeként, azt meg- és tiszteletben tartva. Alap, hogy mind-egyik kis birtokhoz tartozik egy ház melletti tó. És nem kis díszmedence, hanem igazi tó. A ház körül pedig egészen nagy területen parkosítva, gyönyörűen nyírt pázsittal, gondozott, és ízlé-ses virágoskerttel, fából készült komoly játszótérrel, faszobrokkal.
És ami még szembetűnő, hogy minden háznál, tanyánál, település legkisebb szabad részén elmaradhatatlanul ott a kosárlabda. Vagy egy pálya, de legalább egy palánk formájában. És mindenütt, folyamatosan pattog a labda. Tegnap este mikor a szemerkélő esőben a tanyánál megálltam, és a két srácot kérdezetem, hát ők is kosaraztak. Mert természetesen ott is volt profi kosár. A litván kosárlabda színvonalát, és eredményeit meg ugye ismerjük. Nem véletlen.
Talán unalmas már, de leírom: rengeteg gólya van. Otthon láttam őket pár villanyoszlop tete-jén, itt pedig előtted röppen fel, két méterre húz át az út fölött, köröznek párosával fölötted, és egy helyen meg is álltam, megszámoltam, tizennégy gólya szemezgetett csapatban egy frissen vágott kaszálón. Hát, engem még mindig megfog!
Fél hat körül elkezdtem nézelődni, és megtaláltam ezt az úttól kissé félreeső irtást egy erdő szélén. A szomszédban van egy nagy tó, ahogy megálltam, természetesem megrohantak a szú-nyogok. Irdatlan sokan vannak, és rámenősek. Ahol egy szabad pont van a bőrödön, rögtön rajta vannak. Vacsora közben még a számba is beleszálltak. Most fél kilenc múlt, az ég tiszta, és rohamosan hűl a levegő, azt hiszem, jól be kell megint öltöznöm. Ha holnap is ilyen szép idő lesz, és a domborzat is engedi, este már a vilniusi kempingben bontok sátrat. 81km., na, majd látjuk.
20. éjszaka Litvániában, egy erdőben. 54°26’04.70” 24°29’45.03”

Május 29. vasárnap, az út 21.napja.
Hát, ember tervez… Érdekes nap volt ez a mai!
Hajnalban a jól ismert hangra ébredtem, veri az eső a sátor tetejét. Remek! Ez így volt fél nyolckor is mikor kilestem, szinte sötét volt olyan alacsonyan szálltak a koromfekete felhők, és hol eleredt, hol két percre elállt. Egy napra az első fővárosomtól csak nem fog ki rajtam egy kis víz! Jól beöltöztem, beüzemeltem az esőszerelésemet, és elkezdtem pakolni. Persze közben is esett, el lehet képzelni, minden elázott. A sátor csöpögött mikor beraktam, de tulajdonkép-pen minden.
Aztán azért a szovjet időkből maradt vissza egy kis éberség is: megállt egy mikrobusz, három férfi kiszállt, és határozott léptekkel odajöttek. Ki vagyok, honnan jöttem, hová megyek? Nem tudtam litvánul azt, hogy és Ti? Na meg jobb a békesség, elmondtam. Ez már nagyon tetszett nekik, elismerő szavak, kézfogás, majd el. Sose tudom meg milyen delegáció volt.
Elindultam, majd az első buszmegállóban levetkőztem. Jó ez az esővédő, ezen semmi se ki, se be. Vonatkozik ez a párára, levegőre is. Meg lehet benne párolódni. Az út elég kemény volt, dombos részre értem, elég sok kapaszkodóval.
A forgalom vasárnapi volt, szinte semmi, tudtam azért nézelődni is. Volt mit, az erdő, a termé-szet esőben is gyönyörű, csak talán kissé zordabb. Egészen május elsejei feelingem volt, akkor volt ilyen otthon Szegeden, hogy reggeltől-estig egyfolytában szakadt. Csak akkor szobából néztem, pizsamában. Egy kis falusi Coop-nál megebédeltem, majd libikókáztam tovább. Las-san az esőszerkó alatt is ugyanolyan vizes voltam, mint ha nem lett volna, a pára bennmaradt. Elérkeztem Trakai-ig, ahol a mellékútnak és a lagymatag forgalomnak vége szakadt, rámen-tem az A3 autóútra. Na, itt már volt kocsi bőven! Az útpadka kb. fél méteres volt, a zivatar tombolt, nem lehet 100 méternél jobban előre látni. És így még 28 km volt hátra. (Széljegyzet: indulás előtt sokan mondták, sőt azóta is, hogy mennyire irigyelnek. Az eddig megtett 1300 km-en sokszor eszembe jutottak, vajon most is irigyelnének? Mert valóban gyönyörű dolgokat látok, élek át. De minden képért, minden egyes kilométerért nagyon keményen meg kell ám küzdenem. Vajon azt is irigyli valaki? )
Egy két órás vakrepülés volt ez, megállni nem lehetett, nem volt hol. Aztán egyszer csak ki volt írva, hogy Vilnius. Korai volt az örömöm, a GPS szerint a kempingig még 22 km. Terelt erre, vitt arra, megkerültük a várost, a másik végén ki. A város is elég szélsőséges domborzatú, valahol mindig kapaszkodni kellett. Még egy kisebb sokk is ért. Már kifelé voltam a városból, egy bevásárló központ mellett, mikor hallottam, hogy valami leesik. Hát, az esőzubbony zipzár nélküli zsebéből esett ki a paprikaspray. Megálltam, felvettem, és meghűlt bennem a vér: ab-ban a zsebben volt a szemüvegem is! De most nem volt. Gyorsan átnéztem mindent, nincs. A nélkül én vak vagyok, azért volt kint, hogy a GPS-t a városban sűrűbben nézzem. Kétségbe estem. Visszaemlékeztem, hogy kb. 2 km-el előbb néztem, és raktam zsebre. Nincs más hátra, próba szerencse, lezártam a bringát, és elindultam vissza gyalog keresni. Reménytelennek tűnt, az út 3 sávos, özönlenek a kocsik, trolibuszok. Aztán egy jó 6-700 méter után az úttesten, a padkától 30 centire ott feküdt a szemüveg. És még nem taposta össze semmi! Épp egy troli közeledett, gyorsan kiugrottam, felkaptam. Hát, ez bizony szerencse! És figyelmeztetés, hogy jobban figyeljek oda az ilyesmire is.
Kiértem a városból, és egy előváros féle településre vitt a GPS. Itt is behozott vagy 2 km-t, bekanyarított egy utcába, és közölte: megérkezett. Családi házak sora. Kijöttek, elég feltűnő voltam ebben a közegben, kérdezem, merre lehet a kemping, még csak nem is hallottak róla. Tanácstalanul visszakerekezek az utcára, amelyen bejöttem, jön egy rendőrautó, leintem. Kérdezem tőlük tudnak-e a környéken kempinget, hát nagyon rendőrösen néztek. Valahol Vil-niusban tudnak-e? A válasz ugyanaz.
Elázva, csöpögve, (bár mostanra elállt) nem volt kedvem visszamenni a városba. Egy ház előtti füves területen lesátoroztam. Próbáltam engedélyt kérni, de nincsenek itthon. Megfőz-tem kiteregettem, bár úgyse fog megszáradni, és készülök aludni. A baj az, hogy mindenem csurom víz, a sátor is, a ruháim is, amiben alhatnék, és már most fázom, mint a kutya. Mi lesz éjszaka? Kedves Vilnius! Fogadhattál volna kedvesebben!
21. éjszaka, Vilnius elővárosában.54°47’59.45” 25°15’46.87”

Május 30, hétfő, az út 22. napja.
Na, például így! Ez már jobb, de ez azért már kicsit túlzás. Egyik nap ítéletidő, a másikon kánikula. Valaminek mindig tombolni kell.
Az úton először beállítottam az ébresztőt, nagyon fáradt voltam este. 8-kor szólt volna, én 10 perccel előtte kilőttem. (Ezek az idők otthoniak, még nem álltam át, bár itt egy órával több van.) Óvatosan néztem ki, mert elég sötét volt, de csak egy nagy fa árnyékában voltam, amúgy hét ágra sütött a nap. A reggeli szertartás, pakolás közben jött egy idősebb hölgy az úton, megállt mellettem, és csak annyit kérdezett: Hát ez meg mi? Megmagyaráztam neki a szituá-ciót, elfogadta, kérdezte, hogy nem fáztam-e éjszaka? Kitárgyaltuk a tegnapi esőt, meg hogy vizes ruhában nem jó aludni (tényleg nem), aztán elindult be a ház felé. Akkor esett le, hogy Őtőle akartam engedélyt kérni. Kérdeztem, hogy itt lakik? És mondtam, hogy este meg akar-tam kérni a beleegyezését, de csak annyit mondott: nyicsevo, nyet problem! (nyolc évig taní-tották velem az oroszt heti sok órában, de most először veszem valami gyakorlati hasznát. Minden 30 évnél idősebb litván beszél oroszul, más kérdés hogy nem szívesen.)
Az árnyékban beöltöztem, hűvös volt, úgy indultam el. Aztán 3 km. után bementem egy nagy Pláza WC-jébe, és átöltöztem, mert a napon már hőség volt. A reggeli tisztálkodást is megej-tettem, felfrissülve indultam neki a városközpontba visszavezető 14 km-es útnak, amit tegnap már jó részt megtettem. Hiába.
Vilnius nagyon nagy területen fekszik. Ennek már az első pillanatban látható okai vannak. Egyik az, hogy hatalmas parkok, igazi sűrű erdők, nagyon tágas terek vannak az egész város-ba. Dimbes-dombos, és minden olyan szellős. Egy-egy körforgalom akkora, mint Pesten a Hősök tere. A másik ok, meg az, hogy alacsonyan építkeznek, nem felfelé, hanem szellősen és vízszintesen. Lakótelepet alig láttam, ami volt az is 4 emeletes volt. Érdekes volt, hogy közvet-len a belvárosban is számtalan olyan, régi, földszintes faház van, amit amúgy csak falun tud-na elképzelni az ember. Csináltam is egy képet, egy modern felhőkarcoló tövében egy sok éves faház. És ezek nem műemlékek, ezeket lakják, és kis kert is van hozzájuk. A központtól, példát mondjak, az elnöki palotától másfél kilométerre.
Van egy valószínű üzleti negyed is, na, ott van már olyan 6-7 felhőkarcoló. A várost a Neris folyó szeli ketté, ebbe folyik bele a kistestvér, a névadó Vilnia. Az Óvárosba igyekeztem, arra voltam inkább kíváncsi, mint Európa legnagyobb eredeti formájában megmaradt barokk vá-rosrészére. A Kálvária sugárúton (!) estem be a folyópartra, és mivel nem akartam a városné-zéshez magammal cipelni az egész vontatmányt, egy kerékpáros parkolóban leparkoltam. Próba szerencse, nézzük a wifit. Hát csak sikerült kicselezni a Zebrát, mindentudó vadászom-mal sikerült egy bár gyenge, de kódolatlan jelet fognom. A szerkezet mellette behozott vagy 80 db. kulcsot igénylő adót is. Igen, a belváros bősége. Feltöltöttem a naplót, megnéztem a leve-lezésemet, dolgaimat, megírtam a megnyugtató e-maileket, majd mivel még mindig volt kap-csolat, felmentem a Skype-re. Szerencsére pici lányom Kata „élesítve” volt, így tudtunk be-szélni, sőt, én még video képet is tudtam küldeni. Nagyon jól esett!
Mivel elintéztem mindent, amit lehetett, lezártam mindent, és indultam ismerkedni a várossal. Ilyenkor persze mindent megnézni, megismerni, a történtét felfedezni nem lehet. Nem is ez a cél. Én ilyenkor képeket, villanásokat, hangulatot, benyomást és érzéseket szippantok be egy- egy helyről, és raktározom el azokat magamban. Ezekből alakul ki az az összhatás, az a kép, amit nekem a város ezután jelenteni fog, ami megmarad, és ami rögtön be fog ugrani ezután, ha a nevét meghallom.
Fényes üzletek, sok csillagos szállodák itt is vannak, a világmárkák itt is képviselik magukat. Azonban az Óváros valóban meg maradt egy egységes, szinte kisvárosi hangulatú, és tényleg nagyon barokkos hangulatú kis szigetnek. Meseszép templomok magaslanak ki az amúgy szin-te egységesen 2-3 emeletes szépen karbantartott palotácskák közül. Apró üzletek, kávézók, a még macskaköves utcákon teraszok százai hívogatják a vendégeket. A diplomáciai negyed is belevegyül a forgatagba, minden ötödik épület homlokzatán valamelyik nemzet nagykövetség-ének a zászlaja leng. Sátras bazár egy téren, az elnöki palotától háromszáz méterre. Katoli-kus, protestáns és pravoszláv templomok a teljes vallásszabadság jegyében békésen megfér-nek egymás mellett.
Az utcán nézelődve hirtelen az jutott eszembe, hogy mennyi munkába, és anyagiakban is mi-lyen hatalmas összegbe kerülhetett az önálló állam, a saját nyelv használatának a megterem-tése, az elszakadás a cirill írásjelektől, az orosz nyelvtől. Az ember bárhova néz, minden négyzetméteren ezer apró, biztosan megváltoztatott felirattal, jellel találkozik.
A nap ezerrel tűzött, a hőmérő a házak közt 32 fokot mutatott. Fél 12-kor értem be, villám-gyorsan elszaladt négy óra. Az ebédemnek megadtam a módját, nem konzervet, nem nápolyit, hanem egy hatalmas adag gyrost vettem egy óvárosi gyroszosnál, majd egy szép kis tér árnyas padján magamévá tettem! 10 litas (810 Ft) volt, de egyszer élünk.(és valószínű egyszer ebéde-lünk Vilniusban).
Ja, és bementem egy idegenforgalmi információs központba. Megérdeklődtem, hogy vannak eleresztve kempinggel. Hát a jó hír az, hogy tényleg van kemping, de csak június elsején nyit. A rossz az, hogy teljesen máshol van, mint az IGO PRIMO adattára tudta. A húzósabb hír, hogy egy éjszaka 20 €u lett volna, tehát kb. 5300 Ft. Egy sátorhelyért kicsit sok! Kaptam tér-képeket, az ország kempingjeiről, a főváros és az ország kerékpárútjairól.
Visszanavigáltam a biciklimhez, és nekivágtam a Rigába vezető útnak. A cél ma az volt, minél messzebb eltávolodni a fővárostól. Megint megtettem, immár harmadszor ugyanazt az utat a városon keresztül, csak most kifelé. A város szélétől még 15 km-en keresztül egy rendkívül jó minőségű kerékpárút tette szebbé az életemet. Aztán is maradt egy jó útpadka, viszonylag csendes és lapos A 14-es autóút, szépen haladtam. Fél hat után aztán nézelődés az esti háló-hely után, most az erdőben, egy kis tisztáson vagyok, az úttól kb. 200 méterre. Sötétedik, kezd hűlni. Beöltözöm, és alszok. Tartalmas nap volt, 45 km-t sikerült belerakni a gépbe, 31 km-t távolodtam a városközponttól.
22. éjszaka, Vilnius után egy erdőben. 54°55’36.95” 25°20’10.29”

Május 31. kedd, az utazás 23. napja.
Mikor felébredtem megnéztem a sátorban levő hőmérőt, 36 fokot mutatott. Nem csoda hogy arra ébredtem, hogy beöltözve és a hálózsákban majd meg sülök. Épp rásütött a nap, ami itt a mi időnk szerint 3 óra után már kel, így volt ideje bemelegíteni.
Spotni-krémet reggeliztem, (az egy apró tengeri hal, de nagyon finom volt) megkávéztam és nekiindultam az újabb napnak. Remekül indult, még mindig az A14-en mentem, sima volt, kevéske forgalom, és nagyon erős déli hátszél. Nagyon haladtam, azt hittem csúcsot döntök. 24 km. után a vezetőm, Eszter leterelt mellékútra, és az álom megszűnt.
Litvániában is megvan az a rossz szokás, hogy az infrastruktúrában a jó, és szép általában a főváros köré központosul, aztán ahogy távolodunk, úgy romlik mindennek a minősége. Hát ez most is így volt, még a békebeli, ki tudja hány éves keskeny, kopott, és kátyús utak jelentették a főutat. (Kint volt a tábla!) Természetesen a domborzatot is mereven követte, néha egy bukka-nó után olyan szakadék következett, hogy majdnem sikítottam, mint a hullámvasúton szoktak. A szélességük épp egy autónyi, ha találkozott kettő, akkor poroltak le (szó szerint) a földes padkára.
Na, ez persze adott a napi átlagnak, nagyon sokat gyalogoltam a géppel. Most, mikor egy jó hűvös erdei pihenőben fél hatkor megálltam, 74 km. van a napi számlálón. Útközben a hősé-gen, és a két nagyobb útba eső településen kívül más érdekes nem történt. Az elsőben egy boltban bevásároltam a mai, és holnap reggeli enni- és innivalót, meg persze próbáltam wifit fogni. Tizenegynéhány jött be, mind kulcsos. A szokásos…
A tájról nem ömlengek, mert talán már unalmas lehet, de a látvány, a közeg, ami egész nap körülöttem van, tölt fel rendesen. Töltés! Az egész nap egyetlen felhő nélkül parázsló napnak a napelemeim örültek legjobban, útközben szinte hallottam, ahogy a szilícium, mint egy erőmű nyomatja az elektromosságot az akksikba. Ma telefont is töltöttem, éjjelre felrakom az inverter-re a filmfelvevő akksit, filmet nézek, és mindent bőven ellát a két elem.
Egy kis baleset is becsúszott útközben. Egy pici faluban, megálltam, láttam, hogy kint dolgoz-nak az egyik házban az udvaron. Vizet szándékoztam kérni az esti főzéshez, errefelé ugyanis benzinkút nincs. Letámasztottam a szerelvényt az útra a jól bevált séma szerint a két külön támasszal, de ahogy elléptem, a bicikli első kereke a poros padkán kicsúszott, az egész az ol-dalára dőlt, és a fémes pattanásból már tudtam, hogy a bicikli támasza kettétört. Az most nincs. Az utánfutóé sem nagyon szerette a hirtelen rászakadó terhelést, az pedig görbült. Ri-gában lesz mit csinálni, már van egy pár dolog a szervizlistán.
Számításaim szerint holnapután estefelé átlépek Lettországba, és péntek este szeretnék Rigá-ban lenni. Most az esti szertartások következnek, közben állandó harcot vívok a szúnyogokkal, majd pihenő. Rám fér, ma melós nap volt, sokat kiszedett belőlem. Gyanús ez a két gyönyörű nap, meg a nagyon erős szél, remélem nem valami rossznak az előszele…
23. éjszaka, Anyksciai(Litvánia) mellett, erdőben. 55°30’31.44” 25°08’50.83”

Június 1. szerda, az utam 24. napja
Nem rosszidőnek, hanem még kegyetlenebb kánikulának volt az előszele. Na, de menjünk sor-ban. Az esti csatám a rovarokkal reggel folytatódott, hihetetlen rajokban leptek meg a szú-nyogok és a legyek. Csapkodva, vitustáncot járva csomagoltam, de így is kb. 200 csípés visz-ket rajtam. Pár km. után egy kisvárosba, Anyksciai-ba (másoltam a nevét!) értem, ahol próba szerencse alapon a főtéren egy padon beüzemeltem a wifit, és láss csodát, volt egy óvatlan aki nem védte le a vonalát. Én persze rácsaptam, és naplóföltöltés, képek felrakása, emilek, a hét végi lottók feladása egy óra alatt el lettek intézve.
Tovább a meglehetősen rossz minőségű úton fel és le, majd egyszer csak kisimult a vidék, és egy meglepően jó, széles út kanyarodott be egy természetvédelmi területre. Megint a csodák földjén, egyszerűen nem tudok betelni a látvánnyal. Virágban minden, a hatalmas fák között soha nem látott mennyiségű ragadozó madár vadászik, fent az égen gólyák hada köröz, tény-leg nagyon szép. Nem túl lakott lehet a terület, mert volt olyan, hogy több mint egy óra hosz-száig nem jött jármű. Enyém volt minden!
Az útnak jó széles irtást hagytak, meg a nap is delelőn volt, iszonyatosan tűzött. Nem tudom hány fok lehetett, (most itteni idő szerint este 8.10-kor 31 fok van árnyékban) de komolyan emlékeimbe próbáltam idézni a hőguta és a napszúrás tüneteit. Hogy észrevegyem. Az biztos, hogy du. két órakor már hányingerem volt, szédültem, és egyszerűen nem volt árnyék ahová behúzódjak. Mert persze közben az erdő elfogyott, végtelen, fátlan síkság váltotta fel. Teker-tem, csak el jutok valahová, az sem jobb ha a napon pihenek pl. egy buszmegállóban. Azt is kipróbáltam. Aztán öt órakor éreztem, hogy kész, mára elértem a teljesítő képességem hatá-rát. A nap már nem sütött, de a páratartalom csúcson lehet, iszonyatosan fülledt a levegő. A hátam mögött már fekete az ég, és jól láthatóan több helyt lóg a zápor lába.
Jött egy kisebb település, itt már nézelődtem, és a kijáratnál találtam egy lekaszált füves terü-letet egy elhagyott ház körül, ez kell nekem! Felsátraztam, főztem a vacsit, az esőfelhők kevés villámlás és dörgés közepette oldalt elvonultak. Közben jött egy idősebb bácsi, és elkezdte gereblyézni a szénát. Odamentem, bemutatkoztam, kezet fogtunk, elmondtam mi járatban va-gyok. Kérdeztem hogy Övé-e a telek, a válasz az volt, hogy most az enyém is. Ez nagyon ba-rátságos volt. Mesélt magyar emlékeiről, többnyire litvánul, de ha fontos volt, oroszra váltott. 76 éves, régen sokat biciklizett Ő is, de ennek az útnak már nem indulna neki.( 76 évesen már szerintem az én terveim közt sem fog szerepelni.) Jó éjt kívánt, és elment. (Zárójel: ennél ben-sőségesebb, és barátságosabb pillanatok aligha adódhatnak egy úton!)
Én most írás közben vacsorázok, a nap még nagyon fent van, (az itteni idő szerint 11-kor kezd sötétedni) de mosogatás után behúzódok, és pihenek. Hogy tömören fogalmazzak, ki vagyok mint a liba! De még egy nagyon fontos, megoldandó probléma nem hagy pihenni!
Az indulás utáni harmadik napon, egy nagyívű biciklire szállás közben szétszakadt az új sza-badidő-ruhám a lábam közt. Meg kell varrni. Cérnám volt, és bár Edina anyukája mondta hogy szedjek össze otthon varrószerszámokat, elmaradt, tű nélkül jöttem el. A varrás mind tovább szakadt, lépni kellett, mert már nagyon látható. Tegnap az ebéd vásárlásakor a bolt-ban megláttam egy nagyon profi tűkészletet, igaz, nyolc darabos csomagban. Mindegy, élni tudni kell, megvettem. Na most tegnap este óta meg a cérnát keresem, szőrén-szálán eltűnt. Hát, minden nem jöhet össze! Különben is, fehér cérna volt, a szabadidőm meg sötétkék….
A bicikliülés azon kívül hogy sok, különböző kellemetlen érzést okoz, (nem részletezném) eszi a nadrágokat. Erre nem gondoltam. A kedvenc zsebes nadrágom ugye, már le lett selejtezve. A szabadidő nadrág szervizre vár. Mostanában a rövid farmernadrágomban vezetek, hát en-nek is úgy kikopott, kiszakadt a legjobban igénybe vett része, hogy alsó nélkül már eszembe sem juthat felvenni. Maradt két nagyon igényes rövidnadrágom, amit még nem fogtam be. Fehérek! Úgy érzem az első komoly beruházásom az úton egy megfelelő nadrág lesz.
Ma nyolcvan km-t hajtottam. Most kérdeztem a GPS-t, a határ 47 km., tehát holnap már biz-tos hogy átlépek Lettországba. Riga 125 km, tehát péntek estére remélhetőleg meglesz.
Na, most pihenő. (most nézem, a szúnyogok itt is megtaláltak, de most több a hangya.)
24. éjszaka. 55°59’19.48” 24°45’35.93”

Június 2. csütörtök, az utam 25.napja
Az éjszaka valami front vonulhatott, mert reggelre, bár akkor még meleg volt, de erős északi szélre ébredtem. Gyors voltam, fél 9-kor neki tudtam vágni a napnak és az útnak. A táj asztal-lap simaságú, kísértetiesen hasonlított a nagy magyar Alföldre. Ennek köszönhetően az észak-ról, tehát pont szembe mind erősebben fújó szélnek egy valami állt csak az útjában, én. Bir-kóztunk is rendesen. Délre tettem meg a Birzai-ig tartó 24km-t, tehát 7 km-es átlaggal. Nem rossz! Itt,(ez egy kisváros) pihenésképpen a központban kiültem egy hűvös padra, és ha már ott voltam, wifi próbát tartottam, sikerrel. Feltöltöttem, leveleztem, stb.
A határig 22 km volt hátra, ezt már 1-1/2 3-ig ledaráltam, és Germaniskisnél kiléptem Litvá-niából, majd Skaistskaine-nél beléptem Lettországba. Mindez formálisan, a kis határfolyón átívelő hídon való átkeléssel.
Hat nap alatt átszeltem Litvániát, megismertem egy szép kis országot. Ha röviden kellene vé-leményt megfogalmaznom, akkor azt mondanám, Litvánia úgy jó, ahogy van. Nem kell(ene) rajta változtatni, egész jól megvan Euro(pa) nélkül. Nagyon sikeresen leszámolt a közelmúlt-tal, megtalálta a saját arculatát. Az emberek nyugodtnak tűnnek, szerényen, de kiegyensúlyo-zottan élnek. Rendkívül szimpatikus az, ahogy a természethez viszonyulnak, ahogy óvják, gon-dozzák, és beépítik mindennapi életükbe. Nem kihasználják, hanem gondozzák, együtt élnek vele és benne, és arra használják hogy megszépítve, általa a saját környezetüket és ezáltal a saját életüket tegyék élhetőbbé. Még a főváros, Vilnius is megőrizte barokkos báját, emberi léptékét, barátságos hangulatát. Maradjon még sokáig ilyen!
Lettországba lépve kicsit meglepődtem, és kellemetlenül érintett, hogy nem volt a határokon megszokott „fogadó objektum”, tehát bolt, valamilyen vendéglátóhely, de mindenekelőtt ne-kem a pénzváló hiányzott a legjobban. Megkérdezetem egy helyi kissrácot hol lehet pénzt vál-tani, mondta hogy Rigában. Túlzásnak tartottam, nem hittem neki. Azóta átjöttem két szép kis településen, mindkét helyen ugyanoda irányítottak. Most, ahogy éjszakára leparkoltam egy Vecumnieki kis helyen a benzinkút mellett, a kutas megerősítette a Rigát, úgyhogy a srác jól tudta. Érdekes! Mindenesetre spóroltak nekem, egy vacsorányit, meg egy ásványvizet. Két boltban is megkérdeztem €u-t elfogadnak-e, de mereven elzárkóztak, így vacsorára maradt a májgombóc leves, inni pedig a kutas adott ballonos, hűtött vizet a saját irodájából.
Igazság szerint csak a vízért álltam meg, de a kút mellett volt egy olyan gusztusos kis tábor-helynek teremtett, frissen nyírt pázsitú rész, egy nagy fűzfa alatt, hogy a kutastól a beleegyezé-sét is kipréseltem hogy itt alhassak. Húsz méterre egy nagy német juhász, aki rám sem figyelt, viszont azt a két kutyust, akik a levesemet kerülgették, szét akarta szedni. A járókelők diszkré-ten megcsodáltak, minimális számú szúnyog megtalált, a vacsora megfőtt és elfogyott, vagyis minden a helyén.
A határ óta megtett 27 km, na meg a délelőtti szembeszél eléggé kivette belőlem az energiát, a napi 74 km után jót fogok pihenni. Az út egyenlőre elfogadható, holnap 30 km után autóút, majd Riga. Dél körül jó lenne a kempinget megtalálni. És bár a nap még bőven fent van, a hidegfront érezteti hatását, már csípős az idő, hideg éjszaka lesz. De majd beöltözünk, már a filmnézéshez. A wifit vadásztam, itt nem sikerült, csak pár védett, és egy fizetős jött be. Holnap folytatom.
25. éjszaka, Vecumnieki, Lettország. 56°35’53.48” 24°32’48.42”

Június 3. péntek, az út 26.napja.
Megérkeztem második fővárosomba, Rigába. Itt sem voltam még. A kissé benzinszagú, hideg éjszaka nyugodt volt, és pihentető. Reggel a szokásos erős napsütés, ami a sátrat pillanatok alatt 10 fokosról 32-re melegíti. Reggeli az említett okok miatt csak üres kenyér és víz. Régen a rabok évekig el voltak rajta, egyszer én is kibírom. Kiderült, hogy a hely ahol éjszakáztam, egy egész pofás kis település, csak én már rögtön a szélén megálltam. Persze sátrat verni nem is illik a város közepén!
Felső középosztályt sejtető csinos magánházak, és ami itt is pazar, a hozzájuk tartozó parkosí-tott kertek. Mindegyik egy kis műalkotás. És a városka utolsó telkén mindennek a betetőzése, egy kis mesepark. Egy vélhetőleg Juras nevű (nem akarok hülyeséget írni, de ez volt a kapu fölött és még több helyen kiírva, és sem a helyszínen, sem az interneten nem találtam ponto-sabb utalást az egész mibenlétére) tehát egy ilyen nevű hobbysta fafaragó öntötte, pontosab-ban faragta fába álmait, szerintem csak úgy magának, a saját örömére. Körbejártam, sok fényképet csináltam, de az egész csak egy bekerített magánházas telek volt, bejutni nem lehe-tett, sőt mozgás sem volt semmi. Tetszett!
Aztán megint a fák, a természet világában karikáztam jó ideig. Itt már ki is termelték a fát, hatalmas irtások szabdalták az egybefüggő fenyőóriások falát. A főváros felé közeledve a for-galom is érezhetően erősödött. Az, amit tegnap írtam, hogy 30 km után autóút, az úgy volt igaz, hogy az út „A” számozást kapott, de ahogy közeledtem Rigához, úgy romlott a minősé-ge.
Kekava után pedig A7 ide, E67 oda, olyan 15 km. következett a Riga tábláig, mint a még ott-hon felháborodottan kifogásolt dűlőutak rosszabbja. Aztán kiszélesedett, megjavult, a lett fő-városba értem.
Az 1201-ben alapított város ma a Baltikum legnagyobb városa, ma kb. 750 ezer lakossal. Mi-kor beértem, az út egy széles, „tengeresen” kék vizű folyam mellett haladt. Nem tudtam eldön-teni hogy ez folyó, vagy a tenger. Aztán a térkép alapján tisztázódott, hogy a város a Daugava folyó torkolatában fekszik, ami itt ömlik a Balti-tengerbe, tehát a válasz: is-is. Még a folyó tengerré szélesedve mikor oda folyik, és már a tenger, mikor dagálykor visszaduzzad a folyó-ba. A GPS most nagyon szépen és pontosan kalauzolt, déli egy órakor megálltam a kemping bejáratánál. A neve nagyon ötletesen Riga City Camping. Úgy reklámozzák hogy kemping a város szívében, és ha nem is szó szerint kell ezt venni, tényleg közel van a város központhoz. A főfolyótól kb. 150 méterre, annak egy kis mellékága mellett fekszik egy szabad területen, és részben egy épületben a városi kiállítási központtal.
A kemping tele volt lakóautókkal, a sátras részen én voltam az első. Azóta, estig persze szapo-rodtunk, most vagy 6-7 társam van a szépen nyírt pázsiton. A lakóautók zöme német, de van holland, angol, svájci, görög, francia. Vannak az egész szerény, épp csak alvásra alkalmas kisbuszok, de vannak nagy, összkomfortos igazi mozgó lakások is.
A recepció ebédszünetet tartott, mondta a biztonsági őr, hogy bátran foglaljak el egy helyet, majd rendezzük a papírmunkát később. Sátrat bontottam, és jött a nagy élmény: forró zuhany! Mit mondjak, jól esett! Aztán bejelentkeztem, mint előre számoltam, 15 lat a három éjszaka. Hétfő délig maradhatok, fizetni távozáskor kell. A lat, a lett pénz meglehetősen erős. A mosta-ni hivatalos forint ára 1 lat az 370 forint, az itteni váltáskor 1 €u-ért 0.7055 latot adnak. Te-hát jóval erősebben van tartva mind a dollárnál, eurónál, sőt, az angol fontnál is. Magyarul a három éjszaka 5550 Ft.-ban van. Nem drága. Van wifi is, na ez már húzósabb, 24 órára 1200 Ft-ért adnak hozzáférést.
Kicsit pihentem, iszonyatos meleg volt, a sátorban 38 fok. Szétszereltem a vontatmányt, szóló biciklivel akartam délután várost nézni. Jobban mondva most csak egy pénzváltó-kajabeszerző körút volt tervbe véve, plusz a Skandináv kempingkártyámat akartam megsze-rezni.
Még indulás előtt egy hónappal a neten találtam egy lehetőséget, hogy igényelhetek olyan kempingkártyát, ami a négy skandináv országban komoly kedvezményeket ad a kempingek-ben. Megtettem, de az indulásig nem kaptam választ. Azután egy hét múlva szólt Edina hogy megérkezett. Na ezt már fújhatjuk! És jött egy kóbor ötlet, hogy mi lenne ha utánam küldené?
De hová? Számoltam, és a neten kinéztem egy belvárosi szállodát Rigában, és megkértem Edit, tegye postára az én nevemre, reception restante, tehát recepción maradóként a Centra Hotel címére, kb. egy időben érünk oda. Próba szerencse! Ha elveszik is annyit ér mint ha otthon fiókban van.
Kaptam a portán egy fénymásolt belváros térképet, és nekiindultam a szállót keresni. Beütöt-tem a GPS-be is, de ez most röviden nem jött be. Itt sem tudtak pénzt váltani, a portás srác mondta, hogy a legközelebbi bank az Olimpia Center, pár száz méterre innen. Oda mentem először, pénzt váltottam, majd vásároltam. Tobzódtam egy kicsit, májas, paradicsom, kenyér, halkonzerv, és a csúcs, vettem egy nagy üveg Nutellát. Már nagyon vágytam édességre. vettem egy doboz mosóport is, holnapra nagymosást tervezek.
A belváros nagyon hangulatos így első látásra, annyi talán, hogy nem biciklire való, ugyanis az egész rész útburkolata nagy hézagú, durva macskakő, 200 méter után kirázza belőled még a holnapi napot is. Csak tolni lehet, azt is lassan. Hogy minek a bicikli? Netezni kell az akku-mulátor. A szállodát hosszas keresgélés után megtaláltam, az Óvárosi utcák hálózata enyhén szólva bonyolult. Még térképpel a kezedben is nehéz követni egy-egy utca 3-4 törését, irány-váltását. De meglett. A portán elmondtam mit keresek, először csak csodálkozó értetlenség, egy telefon, majd meglett a boríték. Igaz felbontva, de valószínű nem tudtak vele mit kezdeni, ezért megnézték egyáltalán mi van benne. De a kártya meg van!
Ezután még kerestem egy kis wifit, találtam, feltöltöttem, leveleztem, beszéltem Edinával, majd kezdtem megfagyni. Ez a délutáni kánikula után érdekesnek tűnik, de így van. Ahol, és ahova süt a nap ott perzsel, ha elmegy, akkor átveszi az uralmat a hideg tengeri szél, és meg lehet fagyni. Elindultam sportnadrágban és lyukacsos trikóban, és ahogy eltűnt a nap, bizony ezeken nagyon átfújt a szél. Igaz, itteni idő szerint este fél kilenc volt.
„Haza” karikáztam, és bevacsoráztam. Ettem mindent amit vettem. Májast paradicsommal, csoki krémet, és megittam rá egy liter gyümölcsös joghurtot. Jól laktam, aztán majd látjuk mit kezdenek ezek odabent egymással. Még egy film, aztán alvás. Be vagyok öltözve, de kimondot-tan hideg van. A tábor is lassan nyugovóra tér, jó éjt!
26. éjszaka, Riga kemping. 56°57’21.48” 24°05’04.69”

Június 4. szombat, az út 27. napja
Ki korán kel, itt semmit nem lel, nekem mégis 6!!!! órakor kipattant a szemem. Igaz, az itt már 7, és a lakókocsisok fele egyszerre ekkor útra kelt. Persze ez ébresztő zajjal jár. Na meg az éjszakai hideg után a reggeli napsütés (3-kor kel) villámgyorsan bemelegítette a sátrat. A 31 fok pedig beöltözve, hálózsákban nem kifejezett komfortérzés.
Lustálkodtam egy kicsit. 8 óra felé megreggeliztem, igaz ez felejthető élmény volt. Tegnap az Olimpiában a halkonzervek közt válogattam, és találtam egy nagyon kedvező árú rigai specia-litást. Reggel azt bontottam fel, hát vagy 30 kishal nézett szembe velem. Ezek ugyanis egészen apró halak voltak, pucolatlanul, fejestől-farkastól, sőt, belestől sós lében tartósítva. A fene a gusztusukat! Szeretem a halat, de ez nem volt jó. Ettem már hasonlót, Spanyolországban, de ott megsütve mint a chips, zacskóból, forrón, az finom volt. Ez gusztustalan. De étel volt, egy reggelinek elment.
Ébredezett a sátras rész is. Este jött egy német rendszámú Land Rover, egy negyven körüli szakállas fickóval. Nem kezdett el sátrat állítani, gondoltam a kocsiban alszik. Hát reggel látom hogy a kocsi mögé, a pázsitra ledobta a hálózsákját, és úgy aludt az Istenke szabad ege alatt. És nyolckor még aludt! Mellettem egy görög rendszámú kocsi állt, egy velem korú pár sátrat vert, és abban horkoltak versenyt. Reggel a férfi ébredt először, köszönt hogy „helló”, én visszaköszöntem hogy „kaliméra”. Na, kikerekedett a szeme, jól megnézett, majd egy pár perc múlva odajött, és megkérdezte honnan jöttem. Mikor megmondtam, akkor széles mosoly-lyal mondta, hogy akkor biztos voltam Görögországban. Biztos. Azóta a párjával együtt min-dig intenek köszöntésül.
Tegnap vettem mosóport, úgy gondoltam (jól) hogy reggel még nem sokan zuhanyoznak, és a fürdőben csaptam egy nagymosást. Kimostam magamról mindent ami koszos volt, kifeszítet-tem a sátor kötelét a sátor és egy villanyoszlop közé, és kiteregettem. Délután mire visszaér-tem, minden megszáradt. Olvasgattam, fényképeket rendszereztem, aztán délben felkereked-tem, városnézésre indultam. A hal íze és emléke még a számban, valami ehető ebéd után néz-tem a hipermarketben. Vettem sült krumplit, meg sült kolbászt, és a parkban egy padon belak-tam belőle. Fényképezgettem, céltalanul sétálgattam az Óvárosban. Erről olyan sok írni való nincs. Egy szép, hangulatos, kisvárosias légkörű turista látványosság, rengeteg utcai vendég-látó terasszal, sátras árusokkal, nézelődőkkel, és turistával a világ szinte minden tájáról. Egyedül magyar hangot nem hallottam egyszer sem.
Egy téren leültem egy padra, volt wifi, kihasználtam, feltöltöttem, beszélgettem kedvesemmel. Okulva a tegnapi napból most vittem kabátot, de végül nem nyúlt olyan hosszúra a mai nap mint a tegnapi, mikor rájöttem hogy már szinte minden utcában jártam már, hazaindultam. A forgalom a tegnapihoz képest nagyságrenddel kisebb volt. És a hídon átkarikázva hasított belém az elhatározás, holnap tovább indulok. Kicsit feltöltődtem, tisztálkodtam, szedtem egy kis kalóriát magamba, pihentem, megteremtettem a kontaktust, fogalmat alkottam Rigáról, nincs miért maradnom. A holnapi nap már csak a mai ismétlése lenne, és Skandináviába in-dultam, nem? Akkor meg gyerünk! Na persze a józan megfontolás is: sokkal szívesebben ha-gyom el a fővárost egy álmos vasárnap reggel, mint egy ideges hétfői csúcsforgalomban.
Vacsorára virslit főztem, volt még Nutella, ittam meleg levest. Összeakasztottam a szerelvényt, reggel sátrat bontok, és irány Amatciems, a lett paradicsom. Nem biztos hogy be tudok jutni. Aki még nem hallott róla, keressen rá a neten, és nézze meg a róla készült képeket, videót. Én is egy kedves ismerősömtől, Viókától kaptam a filmet és az ötletet, és akkor már tudtam, hogy ezt nekem nem csak látnom kell, hanem az összes létező érzékszervemmel érezni, benne lenni, ha rövid időre is, de a részévé válni. Remélem sikerül. Addig egy film, és alvás. Jó éjt Riga!
27. éjszaka, Riga. 56°57’21.48” 24°05’04.69”

Június 5. vasárnap, az út 28 napja
Az út 27 napjából még egy sem volt amire azt mondtam, hogy na ez kimaradhatott volna, de a mai nap különösen jóra sikeredett. Ahogy tegnap egy hirtelen ötlettel elhatároztam, reggel eljöttem Rigából. Korán ébredtem, sátorszomszédjaim mind pakoltak, érdekes módon minden sátorozó eljött. Még egy búcsúfürdés a jó forró vízben, pakolás, és a fizetés után szó szerint szedtem a sátorfámat. Még beugrottam az Olimpiába, bevásároltam az útra (csokikrémet!!), majd a lagymatag vasárnapi forgalmat produkáló városon keresztülhajtva rámentem az A7-re.
A nagy, hétköznapi Riga az óvárostól teljesen elütő képet mutat. Itt is fellelhetők a hatalmas terek, parkok, a rengeteg liget, a városközpontban fekvő erdő, mind az ami szimpatikus volt Vilniusban. Emiatt persze a város jelentősen nagyobb területen fekszik, mint azt lakosainak száma indokolná. A kissé kopott, dísztelen, egy-két emeletes épületek széles utcákat szegélyez-nek, ezeken trolik, öreg villamosok szaladnak.
A város határában pár tó húzódik meg a kezdődő fenyőerdők között, az emberek jó része va-sárnap lévén családostól ide menekül a város tikkasztó melege elől. Az autóúton szintén elég pihenőnapos volt a forgalom, kamion hál’ Istennek csak elvétve. A leállósáv, amit biciklivel lehet használni három méter széles, tükör sima, az utat végig gyönyörű erdők szegélyezték, gyönge hátszél fújt, ragyogóan sütött a nap, szóval egy álom utazás volt.
Ma a felhők kötötték le a szépérzékemet. Olyan csodálatos tejszínhab költemények úsztak egész nap a vakítóan kék égen, hogy legszívesebben folyamatosan felfelé néztem volna, de az ugye elég balesetveszélyes. Ugyanígy voltam a fényképekkel, percenként ugrottam volna le fényképezni, de akkor meg nem haladok. Egy-két szép kép így is készült.
Délben álltam csak meg egy 20 perces pihenőre, bevettem a csoki-energiabombámat, majd repesztettem tovább. 11-kor indultam az Olimpiától, és 5-kor, 84 km után megálltam Amatciemnél. A XXI. századi öko-csodaként emlegetett mintatelepülésről az interneten renge-teg minden megtalálható, azt most nem idézném, de érdemes elolvasni a cikkeket. Nekem a zártságát hangoztatták többen is indulás előtt, és azóta is, így egy olyan saját kép alakult ki bennem róla, hogy biztos kerítés, kapuk, biztonsági őrök vigyázzák az érintetlenségét, bejutni meg idegennek egyszerűen lehetetlen. Már fogalmaztam a szépen szóló mondókámat, amivel megpróbálok bebocsájtást nyerni legalább egy órás nézelődésre, hogy saját szememmel lát-hassam, és fogalmat alkothassak erről a legendáról.
Aztán az történt hogy az A7-ről egy tábla a P32-re irányított, majd itt egy nyíl mutatott egy kis mellékútra, én befordultam, bejöttem, és most itt sátorozok Amatciems kellős közepén.
Rögtön egy-két észrevétel a neten levő ismertetőhöz. Az 20 ezres lakosságról ír, én ezt elsőre erősen kétségbe vonom. 20 ezer ember egy közepes város lakossága. A másik helyen azt írja a kalauz, hogy nincsenek aszfalt utak. A bejárattól aszfaltút vezet végig a telkek, házak, házhe-lyek között. Igaz, ez teljesen új, tehát itt csak időbeli lemaradás lehet. A házak olyanok mint írják, és amilyennek elképzeltem, ténylegesen csak természetes anyagokból állnak, viszont nagyon sok a kész, de még üres ház, eladó telek. Tízből hét-nyolc üres, lakatlan, és kint van az eladó tábla. A környezet az lenyűgöző, igazi telitalálat volt a választás, és felfedezés volt a javából a hely megtalálása.
A tulajdonos(ok?)nak még komoly terveik lehetnek, mivel nagyszabású tereprendezés, útépí-tés, és építkezések vannak folyamatban a területen. Olvastam az árakat, egy-egy házhoz 50-100 millió Ft közt lehet hozzájutni. Ebben persze a teljesen kész, esetenként berendezett ház, a rendkívül modern és komoly infrastruktúra, a hozzátartozó telek, esetleg tó is benne van. Ke-rítések természetesen nincsenek. Én jó ha 10 embert láttam, kihaltnak tűnt az egész, tényleg igaz a szlogen, itt hallani lehet a csendet. Pár autó jött-ment, ezek viszont a kemény felsőkate-góriába tartozó gépek voltak, egy-két betűs rendszámmal. Nekem úgy tűnt, hogy nem igazán lakóhely ez, hanem egy nagyon exkluzív hétvégi-ház telep.
Sátrat vertem, megvacsoráztam, találtam természetesen wifit, beszélgettem az otthoniakkal, feltöltöttem a weblapot. Egyszer csak hangok közeledtek, két fiatalember, kezükben sörrel köszöntek be. Kimentem, bemutatkoztam, megkínáltak sörrel. Beszélgettünk egy keveset, el-mondtam az úticélom, és mondtam hogy reggel továbbmegyek. Kérdeztem hogy itt laknak-e, kicsit mosolyogtak rajta, majd a fiatalabb még egyszer bemutatkozott, Ő volt az egészet kita-láló és létrehozó Aivars Zvirbulisnak a fia. Mondta hogy reggel még sétáljak egyet, érdemes, és ha van kedvem, a tavukban horgászhatok is egyet. Na, ezt majd látjuk. Jó éjt kívántak, és elmentek.
Hát ezért írtam az elején,hogy csodálatos volt ez a mai nap. Most éjfél van, itteni szerint 1 óra, hűl az idő, és rengeteg a szúnyog. (rengeteg a víz). Ezt még megpróbálom feltölteni a weblapomra, a mai film elmarad, és alvás. Hihetetlen ez a csend!
28. éjszaka Amatciems 57°13’04.37” 25°18’27.89”

Június 6. hétfő, az út 29.napja
Reggel ahogy felkeltem és pakolásztam a sátor előtt, úgy 20 méterre tőlem egyszer csak elsé-tált mellettem egy róka. Azt hittem még álmodom. Nem sietett, rám nézett, majd eltűnt a bok-rok közt. Érdekes volt, egy pillanatra vártam hogy megszólal. 4-5 autó húzott még el, a távol-ban fűnyíró hangja hallatszott, amúgy teljes volt a csend. Összekészülés után még hagytam a szerelvényt, és sétáltam egyet. Pár fénykép, film, amúgy ugyanaz mint este volt, és csak meg-erősödtek az első benyomások. Talán annyival bővült a kép, hogy az építkezés még nagyobb szabású mint elsőre tűnt, hétfő volt, dolgoztak, és a gépek hatalmas mennyiségű föld megmoz-gatásával komoly tereprendezést végeznek. Maga a leendő település, és a házhelyek még a távolban nagy-nagy területre nyúlnak ki.
Így talán elhiszem, hogy a valamikori tervezett teljes lakosság lesz 20 ezer fő. Persze kérdés, lesz-e akkora fizetőképes kereslet a felépült házakra. Mert ami kész, de üres, abban csak a pénz fekszik. Minden ilyen elgondolás helyességének a beigazolódásához hosszú évek kelle-nek. Ennek is majd az idő dönti el a sorsát.
Tízkor, mikor országutat fogtam, már tombolt a kánikula. Elgondolkodtam rajta, hogy gya-korlatilag eléggé északon vagyok, tartottam a hidegtől, és olyan egy hónap telt el eddig, hogy a mediterránon nincs augusztusban ennyire egybefüggő, zavartalan hőség. Hidegben sem lehet jó tekerni, de ez már a másik véglet. Annyit kiszed az emberből a napi 8-9 órás erőltetett tekerés árnyék nélkül, hogy esténként már néha nem is tudom mi is hajt még. Amit valamelyik nap a napszúrásról írtam azt teljesen komolyan gondoltam! Ma is az utolsó másfél órát már félig önkívületben, már egy olyan gépies, Duracell-nyuszi állapotban tekertem le.
Nem tudom most a nyár lesz ilyen, köze van-e hozzá ilyesmiknek mint japán atomkatasztrófa, izlandi vulkán, stb., de elég rendkívüli. Igaz, ma csúcsot döntöttem, 90 km.-t tekertem le. Meg másztam fel. Lettország alapjában véve sík, a közepén van egy dombság, a legmagasabb pont-ja 270 méter körül van. (ha jól emlékszem) Na ezt sikerült ma útba ejteni. Erre, és a dombok-ra fel kellett tolni, és a túloldalon leereszkedni. És ezt sokszor egymás után. De 2 óra körül a GPS-en láttam hogy milyen közel van a tenger, és azt mondtam, hogy én ma a tengerparton akarok sátrat verni! És lőn, ott vagyok, tőlem 20 méterre a Balti-tenger.
Néha úgy érzem, hogy olyan vagyok mint egy bulldog, leszegem a fejem, és megyek előre. A terepviszonyok sem ráznak már meg igazából. Az van, hogy van egy cél, (ez dél körül fogal-mazódik meg, és aznapra szól) amit el akarok érni, és ha ehhez a kitűzött célhoz sok-sok emelkedőn keresztül vezet az út, akkor bármilyen meleg van, azok ott vannak, és hogy célhoz érjek, túl kell esni rajtuk. Ennyi! És megcsinálom. És olyan jó érzés mikor este (akármilyen hulla-fáradtan) célhoz érek. Mert megcsináltam!
Ma Vitrupe volt a cél, itt érinti először az A1-es a tengert. Egy kamion-parkoló szomszédsá-gában egy nagy fenyő alá fészkeltem be magam. Igaz hogy szemben itt van egy motel, kint van a sátor jel, de nekem már nincs Latom, eddig még senki nem szólt hogy ne táborozzak itt. Le-gelőszőr fürdőnadrágot vettem, és megmártóztam a jó hűvös vízben. Tisztának nem mondható, valami fehéres porszerű úszik a tetején, talán alga. A színe is szokatlan, én a szép kék tenger-vízhez vagyok szokva, ez pedig olyan vöröses. Olyan, mint a bele ömlő folyók vize, azok is egytől-egyig vörösek. Valami ásványi anyag, talán vas oldódik bennük. (politikát, történelmi visszautalást, elkötelezettséget fel sem merek tételezni…) Teljesen nyugodt, tükörsima a las-san mélyülő víz, a fenék finom homok, de ellátni nem messze lehet, rendkívül sűrű pára ül a víz fölött.
Itteni idő szerint negyed tíz, a nap még magasan. A vízben fog lenyugodni, azt még meg aka-rom várni, egy pár szép fotó, film csábít. De szerintem jót fogok aludni is. Tallin még 222 km., hát, majd látjuk. 3 vagy 4 nap, az észt útviszonyoktól függ. A határ már csak 27 km, az holnap dél körül meglesz. A többi meg majd kiderül. Most vacsora következik, holnap jövök!
29. éjszaka, Virupe mellett. 57°37’37.67” 24°24’49.12”

Június 7. kedd van, az út 30. napja
Jöhetne már egy kis hűvös! (ha az lenne, akkor meg napot kérnék ). Éjszakára nem kellett belebújni a hálózsákba, jó idő volt. És világos. Érdekesen jár a nap. Éjszaka kint voltam, és ugye a tenger távlatokat mutat, és megfigyeltem hogy valamikor fél 11-11 körül lemegy a nap, (le is fényképeztem) de valahol a horizont alatt elvonul keletre, és három óra körül újból elő-bújik. Viszont a két időpont között, (tehát elméletileg éjszaka), is ott marad a horizont közelé-ben, és egy derengő világosságot ad. Tehát a korom sötétnek nyoma sincs, kb. ahhoz tudnám viszonyítani mint 2000-ben a teljes napfogyatkozáskor volt.
A másik: általában szeretem az élőlényeket, valószínű mindre szükség is van a nagy körfor-gásban, de a rovarokat az utóbbi napokban nagyon meg utáltam. Az egy dolog, hogy tiszta adta egy daganat vagyok, és mindenhol őrülten viszketek, miért nem hoztam szúnyogriasztót. (Bár ezek vadállatok, úgy támadnak százas rajokban mint a kamikázék.) De a legyek! Azok egész nap, és egész úton folyamatosan elkísérnek. Megyek az autóút keskeny leállósávjában, egyszer csak rám ront 10-15 apró, és egy-két nagy légy, (mindig így járnak, és a nagyok olyasmik mint egy nagy darázs, és úgy is csípnek) és menet közben belerepülnek a szemedbe, füledbe, ha nyitott szájjal veszed a levegőt akkor oda, rászállnak minden csupasz testrészedre, és már csípnek is.
Aztán ha látom hogy mögöttem három kamion jön, akkor nem engedem el a kormányt, és nem kezdek hadonászni, mert azok nagyon közel szoktak elhúzni. De ha megáll az ember, már ak-kor is ott vannak, és egyszerűen elhajthatatlanok. Már annyit agyon ütöttem, hogy szinte szé-gyellem magam előttük. Én egy valamire vagyok allergiás, az a rovarcsípés. Ez így volt 2006-ban a Caminon is, ott is megcsípett valami egymás mellett négy helyen, vélhetőleg légy, bedagadt, felhólyagosodott, kifakadt, és elmérgesedett. Itthon, mikor tanyán laktam, minden ilyen csípés után Tetanuszt kaptam. Ott, csak egy nagy adag antibiotikum beszedése mulasz-totta el. Most van rajtam 150 dudor, 6-7 már felhólyagosodott, 4 pedig már kifakadt, és ott egy véres nyílt seb van. Amire persze még jobban harapnak a legyek. Most fürödtem a tenger-ben egy nagyot, csípte mint a só, (mert az, ) hátha fertőtleníti.
Hát a mai nap. Reggel időben, fél kilenckor sikerült elindulni, az A1-en még volt egy kis ár-nyék, és nem is volt túl nagy forgalom. Salacgriva-nal megálltam, megpihentem egy templom hűvös lépcsőjén, wifi próbát tartottam, de gyenge volt. Aztán a városka másik végében tettem egy próbát, itt már jobb volt, feltöltöttem a naplót is, meg a képeket is. Mikor tovább indul-tam, az erdő hátrább húzódott, zavartalanul tűzött a nap. Felhő egy szál sem volt az égen. Így tekertem fél 12-ig, amikor a határra értem. Eu-s határ, üres épületekkel, beléptem utam ötö-dik országába, Észtországba. Fényképek, és indultam is tovább.
Lettországot öt nap alatt szeltem át. Az már látszik, hogy a Balti-államokat (vagy írhatjuk úgy hogy az önállósodott valamikori szovjet tagállamokat) nem lehet élesen külön választani. Kü-lönálló, független államok, de rengeteg közös vonás van bennük, ami a közös múlt miatt ter-mészetes. Amit jellemzésül leírtam Litvániáról, szinte szó szerint érvényes Lettországra is. A természet szeretete, az azzal együtt élés talán a legjellemzőbb. Az emberek visszafogottak, szolidak, udvariasak, de nem barátkozók az idegennel. Azért sikerült találnom különbséget is! A rendszámok. A litvánoknál 3 betű, három szám, úgy hogy otthon éreztem magam, pont olyanok mintha magyar rendszámok lennének. A letteknél 2 betű, négy szám a formula, abszo-lút megkülönböztethető. Most az észteknél elöl a három szám, mögötte a három betű. Hát ez is valami.
Szóval Ikla környékén léptem át a határt, és ahogy mentem ki az itt már A4re, (E67), egy kis tábla bevillant a látóterembe, de csak úgy 50 m után jutott el a tudatomig. Vissza! Egy egé-szen kis táblán volt egy oldalra, egy kis mellékútra terelő nyíl, és az volt rajta, hogy Euro Velo 1. Tehát az egyes számú bicikliút, Parnu 68 km. Az autóúton 64, hát az a négy km megéri hogy ne kerülgessenek kamionok, lehajtottam. Aztán az utacska elkezdett visszafelé haladni Lettország felé. Elhaladtam a határátkelő mellett, vissza, és mind beljebb. Na, mondom ha ez szívatás, akkor megüt a guta. De nem, beért az út Iklába, majd irányt váltott, és egy csendes tengerparti szerviz útként már jó felé haladt. Forgalom szinte semmi, mindig láttam a vizet, szép kis falvakon, üdülőtelepeken haladtam keresztül. Az első boltnél kihasználtam hogy €u-ba váltott a fizetőeszköz, vettem egy kétliteres jó hideg Colát, és két csomag csokis kekszet. Az egyiket rögtön el is tüntettem a bolt hűvös kőpárkányán ülve, a 2 liter Cola 2 óra alatt elfo-gyott.
Az rögtön szembe tűnt, hogy a gerendából készült házak itt megszűntek, helyette hatalmas kövekből emelték a régi épületeket. Ezek is szépek. Így jöttem 20 km-t, majd a kerékpárút visz-szakanyarodott az A4-be, eltávolodva a tengertől. Pedig én ma is víz mellett akartam éjsza-kázni. Egy út melletti tájékoztató térkép mutatott egy föld utat, ami lekanyarodik a tengerhez. Én is ezt tettem, döcögtem vagy két km.t, és most itt vagyok a sátorban, húsz méterre a víztől. Jobbról egy kis fenyves, balról a víz. Hangulatos!
Amikor ideértem egy páran napoztak, de most, itteni idő szerint ¾ 10-kor, bár a nap még na-gyon fent van, már teljesen egyedül vagyok. A hőmérséklet most 24 fok. Ahogy megjöttem für-dőnadrágot vettem, és irány hűsölni! A part hatalmas kavicsokkal borított, a meder homokos, a víz rozsdabarna, és rendkívül algás. Nem valami szép. Ez egy nagy öböl, a víz lassan mé-lyül, 5-600 méter után még hasig ér, ennek megfelelően igen meleg. Beljebb, ahogy mélyül, úgy hűl. Lehűltem én is, megfőztem, most írás közben vacsorázom. Remélem nyugis éjszaka lesz, reggel indulok tovább. Tallin 153 km. Ja, a wifiwel két órája szórakozom, van 3 jel, de mind a 3 annyira gyenge, hogy semmire sem elég. Ebből nem lesz Skype!
30.éjszaka, Parnu, Észtország mellett. 58°14’04.87” 24°29’33.40”
Június 8.-a, szerda, az utam 31.napja
Jó lenne minden reggel így ébredni. Hogy szét húzom a zippzárat ( kinyitom az ajtót, na!) és a végtelen tenger az első amit meglátok. Nem rossz! És ha már tenger, akkor fürdés. Hét óra múlt, bár a nap már magasan, de két hattyú kivételével abszolút egyedül voltam. A víz éjjel picit hűlt, de kellemes volt.
Egy másik úton mentem vissza az A4-re, picit hosszabb volt, de elég korán aszfaltosra váltott. Szép kis üdülők, és fából, de inkább terméskövekből épült házak között kanyargott az út. Jó lehet itt fűnyíró ügynöknek vagy javítónak lenni, mert a házak körüli részek, ahol egy kis fű is nő, ott biztos hogy gyönyörűen és napra készen nyírva is van. De a falvak, kisvárosok közterü-letein sem lehet látni elhanyagolt, túlnőtt füvet.
A ráérős nézelődés közben szúrt szemet a természet csúszása. Most nyílik az orgona, virágoz-nak a gesztenyefák. Kiértem a főútra, a nap még nem ért delelőre, így az út mellett szorosan húzódó magas fenyők még árnyékot vetettek az aszfaltra. Jól lehetett haladni, csekély volt a forgalom is. 15 km után tartottam egy kis pihenőt, egy buszmegállóban megigazítottam az utánfutó elgörbült, és elcsavarodott támasztóját. Valahogy nagyon nem sikerül eltalálni az ideális beállítását.
Kicsit leültem, és megcsodáltam a buszmegálló egyszerűségében nagyszerű szerkezetét. Két egymást keresztező, egymásra merőleges fal X alakban. Minden beugróban a falnak háttal egy-egy pad. Minden égtáj felé van egy kis védett kuckó, tehát bármerről süt a nap, vagy fúj a szél, esik valami csapadék, mindig el lehet bújni előle. És persze fedett. Nem iparművész- ter-vezte rozsdamentes acél-üveg csoda, csak tégla és pala, de tényleg arra szolgál amire kell.
Még egy tíz km-es kényelmes gurulás, és beértem Parnuba. Itt válik el az út a tengertől, és szeli át az országot északi irányban, egyenesen Tallinig. Valószínű komoly autópálya-hálózat kiépítésébe kezdtek, mert mind a bejáratnál, mind pedig a város másik felén az autóút nyom-vonalán hatalmas útépítés zajlik. Új hidak, csomópontok készülnek, mindez az amúgy innentől meglehetősen erős forgalom lebonyolításával egy időben. Húúúha! Nem egyszerű.
Ahogy beértem egy nagy bevásárló központba botlottam. Na, akkor egy kis bevásárlás. Meg-vettem három kajálásra való hideget, fogytán volt már a kávém is, ásványvíz nagy mennyiség-ben, és persze Nutella! 10 €u-ból kijött. Kerestem egy árnyas padot, leparkoltam, kipakoltam, és wifi-nézőbe kezdtem. Elsőre volt, a szokásos levelezés, feltöltés, életjelek, stb. Annyira nap-ra kész vagyok, hogy a pár órája a tengerben rólam készült képek már felkerültek a honlapra!
Kicsit (?) megnéztek, kérdezősködtek, és a parkolóból odajött egy férfi, bemutatkozott. Svájc-ból jöttek, és ugyan ezt az utat teszik meg mint én. Csak ők lakóautóval, és szent borzadállyal szörnyülködött hogy én ezt biciklivel. Elment a fényképezőgépért, megkérdezte lefényképezhet-e emlékbe, és így még egy család fotóalbumát díszíti (?) meglehetősen lepusztult fotóm. (Fene egye meg, ha én ezt tudom, reggel megborotválkozom!) Magamévá tettem egy üveg Nutit, rögtön majd szétvetett az energia, és elindultam.
100 m. után találkoztam az eddigi legfurcsább útitársaimmal. Egy régi, cirkuszi lakókocsi, amit valamikor lovak húztak. Nagyon szépen kifestve, gumikerekes, az ablakban szép függöny, a hátsó részén kis terasz. A terasz korlátján pedig virágládák, tele piros muskátlival. A kocsi oldalára felfestve, hogy: Európa-tour. És mindezt egy traktor húzta, a vezetőfülkében pedig egy háromtagú család, szülők és kislány. A látvány annyira lenyűgözött, hogy csak álltam tátott szájjal irigyen, és még fényképezni is elfelejtettem. Azóta percenként eszembe jut a kép, remek ötlet, agyalok…..
De divat a világjárás másként is, (és ez jó) mert ma például nagyon sok „Szelíd motorossal” találkoztam. Csapatokban mennek, az alap a Harley-Davidson, mindig 2 sorban egymás mel-lett, feketébe öltözve, és jól felcuccolva. Vannak köztük nők is, egy vezető megy elől, általában a legnagyobb, legtöbbször háromkerekű mocival. Érdekes módon a legtöbbjük nagyhasú, kö-vér, kerekfejű, és nagy szakállat visel. A kipufogó, ahogy illik, ki van belezve, és mivel egy-egy banda 30-40 tagú, de saccoltam 80 főset is, el lehet képzelni azt a fülsüketítő dübörgést ahogy elhúznak. Nem tudom miért ma, vagy hová tartanak, a legtöbbjükön finn, de néha orosz zász-lóval, és lehet hogy most túlzónak tűnök, de én legalább 2-300 csapatot láttam, minden perc-ben jött egy. Most a főúttól jó messze, egy erdőben vagyok. A kamionok nem hallatszanak idáig, de a chopperek hangja percenként remegteti meg a levegőt.
A fentiekből következik hogy megálltam. Ma is kánikula volt, és 75 km után, fél 5-kor elegem lett. Lejöttem az útról, és most egy erdőben sátrazom több száz szúnyoggal, és egyéb rovarral társbérletben. Megvacsoráztam, negyed kiló finom virsli, és vettem hozzá eredeti, cirill betűs, originál russzkaja mustárt. Finom, jó csípős, talán annyi a szeplő benne, hogy Haas gyárt-mány, és készült Ausztriában.
Eszter szerint a tallini kempingig 83 km. van hátra. Hát, tartalmas kis napom lesz holnap is! Ja, és ma délután átléptem a 2000 km.-t. Az már azért elég sok, nem?
31. éjszaka, Tallin előtt egy erdőben. 58°48’55.26” 24°25’24.11”

Június 9.-e, csütörtök, az út 32.napja
Ma egy hónapja indultam Szegedről. És most, a tallini kempingben, a Finn-öböltől 200 mé-terre fekszem a sátramban. Hát, tartalmas és eredményes kis hónap volt.
Reggel kilestem a sátor nyílásán, és mintha csak vártak volna, pár száz szúnyog rontott rám. Érdekes lehettem már este is, most ugyanúgy, a kánikula ellenére zokni, zárt cipő, teljesen zártra zippzározott szabadidőruha, és a hab a tortán, fülemre húzott kötött sapka. Valahogy védekezni kell, bár az igazi egy méhész-szerelés lenne a vérszívók ellen. Ennek megfelelően villámgyorsan elkészültem, és fél kilenckor el tudtam startolni. 83 kilométer várt rám, nem ártott igyekezni.
Az autóút elég forgalmas volt, ez ahogy közeledem egy fővároshoz, mindenütt így van. Az égen szokás szerint egy apró kis felhő sincs, megint egy kánikulai nap. Szerencsére eléggé pihenten ébredtem, az első megálló 35 km után volt. A vidék annyit változott, hogy ritkultak az egybe-függő erdők, mind több tanya, termőföld ékelődött a fák közé. Még este főztem 2 liter jó cit-romos teát, (kora tavaszi londoni látogatásomkor kaptam kislányomtól, Katától finom teákat), volt még egy liter ásványvizem is, délre minden elfogyott. Egy benzinkútnál vettem még inni valót, csak ezzel az a baj, hogy általában 6-7-szeresébe kerül mint boltban.
A város előtt 20 km-el eltűntek a nagy szélfogók, és olyan erős szembe szél fújt, hogy egyes-ben, 8-10 km-es sebességgel tudtam csak haladni. Tallin megnehezítette a bejutásom. Sűrűb-ben álltam meg pihenni, de két órakor így is elértem a városhatárt. Ez igen erőltetett menet volt! Ha valakit érdekel, Szeged-Tallin 2075 km. Átszeltem a várost, ugye délről érkeztem, és az északi részbe, a kikötőhöz igyekeztem. Pontosabban még csak a remélt kempingbe, de az is az öböl partján van, közel a kikötőhöz, és az Óvároshoz.
A bevezető részen jó pár kilométeren keresztül családi házas övezetben, rengeteg fa között vezetett az út. Megint nagyon sok faházzal találkoztam, legtöbbjük a régi orosz dácsák stílu-sában épült. Volt közös gyalogos-biciklis út, azon tekertem, lent jó erős volt a forgalom. Egy-szer csak sokkoló élmény ért, hatalmas zajjal leelőzött, és porfelhőbe burkolt egy sószóró au-tó. Hirtelen nem is tudtam mi van, csak pillanatok múlva fogtam fel: a kánikulában felolvadt a nem túl jó utak tetején a bitumen réteg, és hogy ne ragadjon, a télen sószóróként üzemelő autó most port szórt rá! Hát elképzelhető! Lesz miért fürödnöm.
Majd itt is belefutottam az autópálya építésbe, ki volt téve a kerékpárral behajtani tilos, de mire én a GPS-el találtatok egy terelőutat…. Rábíztam magam, és jöttem. Na, nagyon nem ragozom, egyszer csak vizet láttam, kikötőt, egy szép tengerparti sétányt, majd egy táblát. Tallinn City Camping. Irodaházak közt, egy kis teraszon terül el. Egy aszfaltos rész, körülötte kevés fű, egy kiszolgáló barakképület. 10-12 lakóautó, nagyrészt németek.
Itt találkoztam először „élőben” a Rotel rendszerrel. Ez a Road, út, és a hotel szó kapcsoló-dásából keletkezett. Azt a módszert jelenti, hogy egy busz egy nagy utánfutót húz maga után, és út közben a busz utasai, éjszakánként abban alszanak. Az utánfutóban három sorban, so-ronként 14 apró kis kuckó van elkülönítve, és így 42-en tudnak aludni benne. Ezek épp akkora kis fülkék, hogy fekve el lehessen benne férni, rendes ágyak, és minden boksznak kis ablaka van. Népszerű, mert olcsó.
Bejelentkeztem, egy kis kellemetlen meglepetés az árral ért. A sátramért ugyanannyit kellett fizetni, mint bármelyik nagy lakóbuszért. Ezt kicsit igazságtalannak tartom. A két éjszakára 36 €u-t, majd 10 ezer ft-ot kellett kifizetnem. Húzós, de kellett. Letáboroztam, egy forró fürdő, kimostam a lekoszolódott ruháimat, rendbe tettem magam. Elindultam bolt keresőbe, hát a környéken bizony nincs. Egy büfé szerűségbe ültem be, mivel sokan voltak, gondoltam jó le-het. Rendeltem egy nagy adag gyroszt, jó sok sült krumplival, zöldsalátával, mártásokkal, két féle kenyérrel, tényleg finom volt! Jó laktam.
A recepció közelében lehet ingyen wifit fogni, de csak ott, beültem, és neteztem még egy kicsit, Skype-n beszéltem a családdal, megkerestem a helsinkii kempinget, aztán visszajöttem a sá-torba. Most még egy film, és azt hiszem nem kell ringatni. Fáradt vagyok.
32. éjszaka, Tallin, kemping.59°26’50.14” 24°49’01.25”

Június 10. péntek, utam 33. napja
Reggelre beborult. Szomorkás szürkeség fogadott mikor kikukucskáltam, és arra gondoltam, hogy milyen jó lett volna ez a kis hűvös az utolsó napokban. Reggelim nem volt, egy gyors kávé, és nekiindultam a városnézésnek. Éledezett a város, a part, a strand, a parkok még üre-sek voltak. Amúgy is szerintem kicsit más az életritmusuk a balti-népeknek, ahogy észrevettem az élelmiszer boltok nyitva tartásán, általában 8-9 körül nyitnak, és 22-23-kor zárnak.
A nagyon szép bicikliúton az Óváros széléig kerekeztem, ahol lezártam a szerelvényt, és gya-log indultam tovább. Itt egymás mellett több nagy, Pláza szerű bevásárló központ van, kicsit elnézelődtem bennük, és egy lépéssel megint közelebb kerültem a nadrág megvarrásához, vet-tem sötétkék cérnát! A lassan ebéddé váló reggeli is a kosárba került, 35 dk-s nápolyitortát kívántam meg. Energia is van benne, édes is, laktat is. Alig tudtam megbirkózni vele, a vége már majdnem csömör volt.
Vacsorára tésztát főzök, vettem hozzá bolognai szószt meg reszelt sajtot, a holnap reggeli-ebéd pedig párizsi, és margarin. Az ebéd már a hajón lesz. Ásványvizekkel is felszerelkeztem, jobb az óvatosság, a csapvizek nem mindig igazán egészségesek.
Mire ezekkel kész lettem, és kijöttem a Plázából, felhő egy szál sem, hét ágra tűzött a nap, újra kánikula. Az Óvárost egy körgyűrű veszi körül, azon belül inkább csak sétálóutcák vannak, és gondolom az ott lakók, taxik, szállodák célforgalma. Nagyon sok kerékpáros riksa van, ezeken lehet menni kényelmesen várost nézni pár euróért. Ez a városrész a túrizmusért van, azt, és az ide látogatókat szolgál minden. A macskaköves, Hansa-stílusú házakkal szegélyezett utcákon egymást érik a vendéglátóhelyek, legtöbbjük terasszal az utcára települve. Aki csak úgy séta közben megszomjazik, az hideg italt vehet menetközben az egymást érő, népviseletbe öltözött mozgóárusoktól. Ezek kerekeken guruló hordókból, vélhetőleg hűtötten árulják a söröket, üdí-tőt.
Külön utcájuk van a kézműveseknek, akik rengeteg, többnyire kötött ruhaneműt, kesztyűket, zoknikat, pulóvereket kínálnak, aztán a virágárusok utcájához az illat vezet el, ugyanúgy, mint a pirított, csokoládéban megforgatott magvakat kínáló édességárusokhoz. Zegzugos utcák, néha nem is tudom merre járok, de nem is fontos, nézelődni jöttem. Az Óvárost hajdanán be-kerítő várfal még sok helyen jó állapotban megvan. Mivel a vár egy része felkúszik Tallinn kicsi, talán ha 60-70 méteres dombjára, jó kilátás nyílik az egész városra, a kikötőre, a ten-gerre.
A falon belül a különböző vallások templomai jól megférnek egymás mellett, nekem az orto-dox pravoszláv templom tetszett a legjobban. Csodálatos ikongyűjteményét sajnos fényképezni nem lehetett, de látni is maradandó élmény volt.
Feléledt a vasutas-szellem is, kisétáltam a tallinni főpályaudvarra. Hát, mit mondjak, fejállo-más, három vágánnyal, két óránként indul egy vonat. Nemzetközi forgalomra utaló jelet még a menetrendben sem találtam.
Megszomjaztam, az egyik Reniben vettem egy zacskó (1l) hideg áfonyás yoghurtot, és csak úgy a bolt előtt elszopogattam. Mit mondjak, isteni volt! Mivel már bejárt utcákra kanyarod-tam vissza, és du. 4 óra volt, megkerestem a biciklit, és kikarikáztam a kikötőbe, utánanézni a holnapi Helsinki hajónak. Izgatott a jegy ára is.
Megtaláltam a D terminált ahonnan indulnak a hajók Finnország felé, kerestem jegypénztárt, és megtudakoltam mennyiért is visznek át. A pénztáros hölgynek mondom, hogy holnap, egy óra körül, egy felnőtt, csak oda. Kérdezi, hogy „with car”, autóval? Mondom neki hogy „no, with bicycle.” Visszakérdezett, hogy biciklivel? Mondom igen, egy bicikli. Kérdezi honnan? Mondom, hogy Magyarország, rákérdez hogy onnan biciklivel, és mikor mondom hogy igen, hát egy percig nevetett, és csóválta a fejét. És, miután elkérte az útlevelet, és elkezdte csinálni a jegyet, elsütötte azt a viccet, amivel most harmadszor szembesültem.
Mikor még idefelé tekertem, és még csak terveztem az átkelést, és menet közben ráértem hü-lyeségeken gondolkodni, eszembe jutott, hogy tényleg, ez biciklitúra, ha stílszerű lennék, vízi biciklivel kelnék át. Tegnap mikor Edinával beszélgettem, és mondtam, hogy veszem a hajóje-gyet, megkérdezte, hogy miért is nem vízi biciklivel megyek át. Most, a pénztáros kuncogva kérdezte, hogy akkor a jegyet vízi biciklire állítsa ki? Hmmm, és még mondják, hogy a hülye-ség nem nemzetközi!
Csak érdeklődni mentem, de mondta, hogy 33 €u, és akkor gondoltam minek kínlódjak vele még egyszer, megveszem most. Összeszedtem a pénzemet, talán hihetetlen, de 32.86 volt a zsebemben. Mondtam, hogy elmegyek váltani, de beugrott, hogy ott van nálam a kártyám, simán elfogadta, meg van a jegy. Holnap délre kint kell lenni, egy órával korábban becsekkolni, 82 km az út, három és fél óra, fél ötkor kötünk ki.
Ma korán megírtam a naplót, még fel akarom rakni a mai képekkel, egy kis beszélgetés az otthoniakkal, megfőzöm a vacsorát, és szerintem mire mindennel elszöszmötölök, megint éjfél lesz. De világos éjfél!
33. éjszaka, Tallin, kemping.59°26’50.14” 24°49’01.25”

Június 11. szombat, 34 napja vagyok úton.
És megérkeztem Skandináviába, kezdődhet a „Scandinavian Tour 2011”! Mert eddig csak egy előjáték volt, ide kellett érni a kiindulási pontra. Emlékszem mikor már így kezdett publi-kus lenni az út, tehát nekem fejben abszolút megvolt, a legtöbben megkérdezték, hogy „és mi-vel mégy el odáig?”
Volt tipp vonattal, repülővel, a gyakorlatiasabbak kamionra tippeltek, ami az egész szerel-vényt el tudja hozni, de senki nem volt, aki a valódi idejutási módszerre tippelt volna, és min-denki őszintén megdöbbent mikor mondtam, hogy ez „háztól-házig” bicikli túra.
Na, de sorban a mai nappal. Reggel fél nyolckor ébredtem, ráérős reggeli, fürdés, szöszmötö-lés, mikor bevillant, hogy bizony nekem még mindenem magyar időt mutat, és a 12 órás becsekkolás az az itteni 12, de nálam csak 11. No, mindjárt nem is volt olyan ráérős. Elkö-szöntem Tallinntól, a campingtől, és kényelmesen kitekertem a kikötő D termináljába. Útköz-ben még volt időm egy kis bevásárlásra a Reni-ben, nem akartam Helsinkiben azzal kezdeni, hogy boltot keressek.
Délre épp odaértem, lehetett is bemenni a beszállóhelyre. Nekem is ugyanúgy kellett menni, mint az autósoknak, bár engem kihagytak a vámosok és a kábítószer kereső kutyák. Mert amúgy minden kocsit megvizsgáltak. Kicsit sértve éreztem magam, hogy engem csak egy ér-deklődő mosollyal elintéznek, hisz lehetett volna nálam 50 kg heroin is. De mit tegyek, mikor süt rólam az ártatlanság!
A hajót úgy hívták, hogy Baltic Princess, a Balti Hercegnő, és baromi nagy volt. Mikor be-mentem a gépkocsik szállítótermébe, hát a kamionok, buszok elvesztek benne, Az is időbe telt, még elkerekeztem az elejéig, ahol nagyon integettek, hogy menjek fel előre. Megtámasztottam a szerelvényt, és ami tetszett, kikötötték hevederekkel, és a kerekek elé-mögé ékeket raktak. Aztán mikor ez kész volt, akkor be kellett mutatni mi, hogy működik a szerelvényen, és el kel-lett mesélni az utat. A lenti beszállító személyzet mind összejött, a kocsik meg maguktól keres-ték a helyüket. Amire büszke voltam, kamion, busz, személykocsi rengeteg volt, de bicikli csak az enyém!
Aztán felmentem az utastérbe, annak is a legmagasabb pontjára, a 10. emeletre. Mert bizony a hajó 10 emeletes volt. Rengeteg kabin, elképzelni sem tudom mennyi (közben rákerestem, 927), bárak, éttermek, egy nagy teremben zenekar, énekesnő, és tánc, aztán szupermarket, butikok, boltok, játéktermek, fodrász, szauna, helikopter-leszálló, szóval minden ami egy nagy hajón illik. Bevallom őszintén, ekkora hajón még nem utaztam. Rengetegen is voltak, pedig két óránként megy hajó a két főváros között.
Az indulásig fent voltam, fényképeztem, filmeztem, aztán elindultam felfedezni a hajót. Min-dent bejártam, a kabinokba is belestem, és ha nincsenek mindenütt térképek, hát rendesen el is lehetett volna tévedni. A hajó belsejében amúgy semmi motorzaj, remegés, pont olyan fix és csendes, mint egy szárazföldi szálloda. Gyorsan eltelt a három és fél óra, a hangosbemondó mondta, hogy kikötünk. Felrohantam a tetőre, megint fényképezés, film. Mellesleg a szóbeszéd a skandináv szeszturizmusról igaz, mert az utasok fele tök részeg volt, fiatalokból álló bandák félmeztelenül, az igazi, kötözködős állapotig részegen, én a különböző sarkokban legalább 20-22 jól öltözött férfit számoltam, akik eszméletlenül hevertek a földön, és bizony a női wc ajta-ja, (az egyiké a sok közül) nagyon durván le volt rókázva, már nem bírta bevinni az ártatla-nom.
A kiszálláskor elköszöntünk, jó szerencsét, jó utat kívántak, leállították az autósort és külön kivezettek. Közjáték: milyen kicsi a világ! Most jött ide egy svájci házaspár, két napig Ők is a tallinni kempingben voltak, köszöngettünk is, és most Ők is itt vannak, megismertek, és idejöt-tek üdvözölni.
Eszter hangjával aztán nekiindultam az út hatodik országának, és negyedik fővárosának. 13 km-re, Rastila nevű elővárosban van a kemping, idetaláltam. Egy saját magam alkotta sztere-otípia megint megdőlt, Helsinki dimbes-dombos, sziklák, és rendkívül rossz utak vannak. Leg-alább is amerre én jöttem, toltam a fogatot. Két dologból van rengeteg, fák, erdők, és víz. Jel-lemző kép volt mikor a forgalmas út melletti bicikliúton tekertem, egyszer csak kiugrott a fák közül két nagy vadnyúl, leültek, körbenéztek, az egyik átszaladt a fékező autók közt, a másik visszafordult. Itt meg, ahogy állítottam a sátrat, egy mókuska nézte érdeklődve talán 10 mé-terről. Aranyos jelenetek ezek, kedvet csinálnak. Jó másfél óra volt még idetaláltam. Az utcák meglepően csendesek és üresek, igaz, szombat van.
Megadtam a módját a kempingezésnek: négy csillagos a létesítmény, és a három éjszakára kifizettem 54 €u-t. Szép, elegáns, kényelmes, pihenni akartam egy kicsit, de azért nagyon rosz-szul esett! Mert ez bizony a kaja rovására megy.
Sokan vannak itt is minden nációból, sok a láthatóan pénzes orosz, a konyhánál ahol a virsli-met főztem volt egy arab család, megszámoltam Őket, 24-en voltak a csecsemőktől a nagypa-páig. Nem sikerül kinéznem miben laknak, kamiont nem láttam idebent.
Mint írtam megvacsoráztam, a nap kezd lemenni, és hűlni az idő, még ezt megpróbálom fel-rakni a netre, mert bár van wifi, de csak a recepció 20 méteres körzetében. Szúnyogok itt is vannak, most kipróbálhatom este a mai beruházásomat, vettem szúnyogriasztó stiftet a testre, és rovarirtó sprayt estére a zárt sátorba. Holnap, ha igaz városnézés, hétfő a környék becser-készése, pihenés. Hát jó estét Helsinki!
34. éjszaka, Helsinki, kemping. 60°12’41.08” 25°08’09.26”

Június 12. vasárnap, 35. nap
Ma volt az első olyan nap az út közben, hogy nem ültem biciklin. De azért most is olyan fáradt vagyok, mintha egész nap tekertem volna. (Közben, talán hihetetlen, egy mókus látogatott meg. Az előbb itt szaladt el mellettem, fel egy fenyőfára. Aztán nem is figyeltem, írtam, és egy-szer csak megjelent az asztal alatt ahol ülök, közvetlen a lábam mellett, majd felugrott a pad-ra, és idejött mellém. Szimatolt, most hűl az asztalon a vacsorám. Tündéri volt!)
Szóval a gyaloglásban is el lehet fáradni. Az éjszaka darabosra sikerült, fájt a hasam is, való-színű a tegnapelőtti nagyon csípős vacsorától, meg a szomszéd sátorban egy orosz úgy hor-kolt, mint egy Stihl fűrész. Reggel rásütött a nap a sátorra, fél 4-kor őrületes meleg volt, le kellett vetkőznöm, hogy még aludni tudjak. Frissítő fürdő, reggeli, kávé, és fél 10 körül elin-dultam. Nem akartam szétszedni a szerelvényt, meg nem is volt kedvem megint a várost két-szer átbiciklizni, így a metró mellett döntöttem, ami itt áll meg 100 méterre, és a központig a Kampi-ig visz, 2 €u-ért. Vasárnap van, 8 percenként járnak, és nagyon szépek. A jegyváltó automata finn nyelvezetével gyűlt meg egy kicsit a bajom, de aztán megtaláltam az angol me-nüt. Bár, mivel komplex bérlet meg minden árusító volt, így is időbe telt mire a menüpontok világossá váltak.
A Kampi az a központi buszpályaudvar fölé épült nagy Pláza, a vasútállomás szomszédságá-ban, tehát egy igen nagy forgalmú létesítmény, és egyfajta találkozó hely is. Az előtte levő nagy téren (Itt is minden tér hatalmas) kosárlabdapalánkok vannak felállítva, egész nap megy a játék, bömböl a zene, mutatványosok és sörösdoboz gyűjtők vannak, szóval egy hatalmas kavalkád az egész.
Céltalanul csavarogtam a városban, egy képet akartam magamnak kialakítani Helsinkiről. Az épületek nem igazán tetszettek. Vagy a harmincas-negyvenes években épült, egy kicsit szocre-álos beütésű, vagy pedig az utóbbi évek nagyon modern(kedő)re sikeredett épületei váltják egymást. Mikor hazafelé a metróban a látottakon gondolkodtam, az jutott eszembe jellemzé-sül, hogy nincs a városnak hangulata, saját stílusa. Az érdekességét, a szépségét természeti adottságainak, földrajzi fekvésének köszönheti. Annak a 315 szigetnek, számtalan félszigetnek, és öbölnek amin, és ami mellett fekszik. Az utcáknak nincs szerkezetük, csak úgy vannak. Iga-zán Óváros, vagy városközpont nincs, van viszont a „kis” Helsinkin kívül, (a központi részt kb. 600 ezren lakják) sok önálló centrummal rendelkező előváros, és ezekkel együtt számítják a „nagy” Helsinkit, amit kb. 1 millióan laknak.
Vasárnap volt, az emberek a tereken juniálisoztak. Szinte mindenki kivonul ilyenkor, (pláne ebben a 30 fokos kánikulában) és a nagy parkokban, tereken leterített takarókon élvezik az életet, esznek, isznak, élnek. Nagyon segítőkészek. Nem tudtam úgy megállni a térképre nézve, hogy ne teremjen ott valaki, aki megkérdezi, hogy segíthet-e valamit? Leültem a Promenádon egy padra, belenéztem a térképbe, és abban a pillanatban két tizenéves kislány a szomszéd padról átült, és kérdezte, hogy hova akarok menni, mit akarok látni. Beszélgethetnékjük volt, mikor megtudták, hogy magyar vagyok, ódákat zengtek a Sziget-fesztiválról. Mikor felálltam és elköszöntem, alig tudtam lebeszélni Őket, hogy elvezessenek az Olimpiai Stadionig. Kétszer rendeztek itt Olimpiát, 1940-ben, és ’52-ben. A Stadion előtt a finn futólegenda Paavo Nurmi jól ismert szobra fogad. A Torony, sajnos átépítés alatt áll, pedig biztos csodálatos lehet in-nen a kilátás.
Itt hallottam hosszú ideje először magyar beszédet. Arra kaptam fel a fejem, hogy: gyere ki-csim, beállunk az árnyékba. Jé, ez magyar! Aztán egy óra múlva a Kampi szupermarketjében szintén magyarok örültek, hogy milyen jó, van dobozos pezsgő!
Kimentem a tengerpartra is, nem nehéz találni, rengeteg városnéző hajó, itt inkább a turisták az urak, és ez a rész láthatóan rájuk is épül, értük üzemel. Jó drágán. A nagy meleg, meg a jó pár kilométeres séta azt tanácsolta, menjek haza. Bevásárlás után így is tettem, haza metróz-tam. Jól bevásároltam a keddi ebédig megvan minden, addig már csak legfeljebb itt a környé-ken nézelődöm, de inkább pihenek. Van egy jó kis strandja is a kempingnek egy öböl partján, napozni is akartam, bár mióta írok, a gyönyörű kék ég északról egy csapásra csúnya fekete felhőkbe öltözött. Lehet, hogy esni fog? Akkor viszont egész nap heverészek, olvasok, főzök. Vagyis készülök a következő szakasz erőpróbáira. A nagyvárosokból most ezzel a négy fővá-rossal gyors egymás utánjában elegem is lett. Nem az én világom. A legközelebbi főváros Osló lesz, valamikor augusztus végén.
Most kicsikét rosszul vagyok, (na nem szó szerint, nem kell megijedni) csak annyit ettem, hogy majd szét durranok. Reggeli negyed kiló főtt virsli, délben egy hamburger, hazaéréskor fél üveg Nutella és fél liter epres joghurt, most pedig egy hatalmas adag paprikás krumpli, tész-tával, kolbásszal, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Nagyon finom volt, csak feszít! Remé-lem, alvásig még lemegy. Tehát holnap pihi, és kedden indulás. Addig pá!
35. éjszaka, Helsinki, kemping. 60°12’41.08” 25°08’09.26”

Június 13.-a, hétfő, 36. napja úton
Egész éjjel, és egész nap esett. Az a tegnap esti csúnya borulás, és a hirtelen nagy széllel be-törő lehűlés nem volt véletlen. Éjfél körül elkezdett esni, és bizony délután kezdett csak csön-desedni. Igazi pihenőnap. Ma nem sok kerül a naplóba.
10-kor ébredtem, mikor kilestem, szinte üres volt a kemping, majd mindenki szedte a sátorfá-ját. A reggelihez be kellet öltözni esőszerelésbe. A délelőtt varrással telt, rendbe van téve a ruhatáram. Ebédre sajtos tészta kerekedett, szedem a kalóriát a következő hosszú szakaszra. Kicsit olvasgattam, majd mivel csak piszkálta a fantáziámat a mobilinternet, metróra száll-tam, és bementem a Kampiba. A fórumokon azt olvastam, hogy ott érdemes megnézni az Elisa-nál, vagy a DNA-nal. Én az előbbit választottam, van nekik egy direkt turistáknak ké-szült prepaid csomagjuk, amiben SIM kártya, USB-stick, és egyhónapos korlátlan elérhetés van. A kérdés az ár volt, a fórumon még 80€u körül írták, annyit nem adtam volna, nem bír-tam volna adni érte. 39 volt, megvettem. Egy hónapig még kb. Finnországban leszek, minde-nütt elérhető vagyok.
Visszajöttem, megcsináltam a korai vacsorát, kolbászos tojásrántottát. Megint volt egy tündé-ri madársztorim. Eszek az asztalnál, egyszer csak odaszáll egy nagy, színes madár, olyasmi, mint egy harkály, és néz. Kérdeztem tőle, hogy kérsz? És egy darab kenyeret toltam felé. Oda-jött érte, felvette, és elrepült.
Lesétáltam megnézni a strandot, ha már ma fürdeni nem tudtam, legalább lássam. 11 fok van odakint, nem épp fürdőidő. Ahogy üldögéltem, két hosszú ujjú póló, bélelt szabadidő ruha, és fáztam, először jött két fiatal lány, levetkőztek bikinire, és fürödtek. Rossz volt nézni! Aztán egy idősebb hölgy, Ő is levetkőzött, és szoktató mosdás, és egyéb előkészületek nélkül bement, és úszott. Hááát, nem kaptam kedvet.
Mikor kijött, törülközött, megkérdezte, hogy én nem fürdök? Elkezdtünk beszélgetni, itt lakik a szomszédban, és minden este lejön úszni egyet. Még decemberben is! Mert szeret jeges víz-ben fürdeni. Kapacitált, de nem tudott rábeszélni. Meséltem az útról, kérdezett Magyaror-szágról, egy darabig elkísért, megnézte a sátrat meg a szerelvényt, azt elköszöntünk. Bemutat-koztunk, a nevét is mondta, de hadd ne idézzem….
Most fekszek, még egy film, aztán alvás. Remélem holnapra jobb idő lesz, az előrejelzés azt ígéri.
36. éjszaka, Helsinki, kemping. 60°12’41.08” 25°08’09.26”

Június 14. kedd, 37. nap.
Az előrejelzés tévedett! Reggel 8-kor a kempingben még reményteli volt az ébredés, a fekete égen voltak kék foltok is, talán! Hosszadalmas pakolás következett, az ott töltött három éjsza-ka kicsit rendetlenné tett, (alapból az vagyok), meg azért az esőben rendesen elázott sok min-den. Azért délre kész lettem, még átszaladtam a szupermarketbe egy kis útravalóért, megfőz-tem az ebédemet, (tojásos makaróni) és elköszöntem a kempingtől, Helsinkitől.
Eszter mintaszerűen kivezetett a városból, nélküle még most is ott bolyonganék. Elegáns és igényes külvárosokon, szatellit-településeken haladtam keresztül, és mindenütt bicikliúton. A Nagy-Helsinki tényleg hatalmas területen fekszik. A rengeteg zöld között mindig fel-felbukkant egy újabb pár házas település, de az még mindig a város része volt, és helyi járatos buszok mentek a legkisebb házcsoport közé is.
Ha a Balti-államokról azt írtam, hogy zöldek, akkor Finnországról már az első „vidéki na-pon” leírhatom, hogy harsogóan zöld. Tavasz van! Kezd nyílni az orgona, az ezer színben pompázó tavaszi virágok még a legborúsabb ég alatt is jókedvre derítenek. Csak érdekesség-ként: a külvárosok lakótelepei egyre bővülnek. És panelházakat építenek! De max. háromszin-teseket, és olyan színvonalas tervezői megoldásokkal, hogy az amúgy is adott csodálatos ter-mészeti környezetbe illesztve a panel is luxus lakóteleppé tud válni.
Végül kint volt a Helsinki vége tábla, kiértem az E4-es útra. Ahol is, az úttal párhuzamosan attól pár méterre egy teljes sávszélességű, remek minőségű bicikliút vezetett Lahti felé, 30 km-en keresztül. Eleinte szép idő volt, de 3 körül befeketedett az ég, és hirtelen megeredt az eső. Ez is picit érdekesen kezdődött, mert egész úton nem volt fedett buszmegálló. Egyszer csak megláttam egyet paddal, már jó 40 km volt bennem, gondoltam megállok pihenni. Bekanya-rodtam, és zutty! Mintha az ég szakadt volna le! Egy jó negyedórát vártam, majd beöltöztem az esőszerelésbe, láttam, hogy ez nem fogja abbahagyni.
Úgy is volt, este 7-ig szakadt. Tekertem, hisz délebbre az volt a bajom hogy kánikula van, ak-kor most használjuk ki a hűvösebb időt. Mäntsälä-nál megláttam egy Lidl-t, épp elfogyott a vizem, hát egy rövid szünetet tartottam. Mikor kijöttem, egy apa és a fia nézegették a szerel-vényt. Megszólított, a szokásos kérdések, honnan, hová, hogy működik. Kérdezte hol szoktam aludni. Megmondtam, hogy mikor hol, sátorban, és általában út szélén ahol az este ér. Mond-ta, hogy 15 km-re lakik egy Pohjainen Pikatie nevű egész pici településen, szívesen vendégül lát éjszakára, egy tó partján van háza, és ez után az esős nap után jól fog esni egy szauna is! Hát, jól hangzott! Leírta a címet, meg hogy háromnegyed 8 (itteni) körül vár. Komolyan is vettem, meg nem is. Néztem a GPS-en a tavat, amit mutatott, már közeledett, és akkor mellém állt a kocsival, elébem jött! Akkor ez komoly. Mondta, hogy még másfél km, a bejárónál vár.
Ott volt, bevezetett egy tündéri helyre, egy tó partján fenyőfák, öreg sziklák közé épült csoda-szép házhoz. Na, itt élvezet lesz sátorozni. Leraktam a gépet, és hívott, hogy menjek vele a partra. Ott pedig állt egy fagerendákból épült kis mézeskalács ház, a vendégház. Nemes egy-szerűséggel kinyitotta előttem, és mondta, hogy az enyém, érezzem magam otthon. Hát még én is meg tudok lepődni.
Egy nagyon szép kis szoba, kényelmes ágy, 36 nap után először alszom ágyban. A házikóval egybe épült a család szaunája, tíz lépésre a tótól. Begyújtott a szauna kályhába, és mondta, hogy először a felesége és a kislánya, majd mi, Ő és a kisfia szaunázunk. Én levetettem a vizes ruhát, és bár szakadt az eső, fürdőnadrágot vettem, és úsztam egy istenit. Bent volt a vízben a hőmérő, húsz fokos volt a tó.
Jöttek a hölgyek, bemutatkoztunk, ugyanaz, érezzem magam otthon. Aztán mi következtünk. A sziklák a kályhán izzottak, a rálocsolt víz 120 fokos gőzt csinált, perceken belül folytam. Aztán a váltás, futás a jó hűvös vízbe, és úsztunk egy jót. Ezt megismételtük ötször. Közben beszél-gettünk, és hát adódott a kérdés, miért. Mondta, hogy a finnek vendégszerető emberek, Ő pe-dig az extrém sporteredményeket rendkívül nagyra tartja. Névjegykártyát cseréltünk: meg kell hogy őrizzem vendéglátóm nevét: Jaakko Ahokas, a Finn határőrség hadnagya volt. Jó ember, egyszerűen és őszintén vendégszerető. Nem zavart, egyszerűen elköszönt, jó éjt, és jó utat, kitartást kívánt, és mondta, hogy Ők már reggel korán dolgozni mennek, majd húzzam be ma-gam után az ajtót.
Furcsa, hogy amikor az ember átfázik, mindene csurom víz, és kicsit undorral várja a vízben töltött vacogós éjszakát, akkor belebotlik egy Emberbe, aki nem csak a testét tudja felmelegí-teni, hanem a lelkének is melegséget okoz. Sok mindent ad ám ez az út!
Reggel indulok tovább.
37. éjszaka, egy tóparti faházban. 60°44’47.84” 25°27’56.30”

Június 15. szerda, 38. napja vagyok úton.
A mai nap megerőltető és fárasztó volt. De szép, mint minden egyes nap. Reggel mikor ébre-deztem és kilestem a tóra, a nap még ki-kimosolygott a szürke lepel mögül, ám mire összepa-koltam, behúzták a függönyt, és egész napra borús lett.
A házban csend volt, a gyerekek vagy még aludtak, vagy tévéztek, én, ahogy a házigazdával megbeszéltük, behúztam magam mögött az ajtót, távollétében még egyszer köszönetet mond-tam neki, és elindultam tovább. Annak, hogy a legrövidebb úton vezet a GPS, van előnye, és van hátránya. Előnye az, hogy szinte egyedül vagyok az úton, kamionok nélkül, néma csend-ben, zavartalanul élvezhetem a táj összes elvarázsló szépségét, viszont ennek (mint minden-nek) ára van, legalább annyit toltam a szerelvényt emelkedőre, mint amennyit gurultam a lej-tőn. Mert tegnap csak ez a kettő volt.
A fenyőerdőkbe már új leveleiket most bontogató nyírfaligetek vegyültek. A földet elég kevés helyen művelik, inkább legelőként használják a nagy marha csordák, és feltűnően sok a ló. Néptelen hely nincs. Egész úton elszórtan tanyák kísérték az utat, és négy-öt házból álló kis bokrok, amit falunak még nem lehet nevezni, bár önálló neve mindnek van.
Délkörűre elfogyott a vizem, és az egyik útba eső nagyobb falu áruházában azt, meg reggelire krinolinszerűséget vettem. Amikor továbbindultam, és a bicikliúton karikáztam kifelé a falu-ból, az egyik busz-öbölbe előttem bekanyarodott egy kocsi, egy idősebb hölgy szállt ki belőle, és mosolyogva, láthatóan rám várt. Mikor odaértem, intett, megálltam, Ő bemutatkozott, Jaakko-nak, esti vendéglátómnak az Édesanyja volt. Mondta, hogy a fia mesélt rólam, és most, hogy mennek Lahtiba, ahogy elhajtottak mellettem, felismert, hogy csak én lehetek az esti vendég, és megállt üdvözölni, és jó utat kívánni. 30 km-re a háztól! Kicsi a világ.
Aki már érezte a frissen vágott fenyő gyanta-illatát, az tudja, hogy miért lehet szeretni. Az amúgy mindent belengő fenyőerdő-illat közepette egyszer csak ezt az aromát éreztem a leve-gőben. Ahogy haladtam egyre erősödött, és egyszer csak az erdő közepén egy nagy, modern fűrészüzemhez értem, amiben folyt a munka, de már az udvaron is feltornyozva állt a több ezer köbméter, szállításra váró friss fűrészáru. Megálltam a bejárat előtt, és két percig csak becsukott szemmel szívtam magamba a legdrágább parfümnél is édesebb illatot. Egy szép tájat nem csak a szemünkkel, hanem minden érzékszervünkkel élvezni tudunk, és kell.
Egy órakor megálltam, hogy ebédre magamhoz vegyem az aznapi Nutella energiabombámat, de abban a pillanatban eleredt az eső. Gyorsan magamra kaptam az esőszerelést, ami estig rajtam is maradt. ( Nem bírtam ki nevetés nélkül, mikor láttam, hogy a lovak is esőkabátban legelnek. Sorstársak.) Birkóztam a domborzattal, elhaladtam egy-két tó mellett, de olyan, és olyan körülményekkel, ahol meg lehetett volna állni éjszakázni, nem volt. Este fél hatkor a napi hetven kilométernél jártam, mikor a 24-es, Lahtit Jämsä-val összekötő úton, ahová köz-ben rákanyarodtam, egy ideális kis pihenőhelyet találtam. Az út mellett van, pad, asztal, mel-lette hely a sátornak, szóval ideális. Bár még mindig szemerkél az eső, főztem, rizs volt sajt-krém levessel, megvacsoráztam, neteztem, skype-n beszéltem a családdal, és most, mivel megint éjfél közelít, (bár még világos van) alvás. Holnap remélem jobb idő lesz!
38. éjszaka, Finnország, autóspihenőben 61°17’24.38” 25°18’45.55”

Június 16. csütörtök, 39. nap
Igen, jobb idő volt. Ma kétszer keltem fel. Az út menti pihenőbe éjszaka beállt pár kamion, meg a forgalom is azért elég zajos volt az úton, így gyakran felébredtem, amolyan félálomra. Aztán az egyik ébredéskor látom, hogy a nap már szépen rásüt a sátor oldalára. Ideje ébred-ni, tovább kell menni! A hőmérős órám, amit a sátorban mindig magam mellé teszek, (részint hogy lássam hány óra, részint hogy tudjam, hogy fázzak-e) most kint maradt a kocsiban. Éle-tet leheltem magamba, kimentem, a nap szépen sütött, bár még nem túl magasan, megnéztem a kilométerórán az időt, 3óra 10 volt! Gondoltam egy két csúnyát, és visszafeküdtem.
A második az 7 óra után volt, akkor már elkezdtem a napot. Pakolás közben látogatóm volt, egy korábban kelő német túrázó kerekes jött oda hozzám egy pár szóra, Ő is majdnem ezt az utat teszi meg, csak Ő Rovainemi-től visszafordul. Elmondtam az útvonalamat, azt hogy Drezdán keresztül megyek haza, felderült az arca, és már adta is meg a drezdai címét, ott la-kik, hogy hazafelé aludjak náluk. Segítőkész ez a bringás társadalom!
Én is neki vágtam az útnak, lassabban, Ő szóló géppel volt. Nem is olyan sokat haladtam, mikor egy útelágazásnál hatalmas tábla, csábító képek: a Päljänne tó természetvédelmi terü-lete, és a parton Padasjoki csábította csodálatos reklámképekkel az erre járókat. Tegnap úgy-is a tavakat hiányoltam, egy kis kitérőt meg ér, különben sem rohanok már annyira.
Tényleg megérte. Egy 112 km hosszú tóláncolat húzódik itt az erdőrengeteg között, maga a tó pedig 100 méteres mélységével egyike a legmélyebb finn tavaknak. Hajóközlekedés is van a tavon, 15 €u-ért egy négy és fél órás körutazást kínálnak. Biztos nagyon szép, de délután há-romkor indult a következő hajó, úgyhogy ezt kihagytam.
A tórendszer „fővárosa” Padasjoki. Egy igazi finn igényességgel és ízléssel megépített gon-dozott, rendezett kisváros. Ahogy nézelődtem, láttam, hogy van itt nyugdíjasok háza, fogyaté-kosok intézete, apartman negyedek, és természetesen üdülőövezet is. Ezen a helyen tényleg léleknyugtató és gyógyító mind a környezet, mind pedig a létrehozott körülmények. Komoly jacht-kikötője is van a városkának, látszik, hogy élénk vízi élet zajlik.
Két szupermarket is volt, bevásároltam vacsorára, reggelire, és vizet vettem. Víz. Elgondol-kodtam már rajta, hogy az „Ezer-tó” országának azért komoly édesvíz készlete lehet. De ed-dig még egyik országban sem láttam, hogy ennyire vigyáztak volna erre a készletre. Most ezt az én szemszögemből úgy is lehet fogalmazni, hogy ennyire nehezen sehol sem jutottam víz-hez. Itt gyakorlatilag csak venni lehet, és elég borsos áron. Van egyszer ugye az innivaló, amit az úton magammal viszek, ez általában ásványvíz. És kell víz az esti főzésekhez, teához, a reg-geli kávéhoz, és a mosogatáshoz. Magyarországon, Szlovákiában ezt az utcai csapokról meg lehetett oldani. Lengyelországban, és a Balti államokban, vendéglőkben, benzinkutaknál szó nélkül adtak, sőt, általában kinti csapról vehettél magadnak amennyi kell. Finnországban ezek a lehetőségek nincsenek, itt boltban vehetsz tiszta vizet 5.15 literes kiszerelésben 2 €u körül. Nyilvános csap egyszerűen nincs.
Tovább indultam a 24-es úton, és fél három körül egy másik, nagyon kellemes tóparti pihenő-ben megálltam egy egyszerű ebédre. (Nutella!) Ahogy élvezettel szopogatom a csoki krémet, mintha fényképeztek volna, de már csattant is. Hirtelen fekete felhők kúsztak elő a fák mögül, villámlott, dörgött, és már esett is. Mivel már úgyis azon gondolkodtam, hogy itt maradok és horgászok egy kicsit, ezzel az esővel ez már el is döntetett. Gyors sátorbontás hogy legyen hová elbújni, majd mire kész lettem, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is vonult a vihar. Újra szépen sütött a nap. Kibontottam a horgászfelszerelést, és rádöbbentem, hogy én már jó 15 éve nem horgásztam. Pedig régebben de sokat jártam le a Körösökre! Erre úgy jöttem rá, hogy már az előkészületekkel rengeteget bénáztam. A szerelék elkészítése rengeteg időt vett igénybe. Ilyenkor szembesül vele az ember, hogy 15 éve mennyivel könnyebben kötötték a kü-lönböző spéci csomókat a most már igencsak ízületes újjak, és mennyivel jobban láttam a 15-ös zsinórt, és a keszegező horgokat.
Na, azért ha nehezen is, de összejött, és tíz percen belül megfogtam az évszázad halát! (ebben az évszázadban még nem fogtam halat) Igaz hogy csak egy arasznyi keszeg volt, de hal! És az első hal, amit finn tóban fogtam. Ennek tiszteletére ünnepélyesen visszadobtam, ugyan úgy, mint a másik, vélhetőleg ugyan abból a családból származó, ugyanakkora hetet is. Nyolc hal egy óra alatt, nem rossz! De elég is. Mivel a fenekező készletemet a mederbe szakítottam be, az úszósat pedig egy fára akasztottam fel, és mivel mikroszkópot nem hoztam, hogy újra sze-relni legyen kedvem, így a horgászást mára abbahagytam. Az élmény megvolt!
Nekiláttam a vacsorának, halászlé és sült hal helyett sült karaj volt, (előre pácolva vettem, négy szelet volt 2 €u,) és hozzá sült krumpli. Aztán elfogyasztottam, egy kis Internet, egy kis család a skypen, majd lassan készülődök a lefekvéshez. Itteni idő szerint éjfél van, a fák koro-náját még megvilágítja a nap, de már kezd hűlni, hirtelen 11 fok lett. Hidegednek az éjszakák.
Bebújok a hálózsákba. Jó éjt!
39. éjszaka, egy tóparti pihenőben 61°26’36.57” 25°12’16.37”